Szeretettel köszöntelek a blogomban! Welcome on my blog! Bienvenue sur mon blog! Willkommen auf meinem Blog! Benvenuti sul mio blog! Καλώς ήρθατε στο blog μου! Selamat datang di blog saya!

Az oldalon található minden anyag szerzõi jogvédelem alatt áll.
Bármiféle felhasználása csak a szerzõ elõzetes engedélyével történhet.






2012. május 29., kedd

A részeg



Arcán sötétté feszül a nap,
Az asztalon feldől egy pohár,
ő utána kap. Részeg.
Vigyorog, mint minden este,
egyensúlyt, tudatot vesztve,
hisz úgy sincs remény.
Az élet kemény!
Nincsen már asszony, gyerek,
aprójószág az udvaron,
elveszett minden,
egy nyomorult napon.
A kocsma! Csak az maradt még,
s ha egy nap eljön a vég,
ott hagyja megtört teste,
egy árokban fekve.


                                            (Szénrajz, vázlat)

2012. május 22., kedd

Hogy örökre maradjon...


Szavakat ültetnék, bölcsen válogatva,
Vigyázva minden szép ősi magyarra.
Úgy vetném el a csírázó magvakat,
Mint hajdan kötényéből szórta
Gondosan a földjét szerető paraszt.
Haladnék a szántásban lépkedő ló
Után, majd végighúznám rajta féltőn
Takaró boronám.
Megvárnám, míg kikel, mint a búza,
Ha eljön a tavasz, zöld lenne tőle
Minden, mint a remény, és meleg,
Mint a lelket ölelő vigasz.

                                      (Festmény, olaj)

2012. május 18., péntek

Majd visszatérsz


Majd visszatérsz, ha máshol
Már nem találsz helyet, ha
Nem lesz szívedben semmi
Más, mint magány és hideg.

Majd visszatérsz, ha nem lelsz
Sehol egyetlen zugra, melyben
Elbújva barátod vár téged, ki
Történjék bármi, őszintén beszél.

Majd visszatérsz, ha elveszted
Hazád, és házad a már szabad
Világban, és nem mersz hinni
Soha senki másban, ha idegen.

Majd visszatérsz, ha egyszer
Megérzed, vagy már biztosan
Tudod, ahol egy maroknyi föld
Felhevíti szíved: ott az otthonod.

Egy napon megnyíltak a határok, alig van ország, ahová ne utazhatnánk útlevél nélkül. Gondolunk egyet, aztán indulunk a nagyvilágba, dolgozni, üdülni, megcsodálni a sohasem látottat. Lassan eljutunk odáig, hogy haragszunk szülőföldünkre a politikusaink, vezetőink miatt, pedig arról, ami itt történik, nem az anyaföld tehet. Nem az ország, ahová születtünk, hiszen dajkálta ölében őseinket, próbál vigasztalni szépségével, hűségével, mert „Ő” nem mozdul. Itt van, és itt lesz, (hacsak valami nagy katasztrófa nem történik), ahol Árpád fejedelem megtalálta, olyan szépnek, és biztonságosnak vélte, ahol minden leszármazottja boldogan élhet.
Ez a versem a haza szeretetéről fogalmazódott meg bennem. Tudom, vannak akik előttem ezt már sokkal szebben leírták, de beállok én szívesen a sor végére is, csak többen lehessünk.






2012. május 15., kedd

Piros "pulóver"..


Átlagos volt a forgalom a rövidke utcában, melynek mindkét oldalán üzletek sorakoztak. Az emberek sétáltak, bámészkodtak, majd betértek valamelyikbe.
A sikoly velőtrázó volt a késő őszi napsütésben, és szinte minden szem a helyet kereste azonnal, honnan érkezett. Az egyik üzlet ajtaján a fiatal lány szinte kizuhant, teste megfeszült, majd hátra ívbe meghajolt, mint egy kihúzott íj, melybe már bekészítették a nyilat. Azután hirtelen elvágódott. Feje a következő üzlet betonlépcsőjén koppant, majd azonnal vérezni kezdett. Színe elveszett a piros pulóverben, melynek az elején még ott lógott az árcédula. Mintha kimerevedett volna a kép, az emberek szinte kővé dermedtek. Nem mozdult senki, a lány sem.
Újra nyílt az üzletajtó, egy asszony rohant ki rajta sikoltozva:
- Alma, Úristen Alma!!!!! Segítség!!!!!
A lányhoz rohant, átölelte, ott a földön, hangosan zokogva. Akkor már többen meglódultak feléjük, de az asszony felemelkedett, szemében eszelős félelemmel védekezőn maga elé tartotta kinyújtott karját. Senki sem mert közelebb lépni. Leült a földre, óvatosan az ölébe emelte a lánya fejét, miközben az ő ruhája is csupa vér lett. Hirtelen sötét felhő takarta el a napot, és mint nyáron szokott, záporszerűen esni kezdett. Véres vízcsíkok indultak útjukra a járdán. Pillanatok alatt mindenki bőrig ázott.
Valahol mentő szirénázott, a hang egyre közeledett, majd megállt az út szélén. Megelevenedett a kép, ahogy a két mentős kiugrott az autóból, és a sebesülthöz sietett. Az anya néma fájdalommal a szemében tűrte, hogy lefejtsék öléből a lányát, de ő már akkor tudta, amikor még senki: halott volt.
A mentősök hosszú perceken át küzdöttek az újraélesztéssel. Senki nem mozdult a környezetükben. Végül feladták, és az akkor már néma, eszelős tekintetű anyával együtt a lányt is a mentőkocsiba tették, majd a szirénát bekapcsolva elindultak.
Ekkor már megmozdultak az emberek, mindenki tudni akarta, mi történt. Megjelent az üzlet tulajdonosa is, kulccsal a kezében, készült bezárni a külső rácsot.
- Mondja már mi történt! - szólalt meg valaki a szemtanúk közül.
- Nem akarta a piros színű kardigánt a lány. Egyre idegesebb lett, ahogyan az anyja ráadta, és igazgatta rajta. Végül már dadogott és rángatózott, majd kirohant az üzletből. A többit már látták, azt hiszem. Bezárok - tette hozzá csendesen -, nekem mára elég volt. Behúzta a rácsot, csörrent a kulcs a zárban, majd eltűnt.
A hirtelen újra bekövetkezett csendet egy idősebb nő törte meg:
- Ennyi az élet, bele lehet halni egy piros pulóverbe is.
Néhányan még dörmögtek valami olyasmit, hogy: „Minek is erőszakoskodott az anyja, ha tudta, hogy beteg”, mások meg azt: „Túl önállóak már ezek a fiatal lányok”, megint mások meg azt: „Ki a csuda gondolhatta, hogy ez lesz a vége”.
Az igazság mégis az volt, hogy mindenki meg volt szeppenve. Lehet, hogy titkon fogadalmat tettek, hogy ezután jobban vigyáznak egymásra, szeretteikre, hogy nem fognak senkivel erőszakoskodni. Lehet, hogy egy darabig az ott álldogálók közül majd nem vesz fel senki piros színű ruhadarabot, - mert eszébe jut az, amit itt látott.
Tény, hogy másnapra az üzlet kirakatából eltűnt minden, aminek piros színe volt. A vért pedig amúgy is elmosta a hirtelen jött, furcsa zápor.

                                       (Festmény, akril)

2012. május 11., péntek

Létezik egy világ...


Létezik egy világ - bennünk -, valahol legbelül. Némelyek, mint gondos gazda, naponta rendezgetik, rakják helyükre ott a dolgokat. Ésszerű, fontossági, vagy érzelmi sorrendben. Egy biztos, hogy nincs benne logika. Nem hiszem, hogy az van legfelül, ami legutoljára történt, és azt sem, hogy az események pontosan követik egymást. Ám ez a világ épp olyan, amilyennek szeretnénk, és mindig van út visszavonulni bele.
Benne vannak az emlékeink, a vágyaink. Sokszor már keverjük is a kettőt, magunk sem tudjuk,  melyik volt, és melyiket szeretnénk. De ott, abban a világban még az sem baj. A lényeg, hogy szép legyen, jó legyen gondolni rá. El lehessen bújni benne, mint kisgyermeknek a kicsi házban, amit az apja épített. Legyen egy hely, ahol újra lehet játszani: a gondolatainkkal, a szavakkal. Meséket lehessen szőni, melyeknek sohasem rossz a vége, nincsenek félelmek, és fájdalmak.
Néha „koccan” a képzelet és a valóság - ilyenkor fel kell ébredni, és be kell állni a sorba. Ami belül van, azt átérezzük, átéljük, mint gyermekkorunkban a mesét. Ami kívül van, azt élni kell. Akkor is, ha tetszik, és akkor is, ha nem.
Ott benn lehetsz tűzoltó, katona, orvos, gazda egy világvégi tanyán. Építhetsz hidat, restaurálhatsz templomot, felfedezhetsz és elnevezhetsz magadról egy csillagot. Lehetsz világhírű író, vagy költő, megfestheted a legszebb képet, amit valaha is láttál.
Kívül az van, amire az erőd, és tudásod futja. Amit megenged az anyagi helyzeted, amihez egy kis szerencse hozzásegít. És amit mások teremtenek számodra azzal, hogy lehetőségek, törvények közé szorítanak. Utak vannak, ahonnan letérsz, leszorítanak, vagy balesetet szenvedsz rajtuk.
Emberek vannak, épp olyanok, mint te. Vagy kicsit jobbak, talán kicsit rosszabbak. Elfogadnak téged, átnéznek rajtad, vagy megszeretnek, épp úgy, mint te őket.
Néha szárnyalsz, máskor meg „tök” eleged van. Na, akkor kell a világ, - ott belül. Csak nem szabad elveszíteni az arányokat. Az egyik kicsi, kedves, és a lélek melengetésére szolgál. A másik nagy, és tele van meglepetésekkel, váratlan fordulatokkal, forog, mint egy óriáskerék, egyszer fenn, egyszer lenn…
Maga a valóság, amelyben te is létezel, együtt veszed a levegőt másokkal – békében -, ha lehet.



2012. május 6., vasárnap

Édesanyámnak


Megérzem apró lépteid zaját,
Amint sietsz át a szobán,
Még most sem tudsz lassan
Járni, én drága édesanyám!
Lágyan simítanak fáradt
Ujjaid az asztalterítőn,
Láthatatlan morzsák bújnak
Tenyeredben, s míg törlöd
A port aprócska kezeddel,
Félszeg csillagok pihennek
Mosolygó szemedben.



2012. május 3., csütörtök

Gondolatok anyák napjára


                                                                      
Szóljanak ezek a szavak az én édesanyámon kívül minden olyan anyának -, akinek nincs gyermeke, hogy elmondja neki, vagy olyan gyermeke van -, aki még egyszer sem mondta el.

Csak nézlek Téged, és arra gondolok, hogy sohasem mondtam még Neked egy percnél tovább olyan mondatokat, melyek csak Rólad szólnak. Állok melletted és csodálkozom: milyen kicsi lettél, és már nem emlékszem, milyen volt, amikor még nem volt fehér a hajad. Szemed fénye már megkopott, néha riadtan, összeráncolt homlokkal nézel rám - nem érted, mit akarok Tőled. Talán én sem tudom, időnként miért vitázom szinte végeérhetetlenül Veled. Csak dőlnek belőlem a lesütött szemmel mondott, dacos szavak, mint gyermekkoromban, amikor a meg sem kóstolt ételről századszor mondtam el, hogy nem szeretem.
Az arcom két kis görcsös tenyeredbe fogod, szelíden a Tiédhez húzod, apró puszikat lehelsz rá. Szeretettel suttogsz a fülembe, s míg a hajam megsimítod, tenyered a szívemen érzem.
Huncut mosollyal nézed a csokoládét, reggelid mellett a kistányéron, és jó gyermek módjára szemezgeted gyógyszereid, a dobozból a szádba.
Még néhány nap, és kórházban leszel, Te aki beteg csak ritkán voltál, és én nem mondhatom el Neked, mennyire kétségbe vagyok esve. Ebben a pillanatban értem meg igazán - most először az életben, milyen az, amikor nem Te vigasztalsz -, nekem kellene megnyugtatnom Téged. De nem teszem, mert haragszom a kórházra, az orvosokra, önmagamra -, hiszen nem tudtam eléggé vigyázni Rád.  Könnyek a torkomban, az orromban, a számban és rettegek attól, hogy a szememben is megjelenjenek.
Egyfolytában beszélsz, amíg a fürdőszobában mosom a hátad, és én tudom, egyetlen szavadra sem emlékszem majd holnap, amikor már nem leszel velem.
Azután az indulásnál csak nézem a két könnycseppet a szemedben, melyeket ugyanaz az erő nem enged legördülni, mint az enyémet, hogy ne szomorítsuk egymást.           
Az autó üvegén át búcsúzóul kezed az enyémhez simul, - még itt vagy, de milyen lesz nélküled? Azután éjjel nem enged pihenni a gondolat: hány idegennek mondunk szépeket életünk során, és az miért természetes, hogy pont annak nem, akit a legjobban szeretünk? Pedig Ő mondja -, milyen sokszor elmondja, amíg felnövünk: hogy neki mi vagyunk a legszebb, a legjobb, és nem adna oda semmiért!
Mama! Talán még nem késő elmondom Neked, hogy mindig, mindenkinél jobban szerettelek! Hogy számomra ma is Te vagy az egyetlen, akinek feltételek nélkül hiszek. Hogy a hangod százezer közül is kiválasztanám, és ha vak lennék is tudnám, hogy Te értél hozzám! Hogy elmúlt a félelem, bánat és fájdalom, ha magam mellett tudtalak, s igazi boldogság volt, amikor karodba zártál! Mindig tudtam, bármi rosszat tehetek, Te már akkor megbocsátottad, amikor még csak készültem elkövetni. Te akkor is láttál, amikor nem néztél rám, és akkor is fogtad a kezem, amikor messze voltam Tőled!
Mama! Elmondom Neked, hogy nagyon hiányzol, ha nem vagy velem, szeretlek hallgatni és nézni. Szeretnék érted valami csodásat tenni, szeretnék Neked igazi, nagy örömet szerezni!    


Ezért most a szavaimat kötöttem csokorba Neked, és Veled együtt minden édesanyának. Talán soha nem mondtam ki még, de tudnod kell, az egész életem minden napjának egy része a Tiéd volt bennem: MAMA!