Szeretettel köszöntelek a blogomban! Welcome on my blog! Bienvenue sur mon blog! Willkommen auf meinem Blog! Benvenuti sul mio blog! Καλώς ήρθατε στο blog μου! Selamat datang di blog saya!

Az oldalon található minden anyag szerzõi jogvédelem alatt áll.
Bármiféle felhasználása csak a szerzõ elõzetes engedélyével történhet.






2012. szeptember 22., szombat

Végtelen sóhaj



Szakad a köldökzsinór jó anyám,
érzem recseg, ropog
árnyék virágot ültetnek ujjaid
szíved zökkenve kopog bordáid ívén,
véred elszökött, bujkál valahol,
a vékony erek között.

Csúszik, mint alattomos kígyó
falon kívül, s te ott maradsz végül
lélegzet nélkül, jó anyám!

Fehér arcodon pihen a pillanat,
míg lassan eltűnik pár falat,
meglilult ajkaid között.

Mellembe szorult a sóhaj,
Még ezernyi szóval tartozom Neked!
Anyám, Édesanyám!
Szoríts még!
Ne engedd el a kötelet!

( Lőrinci, kegyeleti park)

2012. szeptember 12., szerda

Elmúlt a nyár



Szalad az őszi szél, végtelen utakon
Cipőjén por, és megsárgult levél,
Arcába száraz faágak szúrnak
Mély sebet, s míg farkasszemet
Néz a délutáni nappal, nyomában
Színes ruhát ölt a hegyoldal.
Szakállát szürkére festi égő avar füstje,
Reggelenként rózsáimon ékkő ködből,
Könnyeinek gyöngye.



2012. szeptember 2., vasárnap

Várna



Sirály sikolt a tenger fölött,
mint szél tépázta csipke, hófehér hullámok
röppenek szét, szürke sziklák mögött.
Vért ringatnak a felhők az ég alján
búcsúzik a nap,
fénye sugárkévét köt
a horizont alatt.
Kavicsos homokban turkál a szél
belesúg valamit,
vagy titkot cserél?
Sötét magányban az éjszaka liheg
karjába  ölelve
a nyugtalan  vizet.

       (Festmény olaj, farost lemezen)

2012. szeptember 1., szombat

Cucuka üldögél



Minden napban van jó, és rossz is. Valahogy így van elosztva. Talán azért, hogy az érzelmek valamelyest egyensúlyban maradhassanak. Hosszú hetek óta küzdünk, idővel, betegséggel, a sürgős munkákkal, s a még mindig kölyökkutyám nem érti, miért hordja utánam hiába, hőn szeretett teniszlabdáját. Játszana szegény, de nincs kivel. Van, hogy egész nap csak várakozik a kapunál heverve, hogy majd csak megjelenik végre valaki, aki ráérne egy kicsit foglalkozni vele.
Amúgy egy meghatározhatatlanul „rosszcsont”, szinte nincs olyan „kutyabűn”, amit már el ne követett volna. Kezdve a vadonatúj szandálom megrágásától, a laptopom adapteréig, (elnyerve bizalmam a békés szendergéssel az előszobában: gondoltam kánikula van, neki is jár egy kis hűsölés). Viszont amikor magára maradt azonnal éber lett, mindent szétszedett, ami addig a szájához kerülhetett. Kifetrengte a virágokat, felásta az udvar minden szegletét, rágott, rágcsált fáradhatatlanul, még olyan dolgokat is, amiről már azt sem tudtam, hogy létezik, vagy ha mégis, nem tudtam, hogy hol. Egy üres, lefordított esővizes hordó tetejéről, ügyesen átugrott a kőfalra, a borostyánok közé, onnan meg lezuhant a másik oldalra, az utcára. A szemben lakó szomszédom szólt, hogy a kutyám ott berzenkedik a kerítésénél, az ő kutyájával, miközben azt sem vettem észre, hogy nincs az udvaron. A cicákat ki nem állhatja, pedig a legkisebb vele egyidős, régebben barátoknak tűntek. Az öreg macskával élesben megy a háború, ha nem lennék jó időben, jó helyen, már mindkettő súlyos sérüléseket szenvedett volna.
Egyszóval se szeri, se száma tetteinek, amivel rövidke élete alatt borsot tört az orrom alá.
Verés azonban nincs, szidalmazás igen, és büntetésből rövid időre bezárom a helyére. Nem akarom elkiabálni, de mintha volna hatása, az állatorvos szerint kb. két és fél éves korára majd megjön az esze. Tény, hogy a dalmatával 15 évig nem volt ennyi gond, mint vele, pedig azzal sem törődhettem többet.
Egy nap a konyhában vagyok, és hallok valami furcsa zajt, apró csúszás, csörgés, csattogás, de nem értem rá megfigyelni mi az. Egyszer aztán megjelent a kutyám a látókörömben. Békésen üldögélt a kerti székben, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Azt hiszem egyszerűen csak látni akart: hol vagyok, mit csinálok? Senki nem tanította erre, önképzés alatt áll.
Tehát van remény: egyszer csak „megembereli magát.”