Gyere el a jászolhoz :)

Kiscsucsu

Ilyen voltam, amikor hazajöttem a temetőből, és most olyan vagyok, mint az alsó képeken.

Ilyen is volt...

ennek a nyárnak a végén, úgy hirtelen, szinte a semmiből, az utolsó percben indulva.

Amatőr művészek kiállítása Hatvan, Dali (volt vasutas műv. ház)

 

A csoportképen a sötét ruhás én vagyok, meg itt alul is. Nem vagyok egy fotogén alkat, mióta öregszem, iszonyúan tudok kinézni a fotókon. De hát ez van. Bocsi!

 

Field Cricket (Gryllus campestris) Stridulation

Nyár! Merre jársz éppen?

Fázom, esőköntöst csavart maga köré a nyár, különös kissé rémísztő fellegek tarkítják az eget, és megvallom, ha elér egy-egy vihar, félek! Úgy félek, mint még soha, nappali világosságba borítják az éjszakát az egymást gyorsan követő villámok, a dörgések hangja olyan, mintha éppen akkor készülne a fejemre zúdulni egy hatalmas sziklatömb. Az eső olyan intenzitással zuhog, mintha éppen a szobában akarná átütni a plafont. Szerencsére a fáim eddig állták a megpróbáltatásokat, és mind a helyén van.

Nem emlékszem ilyen viharokra, vagy túl régen lehettek, (ha egyáltalán voltak), vagy valóban nem volt ilyen soha. Ez a nyár nem kényeztetett el bennünket, ha akadtak is forró napok, nem volt belőlük sok, az éjszakák pedig rendszerint olyan hűvösek voltak, mintha sivatagban élnénk. Az elmúlt évben tavak száradtak ki, most most folyók készülnek kiönteni, vagy a lehullott hatalmas csapadéktömeg változtatja folyókká az utakat, a házak környékét.

Néhány éve még nevetve nyugtatgattam a vihartól rettegő édesanyámat, hogy ez csak egy kis dörgés, villámlás, és biztonságban vagyunk benn a házban, nincs miért aggódnia. Ma már egyáltalán nincs nevethetnékem, amikor a roló résein úgy látszik, mintha éppen engem venne célba ez a cikázó fénytömeg, és egyik vihar jön a másik után, heteken át.

Nem tudom ez miért van, hogy valóban a légszennyezés, globális felmelegedés következménye-e, vagy azoknak a tudósoknak van igazuk, akik azt állítják, hogy mindez mindenképpen bekövetkezett volna, mert a természeti változások, bizonyos idő elteltével ismétlődnek, visszatérnek régebbi idők időjárásához. Most éppen úgy hiszem, Noé idejét készül felidézni mert lassan valaki elkezdhetné építeni a bárkát. Csak abban reménykedem, hogy jól megszűri a társaságot, és az emberekből csak valóban a jókat, önzetleneket, segítőkészeket engedi fel, nem fog számítani sem a vagyon, sem a pénz. És az állatok lesznek többségben, mert nekik mostanság nagyon kijut. Valaki kárpótolhatná őket azért a rengeteg szenvedésért, amit mi emberek okozunk nekik.

Még pár hét, és véget ér a nyár, viszont ha ez ilyen, akkor milyen lesz majd az ősz? A remény hal meg utoljára: hátha akkor lesz nyár igazából, amit azért magam sem hiszek el!

(A kép forrása: Femina Terasz)

"Add nekem a szíved ma este"(Shakins Stevens)

 A fiú magas volt, haja szőkés barna, szemeiben a smaragd zöldje játszott apró fény csillagokkal a lámpa fényében. Többen ültek egy másik asztalnál, élénken társalogva, minden bizonnyal barátok lehettek. A lány is társaságban volt, diákok hét közbeni rövid kimenőn ültek be egy kávéra, a zenés étterembe. A lány szőke volt, hosszú hajú, különleges kék szemekkel, bennük néhány aranybarna pöttyel. Alacsony termetű volt, és vékony.

Egyszerre vették észre egymást, és onnantól semmi más nem számított, csak a másik tekintete. Egyikük sem figyelt már a társaságára, senki nem létezett, csak ők ketten. A lány lopva, az asztal alatt, az órájára nézett: már nincs egy egész óra, és indulni kell, hogy időre beérjenek. Úgy érezte most fog elsétálni minden mellett, amire eddigi életében vágyott, soha nem fogja megtudni ki ez a fiú, aki összekapcsolta egy pillanat alatt a szemét, az övével. A gondolattól a szívébe sajdult valami különös, eddig soha nem érzett fájdalom, meg valami egészen más, amit eddig soha nem tapasztalt. Néhányan táncoltak már a zenekar előtti parketten, a lábukat nézte, félig lehajtott fejjel, érthetetlen szomorúsággal. Aztán egyszer csak ott állt mellette a fiú, és megkérdezte: "Eljönnél velem táncolni?" A hangja is szép volt, mély, szelíd és dallamos. Válaszul elmosolyodott, és felállt. A parkett szélén kezdtek el táncolni.

Csak egyetlen számra maradt idő: " Add nekem a szíved ma este", amit a zenekar szólistája gyönyörűen énekelt, vagy azokban a percekben csak úgy hitte. A lány érezte a fiú lélegzetét a haján, kezének lágy érintését a derekán, tenyerét annak tenyerében. Egy pillanatra a mellére hajtotta a fejét, és azt gondolta:" Ha Te vagy a szerelem, akkor megérkeztem." A fiú alig érezhetően szájával végig simított a haján. Nem kellettek a szavak, minden érintés mondott valamit a másiknak. Az idő valóban rövid volt,  a józanság egyetlen pillanatában a lány az órájára nézett:" Mennem kell, kicsuknak a koleszból". Kibontakozott a fiú öleléséből, látta, hogy a többi lány már elment, kiért az ajtón és futni kezdett. Még hallotta, hogy a fiú utána kiállt: "Látlak még?"-, de válaszre nem maradt idő.

Vacsora után nem olvasott, ahogy mindig tette, lefeküdt, a fejére húzta a takarót, és ismerkedett azzal a furcsa, kicsit fájdalmas, és mégis nagyon szép érzéssel, amit akkor tapasztalt először életében. Nem hitte, hogy valaha találkoznak még. Gyakran kávéztak, táncoltak kicsit abban az étteremben, hétközben, időnként hétvégén is, amikor nem lehetett haza utazni, de még soha nem látta ezt a fiút. Ha ott lett volna, akkor ugyan így észrevették volna egymást.

Hetekig hurcolta magával ezt az érzést, úgy tűnt, valóban nem találkoznak soha többé. Sem az étteremben, sem máshol. Elmondhatatlanul vágyott a fiú után. Már nem ment ki a kollégiumból a kimenőkön sem, ült egyedül a társalgóban, és egymás után tette fel a lemezt: "Add nekem a szíved ma este".

Aztán egy délután hallotta, hogy szólítják a portáról a hangoson. Kilépett a társalgó ajtaján, és ott állt előtte a fiú. Megfogta a kezét, és egy szó nélkül elindultak a kapu felé. A kapun kívül a fiú magához ölelte és annyit mondott: "Ne haragudj, csak most tudtam jönni." Sétáltak, a fiú verseket mondott, Radnótit, Juhász Gyulát, beszélgettek, de a szavaik között ott bujkált a szerelem. Az első, az egész életen át kisérő, olyan amelyik nem múlik el soha többé. Akkor sem ha beteljesedik, de akkor sem, ha az idő darabokra tépi.

Évek múltak el, és valahogy mindig úgy történt, hogy a fiú eltűnt, aztán a legváratlanabb időkben, újra felbukkant. És akkor dőlt minden, ami addig jónak látszott, kezdődött minden elölről. Versek, szerelmi vallomások, lánykérés, hosszú és gyönyörűen megfogalmazott levelek. Egészen addig, amíg a lány apja nem volt képes már tovább nézni ezt a gyötrődést, és egy levelet eldugott soha nem adta át a címzettnek. Közben ő írt egyet, amiben megkérte a fiút, hogy többé ne írjon, ne jöjjön. Hagyja, hogy a lánya boldog lehessen esetleg valaki mással.

Talán húsz év is eltelt, amikor véletlenül újra találkoztak, egy állomás várótermében. Egy ölelés maradt a múltból, és néhány könnycsepp a nő szemében, ami nem tudott legördülni. Akkor derült fény az eldugott levélre is. Nem maradt más, mint a férfi lehajtott fejjel elhadart suttogása: "Ne bánd, hogy így történt, nem vagyok jó férj, és jó apa sem. A feleségem boldogtalan mellettem érzem, de képtelen vagyok megváltozni. Nem tudom a mi közös életünk milyen lett volna, hogy téged boldoggá tehettelek volna, vagy nem. Csak egyet tudok, ha nem, abba belehaltam volna." Egy pillanatra még egymásba kapaszkodtak, olyan erővel, mintha soha nem volnának képesek tovább indulni, de jött a vonat, és menni kellett. Útjaik nyoma pedig ott maradt egy vasúti váróterem hétköznapi nyüzsgésében, elveszve az idegen hangok zajában, mégis örökre.

Eléggé szokványos, hétköznapi, talán kicsit giccsbe hajló történet ez, de mindenki megéli ezt az érzést, csak más formában. Egy azonban minden történetben egyforma: valóban nem múlik el soha. Még akkor sem, ha jön egy másik, ami talán jobb, és sok mindenben különb is, de a szívét az ember csak egyszer tudja odaadni valakinek feltételek nélkül, tisztán és igazán.

Mándoki György atya emlékére

 

"A Váci Egyházmegye és a rokonság fájó szívvel, de Isten akaratában megnyugodva tudatja, hogy Mándoki György nyugalmazott plébános augusztus 1-jén, életének 77., papságának 54. évében szentségekkel megerősítve hazatért az Úrhoz. Augusztus 12-én a herédi temetőben helyezték örök nyugalomra" – közölte a Váci Egyházmegye.

Mándoki György 1945. január 25-én született Enyingen. 1968. április 21-én Vácon szentelték pappá. Káplán-hitoktató: Dányban 1968-1969, Kistarcsán 1969-1972, Rákosszentmihályon 1972-1973, Újpest-Főplébánián 1973-1974, Kiskunfélegyháza-Újplébánián 1974-1977, Kispest-Főplébánián 1977-1978, Szentén 1978-1980. Plébános: Aszódon 1980-1990, Hatvan-Újplébánián 1990-1991, Boldogon 1991-1993, Lőrinciben 1993-1996, Zagyvaszántón 1996-2021, Heréden 1996-2021, Cegléden 2006, Cegléd-Újplébánián 2006. 2021. június 15-én vonult nyugdíjba.

Ennyi a hivatalos közlemény, de Mándoki atya ennél sokkal több volt. Már Zagyvaszántón szolgált, amikor személyesen megismerhettem. Addig is sokat hallottam itt Lőrinciben ismerősöktől, hogy milyen kivételes egyéniség papként, és emberként egyaránt. Igazán sokat akkor hallottam a tevékenységéről, amikor Zagvaszántóra került. Ott mindenki nagyon szerette, és tisztelte, a legkisebbektől az idősekig. Nemcsak a templomon belül volt elérhető, ajtaja mindig nyitva állt minden rászoruló számára. Részt vállalt az iskola munkájában, segített a gyerekek, fiatalok helyes útra terelgetésében még a szórakoztatásukban is. Vigaszt tálált nála minden elkeseredett, megfáradt lélek, pedig akkoriban már ő sem volt fiatal. De szívesen meghallgatta azokat is, akik valamilyen élményüket osztották meg vele.

Az első meglepetés akkor ért, amikor rájöttem, hogy olvassa minden írásomat, megnézi minden festményemet, amit az interneten megtalált. Ugyanis megkérdezte az egyik ott élő hozzátartozómat, hogy hol akadtam én el úgy, hogy senki nem figyelt fel rám? És ez itt helyben igaz volt, mert még a helyi újság közelébe sem engedtek, de hát ez itt akkor egy olyan korszak volt, amikor a helyi sajtót is lefedték az egyeduralkodók.

Aztán jött az igazi meglepetés, amikor az unokaöcsém temetésén az Atya szó szerint felolvasta azt, a búcsúztatót amit az interneten írtam, megemlítve a nevemet. Azt hiszem soha annyi helybéli előtt nem hangzott el, még egyetlen írásom sem. Mándoki atya akkor elégtételt szolgáltatott nekem az összes mellőzöttségemért, nem csak a veszteségem feletti bánatomat enyhítette ezzel, hanem azt a fájdalmat is, amit a lelkemben dédelgettem az évek során, oly sokat kételkedve önmagamban. Egészen addig soha nem váltottunk egyetlen szót sem, de ezek szerint nem csak én hallottam róla, addigra már Ő is sok mindent tudott rólam.

Soha nem láttam a miséit, hiszen, mint írtam már oly sokszor, nem vagyok katolikus, nem jártam abba a templomba. De láttam temetőben síravatókon, láttam, ahogy a hívei körbe veszik, mint egy tyúkanyót a csibéi. Láttam biztatóan mosolyogni, ha arra volt szükség, és elszomorodni, ha úgy hozta a helyzet.

Úgy hiszem, ahogy sokan mondják róla, nagyon jó pap, és rendkívüli ember volt.

Mándoki György atya 2021, augusztus 1-én hagyott el végleg bennünket és kopogott be az ő Istenéhez a Mennyek országába. Lelke megnyerte a békéjét, mi pedig mindig igaz szeretettel fogunk rá gondolni. Igaz kersztény, és nagyon jó Ember volt.

Átmentés a FB-ról

Mérföldkövek...

Minden ki tudja hányadik lépés után, van egy újabb, ahol meg kell állni. Vagy azért, mert valami lezárul végleg, vagy elkezdődik valami új.

Utolsó végleges útjukra indultak a szüleim urnái a Lőrinci temetőből oda, ahová mindig is tartoztak. Bejárják az utat a húgommal, elmennek minden olyan helyre, ahol jártak, éltek, ahol a lelkük otthona volt. Ahová elmentek minden évben, újra átélni a legszebb emlékeiket, ahol egy gyönyörű feketehajú székely lány beleszeretett egy magyar pilótába. Oda, ahol megteremtették az első közös otthonukat, ahol a nagyanyám fiaként szerette az édesapámat. Gyergyószentmiklós: ez volt a hely, ahol az édesanyám született, és ez volt az a hely is, amiről azt hitték, örökké ott fognak élni.

Aztán mégsem így történt, megalkudtak a Sorssal, mint akkoriban olyan sokan. Próbáltak új életet felépíteni, ami nem volt könnyű, már csak azért sem, mert minden, ami igazán fontos volt, ott maradt a határ túloldalán.

Döntöttünk a húgommal-, nem volt könnyű, de elgondolkodtunk azon, mi lesz, ha mi már nem leszünk? Marad egy elhanyagolt, lassan amortizálódó sírkő, és senki sem emlékszik majd, ki nyugszik alatta, vagy visszatérhetnek arra a tájra, ahol a gyökereik eredtek.

Majd ott találkozunk, ahol a fenyvesek az égig érnek, ott ahol zúg a négy folyó, ahol jó volt magyarnak maradni még akkor is, amikor éjjelente zárt ajtók, és ablakok között suttogták el az Új Év beköszöntével a magyar himnuszt.

Nagyot változott a világ, de én mindig azt gondolom ne az emberekért szeressünk egy országot, egy Földet, mert amíg az emberek úgy változnak, mint az időjárás, az nem változik soha. A felemelt rög a tenyereden mindig ugyan onnan származik, az érzés a szívedben, mindig ugyanaz marad. És mindenkinek a legjobb: egyszer végleg hazatérni.

A sírhely, ami most már üres. További sorsáról, ha a húgom megérkezik gondoskodni fogunk.

 

Álmok, és valóság

Érdekes, hogy vannak az ember életében időszakok, amikor az emlékek jól megkergetik egymást. Csak jönnek, nem is időrendben, csak úgy a semmiből, és napokon, heteken át forgatják a gondolataink kerekét. Ez arra jó, hogy kizökkent a mából, feledteti a napi gondokat, küzdelmeket. Egy része emlékeztet, hogy túléltünk már ennél rosszabbat is, de akad olyan is bőven, amit gondolatban is jó újra élni.

Azt hiszem az emlékeink a lelkünk mindenkori állapotának függvényei. Ha a lélek valamiért éppen süllyedőben, akkor a fájdalmas emlékek törnek felszínre. Ha minden rendben, akkor "csak a szépre emlékezem" effektusa foglalja el a helyet.

Valahol olvastam, hogy az álmoknak is jelentősége van. Nem egészen abban a formában, ahogy az álmoskönyvekben szerepel megfejtésként, de feltétlenül kapcsolatban van azzal, amivel akár a tudatunk alatt rejtetten is sokat foglalkozunk. Mostanában sokszor ébredek nehéz szívvel, és tudom, hogy álmomban keservesen sírtam. Van, amikor nem emlékszem miért, de olyan is, amikor biztosan tudom.

Ennek a jelentése az lenne, hogy valamiért boldogtalan vagyok, még akkor is, ha ébren nem így érzem. Most már csak azt kellene megfejteni, hogy mi akadályoz abban, hogy megtaláljam magamban az egyensúlyt, ahhoz, hogy álmaiban ne tudjon elhatalmasodni rajtam a bánat.

Valójában sokszor érzem azt, hogy az elmúlt időszakhoz viszonyítva szinte nem csinálok semmit. Amit mégis, arra erőszakkal veszem rá magam, amiben nem sok örömet találok. Halogatok, félre teszek dolgokat, amit este elalvás előtt megtervezek, abból másnap rendszerint nem lesz semmi. Olyan vagyok, mint egy autó, aminek mind a négy kerekén átlőtték a gumit, a motor ugyan működik, de így nem lehet elindulni, tovább jutni meg pláne. Aggaszt, hogy mi lesz, ha ez így is marad?

                                                               (Fotó forrása: Internet)

Tanulgatom...

Még midig tanulgatom magamat bizonyos helyzetekben, szituációkban. Mindig adódik valami, amit még nem tapasztaltam meg igazán. Vagy azért, mert el sem kezdődött, máris vége lett, vagy nem volt lehetőségem igazán kibontakozni. Élvezni az igazi előnyét, ne csak a hátrányait.

Azt hiszem egész életem során inkább voltam "magányos farkas", mint egy izzig-vérig közösségi ember. Mondjuk egy olyan, aki nem futamodik meg soha, vagy legalábbis nagyon ritkán. Aki képes belekönyökölni mások oldalába a saját igazáért, aki éppen úgy kiáll magáért, mint úgy általában másokért tette. Mindig arra vártam, talán értem is megteszi valaki, ha szükségem lesz rá. Nem tette. Lassan megkoptak az emberi kapcsolataim, én pedig elfogadtam, hogy ennek így kell lennie.

Talán ez volt az a pont, amikor írni kezdtem, csak úgy a magam szórakoztatására, többnyire a fiókoknak. Néha előfordult, hogy beküldtem egy-egy "szüleményem" valamelyik újságnak, rádiónak, akik le is közölték, de ennél tovább nem merészkedtem soha. A fordulópontot az internet jelentette számomra, amikor elkésztettem egy gondosan felépített honlapot, nagy munkával, igényesen. (Ma már ez nincs meg, elvitte a fizetőssé tétel, amit aztán később visszavont a szolgáltató látva, hogy mennyire megcsappant a népszerűsége, de addigra már az én honlapom elenyészett a semmiben). Ez a honlap tette lehetővé, hogy meghívásokat kaptam igényes, impozáns irodalmi oldalakra, ahol neves írók, költők társaságába kerültem. Ezen keresztül jutottam el egy feledhetetlenül jó ember, egy középiskolai magyar tanár közösségi oldalára. Sokat köszönhetek neki én is, mások is, mert különös gonddal, szeretettel pátyolgatta próbálkozásainkat, hozzáadva a szakmai tudását.

Születtek ezeken az oldalakon keresztül jó, vagy kevésbé jó virtuális kapcsolatok, barátságok, némelyik eljutott a személyes találkozásokig is. Bárhogyan is alakult, mindből lehetett meríteni valami újat. Vagy olyat, hogy mit ne, vagy valami megszívlelendőt. Mára ezek is elvesztek mellőlem, alig maradt pár ember azokból az időkből. Némelyeket elragadott az öröklét idő előtt, mások már más irányba járnak. Valódi barátság egyikből sem lett, vagy nem volt rá idő, vagy nem volt valódi az egymás megértése.

Mindent összegezve, néha úgy érzem, az igazi barátom a virtuális tér volt. Meghallgatott, elolvasott türelmesen, visszajelzett, tanított. Hűek voltunk, vagyunk egymáshoz.

Vannak itthoni régi, vagy új ismerőseim, ha találkozunk megállunk, üdvözöljük egymást, váltunk pár szót, aztán megyünk a dolgunkra. Az én időmet elég sokáig lefoglalta a szüleim ápolása, gondozása, nem is tudtam volna barátságokat kötni, ápolgatni a valóságban. Amikor pedig már ez nem volt, velem maradt az írás, a festegetés, az olvasás, és maradt a sok házkörüli teendő. Nem vettem észre, hogy tulajdonképpen egyedül maradtam. Nehezen mozdulok ki, jól elvagyok itthon. Mások nyugdíjas klubokba járnak, jóga órákra, kirándulnak, szórakoznak. Nekem valamiért mindez nem hiányzik.

Ez az egész azért jutott eszembe, mert történt valami nagyon valós a közelmúltban. Egy felolvasó esten, (amiről nem maradhattam távol, egy régi, kedves ismerős kapcsán), találkoztunk egy régen látott osztálytársnőmmel. Először fel sem ismertük egymást, aztán váltottunk pár szót, és azóta kapcsolatban vagyunk. Az ő elsődleges akaratából, én pedig azt vettem észre, hogy örülök ennek. Pár km-re lakik, már ebédeltünk együtt, és úgy elszaladt velünk két egész délután, hogy észre sem vettük az idő múlását. Hogy mi lesz belőle, nem tudni, de kezdem azt érezni, hogy jó lenne tovább vinni ezt a kezdődő barátságot, mert mégiscsak jók valamire ezek a hús-vér emberi kapcsolatok. Lehet bennük egymás szavába vágni, amikor mindent egyszerre szeretnénk elmondani, nem kell modorosan fogalmazni, és röhögni sem szégyen, ha úgy hozza a téma. Lehet elkísérni a másikat egy darabon, és közben is f@sni a szót úgy, mintha akkor találkoztunk volna először. Ennek csak a telefonszámláink jelentenek majd némi akadályt, ha a hó végén a kezünkbe kerül. Neki ugyanis nincs internete, ami némi könnyebbséget jelentene ilyen téren.

Ennyi a történet.

És egy festményem: Lila levelű fák

Hazatértek...

Ma hazatértek a szüleim, végleg, oda ahová mindig is tartoztak, ahol mindig is élni szerettek volna. Kiürült a Lőrinci sírhely, még egyszer utoljára beültek a húgom kocsijába, és elindultak haza.

A hamvaikat hullámaira veszi a nagy folyó, és viszi a tengerig.

Nem volt a szüleimnek nagy temetése, csak a szűk család, így rendelkeztek. Édesapám azt mondta: "Legyen lehetőségetek búcsúzni tőlünk, anélkül, hogy mások néznének titeket. Aki akarja, megtalálja a sírunkat a temetés után is." Nem hiszem, hogy valaki, valaha is tett volna legalább egy szál virágot a sírjukra, a szomszédasszonyomon kívül. De hát errefelé ilyenek a népek.

Mi csendesen éltünk, nyaranta Erdélybe jártunk, az iskolatársak meg "szőröstalpú románnak" csúfoltak, ha valamiért megharagudtak ránk. Éltük a magunk kis életét, ahogy mindenki más, csak valahogy másként. Pedig édesapánk már itt született, és itt láttunk napvilágot mi is. Mégsem tartoztunk igazán ide soha.

Apám egy időben latolgatta a visszaköltözést, hogy veszünk Gyergyószentmiklóson egy házat, és letelepedünk. Ott kezdték ők is édesanyámmal. De akkoriban zavaros, bizonytalan volt ott az élet, így nem lett belőle semmi. Hamvaik egy része, már ott volt, ahová most a többi kerül.

Beszélgettünk a húgommal. Egyikünk sem szerette volna, ha mi már nem leszünk, csak egy elfeledett, gazos sír maradjon a nyugvóhelyük. Ennél többet érdemeltek.

Megfogyatkozott a család itt, és ott is. Lassan el kell gondolkodni azon, mi lesz, ha esetleg betegség miatt akadályozva leszünk? Én egészen fiatal korom óta mozgásszervi bajokkal küzdök, ami pl. most is megakadályoz abban, hogy hosszabb útra keljek. Pedig a húgom mellett lett volna a helyem, de csak a szívem kíséri, amíg haza nem ér.

Nem könnyű döntések ezek, lélek szaggatók, még akkor is, ha az ember tudja: ez az egyetlen helyes út.

Eddig soha nem éreztem a szüleim a temetőben, mindig csak itthon, minden megmaradt tárgyban, zugban, a házban, a kertben. Most meg úgy érzem olyan messzire kerültek, hogy talán meg sem találjuk többé egymást. Mintha ez az elszakadás annyira valóságos lenne, mint az életben egy örökre szóló, és végleges búcsú.

Sünmalackák...

Írtam róluk a FB-on, de itt is szeretném megörökíteni őket. Négyen vannak, bár az alábbi képen hárman eszegetnek, de meg van a negyedik is. Kb. egy hete kerültek elő, naponta egyel többen lettek. Még mindig nagyon picik, de jól esznek, gondolom isznak is, mert víz is van kitéve.

Naponta többször meg vannak kínálva, van, amikor csak egy jön elő, van, hogy kettő, olykor mind a négy. Nem egyformák, gondolom amelyik később került elő, nem tudja utolérni az elsőt.

Megzörgetem kicsit a drótkerítést, dumálgatok, aztán leülök a közelben és figyelem a bozótost. Egyszer csak megmozdulnak a fűszálak, alig észrevehetően a levelek. Aztán felbukkan a kerítés tövében az első, majd sorban a többi. Csak úgy szaporáznak az apró lábacskáikon, előrenyújtva pici fekete orrocskájukat. Aztán zsupsz, bele a kaja közepébe, és esznek, mint aki soha nem evett még.

Árvák, az anyjuk áldozatul esett valahol, vagy elütötte valami, vagy találkozott egy fűnyíróval, és nem élte túl. Azóta ismét volt fűnyírás a szomszédban, de tudnak a kis sünökről, arról, hogy hol bújtak meg. Néha a kezembe veszem, (valószínű ő lehetett az első), ismeri már a hangom, és megengedi, hogy megsimogassam a kis fejét. Amúgy rettentően tudnak szúrni, minden közeli mozdulatra begömbölyödnek, nem látni mást, csak néhány tüskés gombócot.

Egyszer meg fognak nőni, és talán el is hagynak, elköltöznek máshová. Nálam kutya van, a szomszédasszonyom kertjében etetjük őket, és az ő másik szomszédjának kertjében élnek, ahol most éppen nem lakik senki. Csak a füvet nyírni járnak oda. Már előre féltem őket, mert gondolom, ha megtanulnak vadászni, és nagyok lesznek, akkor nem fognak előjönni többé nappal. És én nem tudok majd róluk többet.

De egyenlőre még itt vannak. Mindig örülök nekik, elnézem ahogy jönnek, jól laknak, és visszamennek egy raklap alá szundizni, amire téglák vannak rakva. Jó helyet választott az anyjuk, ott nem áznak, nem fáznak. Tegnap már a málna bokor alól került elő kettő, tanulgatják az élelem szerzést. Gondolom a lepotyogott málnát eszegetik. Sajnos éjszakára nem tehetünk nekik ételt, mert a kóbor cicák megennék, pedig ők is kapnak enni napközben is. A szomszédasszonyom amikor meglátta őket, nagyon örült, de megjegyezte: "Már csak ez hiányzott, nem etetünk így is egy egész állatkertet". Valahogy kibírjuk, válaszoltam neki, eddig is mentek a dolgok, ha összefogtunk.

Nagyon drága már az állateledel, ők egyelőre cicapástétomot esznek, mert ha jól sejtem, talán még most is szopniuk kellene. Még kicsit várunk, aztán jön a darabos étel. Később pedig éjjelente megszerzik maguknak, ami kell. Azért ha jönnek, akkor is kapnak majd tőlünk is.

"Mert úgy szerette..."

Sok éve már ennek. Budapestre utaztam, végig egyedül egy vonatfülkében, és csendesen sírdogálva sajnáltam magamat. A nagyobbik húgom haldoklott egy kórházban, az utolsó napjait élte.

Szép volt és fiatal, a legszebb női életét élhette volna, ha nem támadja meg egy gyógyíthatatlan betegség. Mindig vidám volt, a legnehezebb napokon is úgy sétált át, mint én a jobbakon. Sugárzott belőle a tenni akarás, szeretettel nevelte két gyermekét, és rajongott a férjéért. Újra tanulni kezdett, éppen csak megváltoztatta addigi munkahelyét, egy egészségesebb élet reményében. Senki nem tudhatta, hogy már késő. Addig építész technikus volt egy olyan gyárban, ahol nem adtak túl sokat a munkahelyi ártalmak kivédésére, még az sem tűnt fel túlságosan, hogy sokan halnak meg arrafelé rákban. Olyan volt ez, mint a mi Eternitgyárunk, ahol még most is javában szedi áldozatait az azbeszt okozta rákos mellhártya gyulladás.

Felelősök nincsenek, az emberek pedig keserves kínokat átélve távozhatnak csak egy számukra mindenképpen jobb világba. Végig kellett néznem a hitét abban, hogy meg fog gyógyulni, aztán a lemondásait, majd belenyugvásait. Előbb csak egy sétabot, aztán kerekeskocsi, a hatalmas, szűnni nem akaró fájdalmak, a magányos kórházi létek. Volt közöttünk valami megmagyarázhatatlan kötelék a testvéri viszonyon kívül, akkor is értettük egymást, ha nem szóltunk egyetlen szót sem. Mivel akkor már távol éltünk egymástól, hosszú leveleket váltottunk, miután az ország másik végébe költöztek. Különös levelek voltak ezek, nem annyira az volt a lényeg mi áll bennük, inkább az, hogy odamentünk a postaládához, és ott volt a levél, a jól ismert betűkkel. És az-, bármi állt is benne ez után-, örömet jelentett mindkettőnknek. (Ezeket is őrzöm).

Érdekes, hogy az ember,  tulajdonképpen mindig, minden helyzetben önmagát siratja. Mi lesz velem nélküle? Hogy élek majd ezután? Hogy lehet ezt egyáltalán kibírni? Miért pont velünk történik, és hasonló kérdések vetődnek fel bennünk. Talán nem merünk elmerülni a másik kilátástalanságába, hogy ő vajon mit gondol, mit érez, ha megtudja: nincs tovább.

A Keletiben leszálltam a vonatról, és gépiesen mentem a szokott útvonalon, előbb a buszhoz, hogy eljussak a kórházba. Fel a hegyre. Azt vettem észre, hogy valaki a kezembe nyomott egy kis kártyát, amin ez állt:

Nem ez a kártya volt, de még mindig meg van. Apró kék virágok voltak a sarkában. A húgom hitt Istenben. Nem volt vallásos kimondottan, de volt hite, amit meg is élt a maga módján. Nem tudom hogy rendezte le magában végül, Istent, a szenvedéseit, és azt, hogy meg fog halni. Erről nem beszéltünk soha. Mindketten el akartuk hitetni a másikkal, hogy ennek az egésznek csak jó vége lehet.

Máig nem tudom, miért éppen akkor kaptam azt a kártyát a kezembe, és azt sem, hogy miért őrzöm annyi éven át. Akkor egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha valaki megfogná a kezem és vezetne. Nem tudom hová, és miért, hiszen semmi nem változott meg tőle. A húgom meghalt, nem aznap, talán egy héttel később, de akkor találkoztunk utoljára.

Amikor eljöttem tőle, csendesen rugdostam magam előtt egy fenyőtobozt, amíg leértem a hegyről. Aztán felvettem, és a zsebembe tettem. Január volt, és hideg. Mindenhol hideg volt, hazaérve a fűtött szobámban is.

Minden gondolat tovább vezet egy lépéssel...

Pár hete találkoztam egy nagyon régi osztálytársammal, és sokat beszélgettünk. Nem volt forgatókönyv, sem különösebb rendszer, ide-oda röpködtek a szavak, kinek mi jutott az eszébe.

Visszagondolva, már azt sem tudom pontosan, hogy mit tudhattunk meg egymásról, egy mondata ragadt meg bennem, ahogyan azon csodálkozott, hogy nekem sohasem volt igazi barátnőm. Ők csapatban voltak, vitték tovább szinte egész életükön át, az általános iskolában kötött szövetségüket.

Egész életem során egyetlen osztálytalálkozóra mentem el, (nagyon személyes és többszöri kérésre), ez egy ki tudja hányadik általános iskolai találkozó volt, de minden bizonnyal az utolsó. Jócskán foghíjas volt már a társaság, a tanárok közül is egyetlen volt jelen, történetesen az, aki a negyedik osztályig életünk része volt. Hozzá mély, és életre szóló szeretet köt a mai napig, jól emlékszem a sírásra, tiltakozásra, amikor ötödikbe lépve meg kellett válnom tőle. Ő új osztályt kapott, én meg hatalmas repedéssel a lelkemben tettem, amit elvártak tőlem. Ott volt ugyan az iskolában, de újabb csapatot kapott, akiket el kellett indítania a kötelesség útján, mert a valódi megfelelési kényszer, a kötöttségek elfogadása ott kezdődött, az iskola első osztályában.

Ezen a találkozón, ő már idős volt, jót tett neki egy kar, ami segített a mozgásban, talán a kitüntető figyelem is, amit tőlem kapott, hiszen el sem mozdultam mellőle. Ha nagyon őszinte akarnék lenni, nem tudtam mély érdeklődést tanúsítani a volt osztálytársak irányába, ha valaki szólt hozzám, röviden válaszoltam. Pár mondat volt az is-, amikor a kivel, mi történt mióta nem láttuk egymást része következett a nagy napnak. Felálltam és elmondtam, hogy velem nem történik semmi, ha csak az nem, hogy a szüleimmel élek, és igyekszem mindenben a segítségükre lenni betegségükben, és korukhoz méltón. Nincs férjem, gyerekem, őket nagyon korán elveszítettem, én pedig megtanultam mindent elfogadni, amit a sors rám mért. Kb. ennyi volt, amikor az, aki annyira hívott erre az összejövetelre, és a tanárnőm fontosnak tartotta kiegészíteni az egészet azzal, hogy írok, és festek, szerintük nem is akárhogyan. Láttam, ahogy lángra lobban a kíváncsiság parazsa, de csak annyit fűztem hozzá, hogy ez igaz. Mivel beállt a csönd, felállt és beszélt az, aki utánam következett.

A nap további részét is a tanárnőm mellett töltöttem, olyan stílusban, mintha magamra csuktam volna egy láthatatlan ajtót, ha valaki kérdezett, röviden válaszoltam, de én nem szólítottam meg senkit. Az idő nagy részében csak néztem, hogyan tudtak egymáshoz ennyire közel maradni, és kis csapatokba verődve mennyi mondanivalójuk van egymásnak. Ők eddigre már többször találkoztak, mintha mindenki ott folytatta volna, ahol éppen abbahagyta. Vannak közöttük, akik itt élnek, ahol én, van olyan is, aki évekig elment mellettem köszönés nélkül, de olyan alig, akivel megálltam volna pár szót váltani. Azt hiszem soha nem volt bennem igazi kíváncsiság abban az irányban, hogy ki hogyan, hol él, vagy éppen mivel foglalkozik, ezért nem mentem el soha, egyetlen osztálytalálkozóra sem. És talán azért, mert nem volt valódi kötődésem senkihez, nem tudtam barátságokat kialakítani, s ha mégis megtörtént volna ilyen, akkor a megőrzése még nagyobb gondot okozott volna.

Néha belekeveredtem olyan barátkozás félébe, hittem is benne egészen addig, amíg a napnál is világosabb nem lett, hogy át vagyok verve, mi több, még ki is vagyok használva. Fájdalmas vergődések, ébredések voltak ezek, önmarcangoló, önhibáztató napokkal, éjszakákkal. Aztán megértettem, nem tudnám ezt egy egész életen át csinálni. Létrehoztam magamnak egy "óvatos gombot", ami azonnal bekapcsolt, ha valaki egy lépésnél közelebb jutott hozzám. Leéltem az életem nagy részét úgy, hogy a barátnők helyébe is az édesanyámat léptettem, és jó is volt ez így, amíg mellettem volt. Soha nem volt hiányérzetem. S most, hogy eljött hozzám a régi osztálytárs ráébredtem arra, miért is annyira kiemelkedően fájdalmas, hogy elveszítettem az anyámat. Miért élem meg évek után is úgy, mintha tegnap történt volna, miért nem jön az enyhülés, a tovább lépés lehetősége. Mert Ő nem csak a szülőanyám volt, hanem a legjobb barátnőm, társam minden cselekedetemben, ha úgy tetszik az életem jobbik fele. Sohasem kellett csalódnom benne: nem hagyott magamra, úgy voltam jó neki, ahogy a világra hozott, pucéran, olykor teljesen megszabadulva minden gátlásomtól, félelmemtől. Néha fékezhetetlen örömmel fogadva a semmit is, akkor is nevetve, amikor mások általában sírni szoktak. Mindig ott volt a keze, hogy felemeljen, ha elesek és nem vagyok képes felállni akkor sem, ha semmi sérülés nem látszik rajtam. Mégis úgy fekszem a földön, mint aki alól kiütötték a lábát és az el is tört. Letörölte a könnyeim akkor is, ha magamat sirattam keservesen, mert szentül hittem, hogy ez már a világ vége. Mindig ott volt bizonyítani az ellenkezőjét a legrosszabbnak is.

Visszagondolva nem is tudom, hogy volt annyi ereje, hiszen nem csak én voltam neki, voltak kisebb testvéreim. Messze került a családjától, anyjától, testvéreitől, idegenben küzdött a hétköznapokkal, csak az édesapám volt mellette, akire számíthatott. Nem szaladhatott át az édesanyjához kisírni magát, ha bánata volt, nem ölelhette magához a testvéreit, csak évente egyszer, amikor "haza" mentünk, itthonról. Mert ennek pedig így kellett lennie, még akkor is, ha az év többi napja megsínylette ezt. Az anyám távolléte a sajátjától mindkettőjük életét nagyon megnehezítette. Elszakíthatatlanul erős kötelék, hatalmas határokat átívelő szeretet fűzte szorosan egymáshoz őket. És viselték. Amikor újra együtt lehettek, szinte nem tudtak betelni egymással, ott volt minden szavukban, mozdulatukban, hogy a szívükben semmi nem változott. Az apját, amikor magára maradt, elhoztuk, nálunk élte le az utolsó éveit. Kemény, konok ember volt, aki az egész életét lánya, és felesége engedékenységére, szeretetére építette. És ez így is maradt halála napjáig. Nem hiszem, hogy önmagán kívül valaha is szeretett volna igazán még valakit.

Hogy megérte-e így élni? Ki tudja? Nem vagyok sem nagy társasági ember, sem túl barátkozós típus, a "könyöklés" pedig végképp nem megy de megítélni sem tudom, hogy történhetett volna-e az egész másként. Hogy jó lett volna e legalább egy ember, akivel mindent meg lehetett beszélni, azt sem tudhatom. S, aki mégis volt, történetesen éppen az, aki 9 hónapon át a szíve alatt védelmezett, de az is lehetett volna másként. Látok elég rossz példát erre is. És, ha így vesszük, akkor nekem ennél nagyobb szerencsém nem is lehetett volna az életemben. Az apám pedig magas szintű általános műveltsége kapcsán elindított azon az úton, ahol már minden bizonnyal egész életem végéig járni fogok. S ha minderre, még jött volna egy jó testvérszintű igazi barátság, lehet, az már maga lett volna a Mennyország! Az az ország, ahová ha valóban van, talán én be sem jutnék, mert szerintem vétkeztem már eleget hozzá!

(Egy festményem, az azóta már vandálok által felgyújtott, és elégett Madonna fából készült szobráról. A szobor a kegyeleti parkban volt Nagy László helybéli fafaragó alkotása.)

 

Ne nézz így rám - Máté Péter - Dékány Sarolta