Hazatértek...

Ma hazatértek a szüleim, végleg, oda ahová mindig is tartoztak, ahol mindig is élni szerettek volna. Kiürült a Lőrinci sírhely, még egyszer utoljára beültek a húgom kocsijába, és elindultak haza.

A hamvaikat hullámaira veszi a nagy folyó, és viszi a tengerig.

Nem volt a szüleimnek nagy temetése, csak a szűk család, így rendelkeztek. Édesapám azt mondta: "Legyen lehetőségetek búcsúzni tőlünk, anélkül, hogy mások néznének titeket. Aki akarja, megtalálja a sírunkat a temetés után is." Nem hiszem, hogy valaki, valaha is tett volna legalább egy szál virágot a sírjukra, a szomszédasszonyomon kívül. De hát errefelé ilyenek a népek.

Mi csendesen éltünk, nyaranta Erdélybe jártunk, az iskolatársak meg "szőröstalpú románnak" csúfoltak, ha valamiért megharagudtak ránk. Éltük a magunk kis életét, ahogy mindenki más, csak valahogy másként. Pedig édesapánk már itt született, és itt láttunk napvilágot mi is. Mégsem tartoztunk igazán ide soha.

Apám egy időben latolgatta a visszaköltözést, hogy veszünk Gyergyószentmiklóson egy házat, és letelepedünk. Ott kezdték ők is édesanyámmal. De akkoriban zavaros, bizonytalan volt ott az élet, így nem lett belőle semmi. Hamvaik egy része, már ott volt, ahová most a többi kerül.

Beszélgettünk a húgommal. Egyikünk sem szerette volna, ha mi már nem leszünk, csak egy elfeledett, gazos sír maradjon a nyugvóhelyük. Ennél többet érdemeltek.

Megfogyatkozott a család itt, és ott is. Lassan el kell gondolkodni azon, mi lesz, ha esetleg betegség miatt akadályozva leszünk? Én egészen fiatal korom óta mozgásszervi bajokkal küzdök, ami pl. most is megakadályoz abban, hogy hosszabb útra keljek. Pedig a húgom mellett lett volna a helyem, de csak a szívem kíséri, amíg haza nem ér.

Nem könnyű döntések ezek, lélek szaggatók, még akkor is, ha az ember tudja: ez az egyetlen helyes út.

Eddig soha nem éreztem a szüleim a temetőben, mindig csak itthon, minden megmaradt tárgyban, zugban, a házban, a kertben. Most meg úgy érzem olyan messzire kerültek, hogy talán meg sem találjuk többé egymást. Mintha ez az elszakadás annyira valóságos lenne, mint az életben egy örökre szóló, és végleges búcsú.

Sünmalackák...

Írtam róluk a FB-on, de itt is szeretném megörökíteni őket. Négyen vannak, bár az alábbi képen hárman eszegetnek, de meg van a negyedik is. Kb. egy hete kerültek elő, naponta egyel többen lettek. Még mindig nagyon picik, de jól esznek, gondolom isznak is, mert víz is van kitéve.

Naponta többször meg vannak kínálva, van, amikor csak egy jön elő, van, hogy kettő, olykor mind a négy. Nem egyformák, gondolom amelyik később került elő, nem tudja utolérni az elsőt.

Megzörgetem kicsit a drótkerítést, dumálgatok, aztán leülök a közelben és figyelem a bozótost. Egyszer csak megmozdulnak a fűszálak, alig észrevehetően a levelek. Aztán felbukkan a kerítés tövében az első, majd sorban a többi. Csak úgy szaporáznak az apró lábacskáikon, előrenyújtva pici fekete orrocskájukat. Aztán zsupsz, bele a kaja közepébe, és esznek, mint aki soha nem evett még.

Árvák, az anyjuk áldozatul esett valahol, vagy elütötte valami, vagy találkozott egy fűnyíróval, és nem élte túl. Azóta ismét volt fűnyírás a szomszédban, de tudnak a kis sünökről, arról, hogy hol bújtak meg. Néha a kezembe veszem, (valószínű ő lehetett az első), ismeri már a hangom, és megengedi, hogy megsimogassam a kis fejét. Amúgy rettentően tudnak szúrni, minden közeli mozdulatra begömbölyödnek, nem látni mást, csak néhány tüskés gombócot.

Egyszer meg fognak nőni, és talán el is hagynak, elköltöznek máshová. Nálam kutya van, a szomszédasszonyom kertjében etetjük őket, és az ő másik szomszédjának kertjében élnek, ahol most éppen nem lakik senki. Csak a füvet nyírni járnak oda. Már előre féltem őket, mert gondolom, ha megtanulnak vadászni, és nagyok lesznek, akkor nem fognak előjönni többé nappal. És én nem tudok majd róluk többet.

De egyenlőre még itt vannak. Mindig örülök nekik, elnézem ahogy jönnek, jól laknak, és visszamennek egy raklap alá szundizni, amire téglák vannak rakva. Jó helyet választott az anyjuk, ott nem áznak, nem fáznak. Tegnap már a málna bokor alól került elő kettő, tanulgatják az élelem szerzést. Gondolom a lepotyogott málnát eszegetik. Sajnos éjszakára nem tehetünk nekik ételt, mert a kóbor cicák megennék, pedig ők is kapnak enni napközben is. A szomszédasszonyom amikor meglátta őket, nagyon örült, de megjegyezte: "Már csak ez hiányzott, nem etetünk így is egy egész állatkertet". Valahogy kibírjuk, válaszoltam neki, eddig is mentek a dolgok, ha összefogtunk.

Nagyon drága már az állateledel, ők egyelőre cicapástétomot esznek, mert ha jól sejtem, talán még most is szopniuk kellene. Még kicsit várunk, aztán jön a darabos étel. Később pedig éjjelente megszerzik maguknak, ami kell. Azért ha jönnek, akkor is kapnak majd tőlünk is.

"Mert úgy szerette..."

Sok éve már ennek. Budapestre utaztam, végig egyedül egy vonatfülkében, és csendesen sírdogálva sajnáltam magamat. A nagyobbik húgom haldoklott egy kórházban, az utolsó napjait élte.

Szép volt és fiatal, a legszebb női életét élhette volna, ha nem támadja meg egy gyógyíthatatlan betegség. Mindig vidám volt, a legnehezebb napokon is úgy sétált át, mint én a jobbakon. Sugárzott belőle a tenni akarás, szeretettel nevelte két gyermekét, és rajongott a férjéért. Újra tanulni kezdett, éppen csak megváltoztatta addigi munkahelyét, egy egészségesebb élet reményében. Senki nem tudhatta, hogy már késő. Addig építész technikus volt egy olyan gyárban, ahol nem adtak túl sokat a munkahelyi ártalmak kivédésére, még az sem tűnt fel túlságosan, hogy sokan halnak meg arrafelé rákban. Olyan volt ez, mint a mi Eternitgyárunk, ahol még most is javában szedi áldozatait az azbeszt okozta rákos mellhártya gyulladás.

Felelősök nincsenek, az emberek pedig keserves kínokat átélve távozhatnak csak egy számukra mindenképpen jobb világba. Végig kellett néznem a hitét abban, hogy meg fog gyógyulni, aztán a lemondásait, majd belenyugvásait. Előbb csak egy sétabot, aztán kerekeskocsi, a hatalmas, szűnni nem akaró fájdalmak, a magányos kórházi létek. Volt közöttünk valami megmagyarázhatatlan kötelék a testvéri viszonyon kívül, akkor is értettük egymást, ha nem szóltunk egyetlen szót sem. Mivel akkor már távol éltünk egymástól, hosszú leveleket váltottunk, miután az ország másik végébe költöztek. Különös levelek voltak ezek, nem annyira az volt a lényeg mi áll bennük, inkább az, hogy odamentünk a postaládához, és ott volt a levél, a jól ismert betűkkel. És az-, bármi állt is benne ez után-, örömet jelentett mindkettőnknek. (Ezeket is őrzöm).

Érdekes, hogy az ember,  tulajdonképpen mindig, minden helyzetben önmagát siratja. Mi lesz velem nélküle? Hogy élek majd ezután? Hogy lehet ezt egyáltalán kibírni? Miért pont velünk történik, és hasonló kérdések vetődnek fel bennünk. Talán nem merünk elmerülni a másik kilátástalanságába, hogy ő vajon mit gondol, mit érez, ha megtudja: nincs tovább.

A Keletiben leszálltam a vonatról, és gépiesen mentem a szokott útvonalon, előbb a buszhoz, hogy eljussak a kórházba. Fel a hegyre. Azt vettem észre, hogy valaki a kezembe nyomott egy kis kártyát, amin ez állt:

Nem ez a kártya volt, de még mindig meg van. Apró kék virágok voltak a sarkában. A húgom hitt Istenben. Nem volt vallásos kimondottan, de volt hite, amit meg is élt a maga módján. Nem tudom hogy rendezte le magában végül, Istent, a szenvedéseit, és azt, hogy meg fog halni. Erről nem beszéltünk soha. Mindketten el akartuk hitetni a másikkal, hogy ennek az egésznek csak jó vége lehet.

Máig nem tudom, miért éppen akkor kaptam azt a kártyát a kezembe, és azt sem, hogy miért őrzöm annyi éven át. Akkor egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha valaki megfogná a kezem és vezetne. Nem tudom hová, és miért, hiszen semmi nem változott meg tőle. A húgom meghalt, nem aznap, talán egy héttel később, de akkor találkoztunk utoljára.

Amikor eljöttem tőle, csendesen rugdostam magam előtt egy fenyőtobozt, amíg leértem a hegyről. Aztán felvettem, és a zsebembe tettem. Január volt, és hideg. Mindenhol hideg volt, hazaérve a fűtött szobámban is.

Minden gondolat tovább vezet egy lépéssel...

Pár hete találkoztam egy nagyon régi osztálytársammal, és sokat beszélgettünk. Nem volt forgatókönyv, sem különösebb rendszer, ide-oda röpködtek a szavak, kinek mi jutott az eszébe.

Visszagondolva, már azt sem tudom pontosan, hogy mit tudhattunk meg egymásról, egy mondata ragadt meg bennem, ahogyan azon csodálkozott, hogy nekem sohasem volt igazi barátnőm. Ők csapatban voltak, vitték tovább szinte egész életükön át, az általános iskolában kötött szövetségüket.

Egész életem során egyetlen osztálytalálkozóra mentem el, (nagyon személyes és többszöri kérésre), ez egy ki tudja hányadik általános iskolai találkozó volt, de minden bizonnyal az utolsó. Jócskán foghíjas volt már a társaság, a tanárok közül is egyetlen volt jelen, történetesen az, aki a negyedik osztályig életünk része volt. Hozzá mély, és életre szóló szeretet köt a mai napig, jól emlékszem a sírásra, tiltakozásra, amikor ötödikbe lépve meg kellett válnom tőle. Ő új osztályt kapott, én meg hatalmas repedéssel a lelkemben tettem, amit elvártak tőlem. Ott volt ugyan az iskolában, de újabb csapatot kapott, akiket el kellett indítania a kötelesség útján, mert a valódi megfelelési kényszer, a kötöttségek elfogadása ott kezdődött, az iskola első osztályában.

Ezen a találkozón, ő már idős volt, jót tett neki egy kar, ami segített a mozgásban, talán a kitüntető figyelem is, amit tőlem kapott, hiszen el sem mozdultam mellőle. Ha nagyon őszinte akarnék lenni, nem tudtam mély érdeklődést tanúsítani a volt osztálytársak irányába, ha valaki szólt hozzám, röviden válaszoltam. Pár mondat volt az is-, amikor a kivel, mi történt mióta nem láttuk egymást része következett a nagy napnak. Felálltam és elmondtam, hogy velem nem történik semmi, ha csak az nem, hogy a szüleimmel élek, és igyekszem mindenben a segítségükre lenni betegségükben, és korukhoz méltón. Nincs férjem, gyerekem, őket nagyon korán elveszítettem, én pedig megtanultam mindent elfogadni, amit a sors rám mért. Kb. ennyi volt, amikor az, aki annyira hívott erre az összejövetelre, és a tanárnőm fontosnak tartotta kiegészíteni az egészet azzal, hogy írok, és festek, szerintük nem is akárhogyan. Láttam, ahogy lángra lobban a kíváncsiság parazsa, de csak annyit fűztem hozzá, hogy ez igaz. Mivel beállt a csönd, felállt és beszélt az, aki utánam következett.

A nap további részét is a tanárnőm mellett töltöttem, olyan stílusban, mintha magamra csuktam volna egy láthatatlan ajtót, ha valaki kérdezett, röviden válaszoltam, de én nem szólítottam meg senkit. Az idő nagy részében csak néztem, hogyan tudtak egymáshoz ennyire közel maradni, és kis csapatokba verődve mennyi mondanivalójuk van egymásnak. Ők eddigre már többször találkoztak, mintha mindenki ott folytatta volna, ahol éppen abbahagyta. Vannak közöttük, akik itt élnek, ahol én, van olyan is, aki évekig elment mellettem köszönés nélkül, de olyan alig, akivel megálltam volna pár szót váltani. Azt hiszem soha nem volt bennem igazi kíváncsiság abban az irányban, hogy ki hogyan, hol él, vagy éppen mivel foglalkozik, ezért nem mentem el soha, egyetlen osztálytalálkozóra sem. És talán azért, mert nem volt valódi kötődésem senkihez, nem tudtam barátságokat kialakítani, s ha mégis megtörtént volna ilyen, akkor a megőrzése még nagyobb gondot okozott volna.

Néha belekeveredtem olyan barátkozás félébe, hittem is benne egészen addig, amíg a napnál is világosabb nem lett, hogy át vagyok verve, mi több, még ki is vagyok használva. Fájdalmas vergődések, ébredések voltak ezek, önmarcangoló, önhibáztató napokkal, éjszakákkal. Aztán megértettem, nem tudnám ezt egy egész életen át csinálni. Létrehoztam magamnak egy "óvatos gombot", ami azonnal bekapcsolt, ha valaki egy lépésnél közelebb jutott hozzám. Leéltem az életem nagy részét úgy, hogy a barátnők helyébe is az édesanyámat léptettem, és jó is volt ez így, amíg mellettem volt. Soha nem volt hiányérzetem. S most, hogy eljött hozzám a régi osztálytárs ráébredtem arra, miért is annyira kiemelkedően fájdalmas, hogy elveszítettem az anyámat. Miért élem meg évek után is úgy, mintha tegnap történt volna, miért nem jön az enyhülés, a tovább lépés lehetősége. Mert Ő nem csak a szülőanyám volt, hanem a legjobb barátnőm, társam minden cselekedetemben, ha úgy tetszik az életem jobbik fele. Sohasem kellett csalódnom benne: nem hagyott magamra, úgy voltam jó neki, ahogy a világra hozott, pucéran, olykor teljesen megszabadulva minden gátlásomtól, félelmemtől. Néha fékezhetetlen örömmel fogadva a semmit is, akkor is nevetve, amikor mások általában sírni szoktak. Mindig ott volt a keze, hogy felemeljen, ha elesek és nem vagyok képes felállni akkor sem, ha semmi sérülés nem látszik rajtam. Mégis úgy fekszem a földön, mint aki alól kiütötték a lábát és az el is tört. Letörölte a könnyeim akkor is, ha magamat sirattam keservesen, mert szentül hittem, hogy ez már a világ vége. Mindig ott volt bizonyítani az ellenkezőjét a legrosszabbnak is.

Visszagondolva nem is tudom, hogy volt annyi ereje, hiszen nem csak én voltam neki, voltak kisebb testvéreim. Messze került a családjától, anyjától, testvéreitől, idegenben küzdött a hétköznapokkal, csak az édesapám volt mellette, akire számíthatott. Nem szaladhatott át az édesanyjához kisírni magát, ha bánata volt, nem ölelhette magához a testvéreit, csak évente egyszer, amikor "haza" mentünk, itthonról. Mert ennek pedig így kellett lennie, még akkor is, ha az év többi napja megsínylette ezt. Az anyám távolléte a sajátjától mindkettőjük életét nagyon megnehezítette. Elszakíthatatlanul erős kötelék, hatalmas határokat átívelő szeretet fűzte szorosan egymáshoz őket. És viselték. Amikor újra együtt lehettek, szinte nem tudtak betelni egymással, ott volt minden szavukban, mozdulatukban, hogy a szívükben semmi nem változott. Az apját, amikor magára maradt, elhoztuk, nálunk élte le az utolsó éveit. Kemény, konok ember volt, aki az egész életét lánya, és felesége engedékenységére, szeretetére építette. És ez így is maradt halála napjáig. Nem hiszem, hogy önmagán kívül valaha is szeretett volna igazán még valakit.

Hogy megérte-e így élni? Ki tudja? Nem vagyok sem nagy társasági ember, sem túl barátkozós típus, a "könyöklés" pedig végképp nem megy de megítélni sem tudom, hogy történhetett volna-e az egész másként. Hogy jó lett volna e legalább egy ember, akivel mindent meg lehetett beszélni, azt sem tudhatom. S, aki mégis volt, történetesen éppen az, aki 9 hónapon át a szíve alatt védelmezett, de az is lehetett volna másként. Látok elég rossz példát erre is. És, ha így vesszük, akkor nekem ennél nagyobb szerencsém nem is lehetett volna az életemben. Az apám pedig magas szintű általános műveltsége kapcsán elindított azon az úton, ahol már minden bizonnyal egész életem végéig járni fogok. S ha minderre, még jött volna egy jó testvérszintű igazi barátság, lehet, az már maga lett volna a Mennyország! Az az ország, ahová ha valóban van, talán én be sem jutnék, mert szerintem vétkeztem már eleget hozzá!

(Egy festményem, az azóta már vandálok által felgyújtott, és elégett Madonna fából készült szobráról. A szobor a kegyeleti parkban volt Nagy László helybéli fafaragó alkotása.)