Szeretettel köszöntelek a blogomban! Welcome on my blog! Bienvenue sur mon blog! Willkommen auf meinem Blog! Benvenuti sul mio blog! Καλώς ήρθατε στο blog μου! Selamat datang di blog saya!

Az oldalon található minden anyag szerzõi jogvédelem alatt áll.
Bármiféle felhasználása csak a szerzõ elõzetes engedélyével történhet.






2018. november 11., vasárnap

Wegera György és az Ő kutyája SIVA


Szeretnék valakiről írni, s most itt meg is teszem. Az utóbbi FB tevékenységem nagy százalékát töltöttem azzal, hogy róla, róluk olvasgattam. Van egy fiú, férfi már valójában, fogalmam nincs hány éves lehet, de még fiatal. Amit megtudtam, és ami lényeges lehet, valódi szülei nélkül nőtt fel, s hogy az élete nem volt egy rózsaszín álom, azt kikövetkeztettem. Talán nem is nagyon érdekes, hogy min ment keresztül, mi történhetett vele, de ahogy én látom remek Ember lett belőle.
Ami számomra kicsit elszomorító, az az, hogy a teljes boldogságot az állatok szeretetében találta meg. Ami végül is nem baj, de ha jól belegondolunk, akkor szégyen: nekünk, a többi embernek, hogy nem volt közülünk talán egy sem, aki mindezt megadhatta volna neki. Tudom, nem Ő az egyetlen, sokan vagyunk még, akik lassan eljutunk odáig, hogy belemenekülünk az állataink szeretetébe, mert lassan nem marad ember körülöttünk, akiben bízhatnánk, akinek a szeretete megmelengetné olykor fázó lelkünket, szívünket. Az ember nagyon kegyetlen tud lenni, nemcsak haragszik, de egyben már gyűlöl is, és nem is próbálja visszafogni magát. Nem mentségeket keres a másik, egy elesettebb számára, hanem okot arra, hogy felületes haragja már-már kegyetlenségbe torkolljon. És nincs kegyelem, mert lehet ez rokon, barát, ismerős, és így már nincs szükség ellenségekre sem.
Ez a fiú, és csapata súlyosan sérült állatokat ment, többek között gerincsérülteket. Úgy ápolja, szereti őket, mintha családtagjai lennének, úgy, ahogy mások talán a szüleikkel, gyermekeikkel sem tennék meg. Közöttük is van egy kedvence, SIVA a neve, egy gyönyörű, tiszta szemű kutya. Olyan a tekintete, mint a megmentőjéé, ha belenézel a szemébe, szeretetet tükröz vissza. Nagyon sok követőjük, támogatójuk van, akikkel más elesett állatok támogatására is gyűjtenek. A kutya kerekesszékkel közlekedik, sokszor vannak élőadásban is, de egyetlen egyszer nem láttam még ennek a kutyának a szemében szomorúságot. A fiú, a karjában viszi le az emeletről, pedig nem lehet könnyű cipelni.
Most mondhatná bárki egy kis rosszindulattal, hogy hány ember van hasonló helyzetben, és nekik nem segít senki. Igaz! De miért nem? Erre is van magyarázat minden bizonnyal, s a legfőbb az, hogy a beteg ember nyűgös, olykor gorombasággal viszonozza a legjobb szándékú segítséget is, az állat pedig soha nem tesz ilyet. Ha egy kutyába rúgsz, az nem rúg vissza, ha kiabálsz vele, nem fogja viszonozni, de ha szereted, azt százszorosan adja vissza a maga eszközeivel.
Tehát mi emberek ki vagyunk éhezve a szeretetre, de úgy tűnik nem tudunk jól szeretni. Nem tudunk jól hallgatni, meghallgatni. Nem látunk a dolgok mélyére, de nem is akarunk.  Nem feszegetjük ki, miért olyan, amilyen, és nem tudunk egymáson jól segíteni sem. Mert adni is csak szívből lehetne, csak azért, mert nekünk sok van, a másik meg éhezik, és nincs hol laknia. Nem a mellet döngetve kellene jótékonykodni, nem egyből megkérdőjelezni mások jóindulatát, vitákat nyitni, ahelyett, hogy arra figyelnénk, ami a lényeg: úgy adni, hogy a másik örömmel tudja elfogadni. Főként pedig nem arra szövetkezni kisebb, nagyobb csoportokban, hogy lenyúljuk azt, amit mások jó szívvel adnak.
Szóval tanuljunk ettől a fiútól, mindenki szűrje le a maga tanulságát, az Ő történetükből. Vannak hozzá hasonló emberek, nem is olyan messze, internetes barátom Meggyes József és családja ugyanilyen gondossággal ápolja idős, beteg kutyáját, de neki van szerető és biztos közege, ahol minden körülmények között segítségre, vigaszra talál. És itt van valahol a lényeg, az ember az egyetlen gondolkodásra képes élőlény a világon, és lassan beelőzi jó néhány állat, mert elveszített valamit. Valamit abból, ami igazán emberré teszi. 

         

2018. november 3., szombat

Lehet újra itt?

A Fészbukkal kezdek úgy lenni, mint Attila. Csak olvasok mindent, ami elém kerül, most már célzott érdeklődés nélkül, hiszen a témában, amire kíváncsi voltam, kimerítettem minden lehetőséget. Megvannak bennem már a válaszok is a kérdésekre. Ezen felül nem maradna más, mint vagy én közlöm a legbelső érzéseimet, vagy olvasom másokét. Nem vagyok egy közlékeny típus, különösen széles körben nem, bármikor feltettem valamit erre a közösségi oldalra, szinte rettegve vártam a következményeket, a reakciókat, vagy azt, hogy teljesen érdektelen leszek. Egyébként ez a hely is úgy működik, mint bármely másik, ha Te mész, akkor mások is jönnek, ha nem akkor elég hamar felejtős leszel. Ha őszinte akarok lenni, jobb volt a blog, kisebb körben, több idő az érdeklődésre, olvasásra, ily módon az ismerkedésre.
Visszatértem hát kevéske időmmel, és újra olvasni kezdtem szűkebb körben, a régiek között. Volt aki végképp elhagyta a blogját, az említett közösségi oldalon viszont aktívan jelen van.
Másokat pedig nem találtam. Amikor kutatni kezdtem, megdöbbentem vettem tudomásul, hogy abból a körből, ahonnan én indultam, mennyien nincsenek már közöttünk. Voltak, akikkel személyesen is találkoztam, másokkal csak virtuálisan, de így is szövődtek barátságok. Ezzel együtt rájöttem arra is, hogy egy idő óta lélekben magatehetetlenül kallódom, és lassan lemondok mindenről, ami sokáig az életem szoros része volt.
Legyen elég annyi a magánéletemről, hogy végérvényesen egyedül maradtam sorsom különös "játéka" folytán, rengeteg szenvedés, küzdelem után. Annyi csapás ért, hogy szinte állandósult bennem: "ezt még kiheverem, és már csak jobb jöhet", de rá kellett jönnöm, hogy ez korántsem így működik. Történjék bármi, fel kell állni, és menni kell. Arra támaszkodva, amim maradt. Abban keresni örömet, amit el tudok érni. Ki kell iktatni minden olyat az életemből, amiről tudom, hogy csak buktatót rejteget a legmélyén, újabb alig feldolgozható fájdalmat. (Van ilyen, volt is, csak ezen a téren valahogy soha nem vagyunk elég okosak).
"Szőrös gyerekeimet" tekintve is volt egy hatalmas bukásom, 8 éves kutyámtól kellett visszavonhatatlanul megválnom január elején. Vele megjártuk a pokol legmélyebb bugyrait is, amit egyedül folytattam, amikor már ő sem volt.
Aztán kaptam a Fülit. Mára úgy tűnik, ha én megyek el kiválasztani őt, vagy ő választ engem ott a helyszínen, akkor sem lehetett volna szerencsésebb a szelektálás. Pedig nem ilyen kutyát képzeltem, kicsit nagyobb testűt, zsemle színűt, igaz, mindenképpen kölyköt, mert most már van időm nevelni.
Füli rendkívül könnyen tanul, és annyi szeretet van benne, amennyi csak kis testében elfér. Kölyök létére nem igényli az állandó foglalkoztatást, jól el van mellettem, ha más dolgom akad akkor is, csak a cicákkal nem akar békességet kötni sehogyan sem. Azért rajta vagyunk az ügyön, talán lesz ez még jobb is.
A másik amit nem tud elviseli, az a bezártság, ha valahol bezárul körülötte valami, úgy nyüszít, mintha nyúznák, és nincs az a varázsló, aki ilyenkor el tudná hallgattatni. Egyenlőre csak kinn van, félek talán télen fázni fog, bár jó helyet biztosítottam neki. Késő este még egyszer kimegyek hozzá, akkor már a helyén fekszik. Megsimogatom, kicsit beszélek hozzá, ez a napi utolsó szertartás. Ezután már csak reggel találkozunk.
Ami a két "öreglányt" illeti, különös tekintettel az idősebbre Törpére, hát ő születése óta egy egyéniség, és ebbéli elkötelezettségében megingathatatlan. Csak az történhet vele, amit ő akar, és csak úgy, ahogy ő szeretné. Ebbe az elhatározásába pedig Füli az életbe nem fog beleférni. Egy tapodtat nem tesz se ki, se be, ha a kutya a látótávján belül van. A fiatalabbal már könnyebb dolgom lesz, más a természete.
Tehát most az van, hogy lehetek igazgató, útigazgató. Egyik ki, másik be, ha nem vagyok elég éber, hol az egyik macska sivalkodik, hol a másik, úgy futtában a kutya elől. Ha nem vagyok otthon akkor más alternatíva lép életbe.
Mégis azt gondolom jól van ez így, nem kell csalódnom, nem bántanak meg, és nekem sem volna kit megbántanom, ha úgy adódna. Biztosan nem én vagyok az egyetlen, akit nem az igénytelensége kényszerít magányra.
Persze vannak szomszédok, apróbb összefutások, beszélgetések ismerősökkel, de az állandó barátságokról "lecsúsztam" az évek folyamán. A barátságokat ápolni kell, nekem pedig erre nem jutott időm. A rokonaim meg olyanok, amilyenek, nem minősítem egyiket sem.
Nem unatkozom, rengeteg teendőm van, szabadidőm egy részében olvasok, télen talán festhetek, és írhatok is. A nagyobbik rész a Fülié, őt mindenképp nevelni kell, sok múlik az első éveken. Néhány dolgot tudnia kell, még akkor is, ha nem mintakutyát akarok belőle faragni.
 A nyár egy pillanata

2018. október 9., kedd

Ő Fülöp a rendes férfi nevén, nekem csak Fülike...





Kedves Barátom, ott a távolban, hozzon egy kis vidámságot a nehéz napokban, az én új kicsi szőrös gyerekem, akivel együtt szorítunk Nektek, hogy minden úgy legyen, ahogy mindannyiótoknak a legjobb.
Ajánlom ezt a bejegyzést Meggyes József barátomnak, akit személyes ismeretség nélkül is bátran így merek nevezni.
Szóval megérkezett, ilyen volt másnap. Kicsit szomorú, kicsit elveszett, se anyuka, se testvérek, csak kert és udvar, ismeretlen kutyaház, ahol egész éjjel rendületlen szorgalommal, kisebb-nagyobb szünetekkel sírdogált, szinte vigasztalhatatlanul.
Másnap finomakat evett, éjjelre beáldoztam egy bunda béléses kabátomat, amit alá tettem, és nem zártam be a kennel ajtaját. Csend volt. Reggel hatalmas örömmel fogadott, aprókat ugrott a lábamra, kérte, hogy vegyem fel.
És én felvettem, és mindig felveszem, ahányszor csak akarja. Van egy régi fotel beraktam a kennelbe, (szőnyeg is van ott), szóval a fotelban üldögélünk délutánonként, amikor oda süt a nap. Füli néha úgy megszunnyad az ölemben, hogy még horkol is. Esténként abban alszik el, és én berakom az ólacskájába, mint a kisgyereket az ágyba.
Ha dolgom van, el van magában, rágcsál, mindent, amit csak el tud érni, kaparintani, vagy éppen kinyúlva alszik valahol, ahol eléri a fáradtság.
Fülike egyenlőre hosszú, mint egy csuklósbusz, nagy fülei vannak, testéhez viszonyítva nagy a feje is, és görbék lábai. Kis mellén, hasán most nő a szőr, amikor érkezett szinte csupasz volt. Úgy tud futni, mint egy nyúl, és legalább olyan cikkcakkban is, ha jó kedve van. Egyenlőre mindig eszik, amikor igénye van rá, hiszen még nagyon kicsi. Majd lesz rendszer is benne kicsit később, jön a napi kétszer. Szeretjük egymást, sok puszit kapok, ha felveszem, vagy az ölembe szüszkörödik. Csak a cicákkal nincs megbékélve, meg azok sem vele. Már a koruknál fogva sem. Törpe a 12. évébe lépett, ő az:
már Pityuval, (aki végül is lány és egy anyától származnak), szóval vele sem jön ki jól, nem még egy kutyussal. Ő Pityu:
Már ő is elmúlt 10 éves. Mindketten ivartalanítva vannak, a nemkívánatos szaporodás ellen.
Egyenlőre a legnagyobb gondom úgy igazgatni őket, hogy ne találkozzanak egymással. A két cica benti, Pityu, ha kedve szottyan rá, időnként felköltözik a padlásra. Azonban benn is két külön szobában tartózkodnak, egy légtérben kitör köztük a háború. Pityu egyébként szenvedélyes egerésző, szerencsére nem eszi meg, csak irtja őket.
Ez pedig Fülike a mai mostani állapotában:
Itt a legalsón elmélyülten rágcsál, épp egy gallyat. Az udvarban egy pár papucsom, a lábtörlő, reggelre a takarója, gallyak, műanyagtányér, amit előszeretettel hurcol,és két nagy csont, amelyet néha elás, néha megtalál. Úgy ás, hogy időnként jajgat közben, azután, mint a kismalac, betúrja az orrával. Hagyom, a rendetlenséget, meg mindent. Most ez az időszak van. Majd túléljük. A labdát még nem szereti, és szívesebben szórakozik magában. Ha ott vagyok, akkor csak ölbe akar kerülni, és megy a simi ezerrel. Most még csak a szeretet kell, a biztonság, a játék, a tanulás még kicsit várhat. Akkor legyen így.

2017. május 2., kedd

És újra nélküled...

Nem is tudom mióta hallgatok már, néha úgy tűnik talán csak egy nap volt, máskor meg úgy mintha közben eltelt volna egy egész élet.
Legtöbbször úgy érzem, nem segít világgá kiáltanom a bánatom, mert semmi nem változik tőle, s annyian végigjárták már ezt az utat, mégis kibírták, akkor én miért nem jutok tovább pár lépésnél? Türelmetlen lennék, vagy makacsul helyben járó? Miért hiányzik mindenhol, mindenből valami, miért van az, hogy mire előhúzom a széket a sarokból, már nem is akarok leülni?
Az anyámat keresem, még mindig...
Mindenhol, minden nap...


 Anyák napján (is)                                                              

Sötét a lelkem,
csak a fájdalom nehezül rám,
elfogy levegőm lassan…
Riadtan ébredek nélküled,
már hányadszor?
Édes jó Anyám!

Csak bujdosom,
s csavargok minden éjjel,
nyugtalan csillagok
versengnek hajnali fénnyel.
Még találkozhatunk?
Édes jó Anyám.

Tenyered kúszik hajamon,
mint fák tövén a moha,
ahogy könnyű pillangó a szélben,
úgy szálltál tova…
Csak a csend maradt utánad
Édes jó Anyám!



2015. február 14., szombat

Fájdalom




Ma csillagok karcolnak vérszínt,
ezüstbe súrolt könnyeken,
verejték gyöngyökké hasad a fény,
míg utat szakít magának
a csend közepén.

Lélektől,
lélek mélyig kúszik a sötét,
körötte izzó világ,
mintha meggyújtották volna a poklok tüzét,
s elvesznél, ha eloltanád.

Lángol, kívül, s belül,
sebeket ejt, míg tovább penderül,
mint a jégkockákba zárt sóhajok,
remegek még kicsit,
mielőtt megfagyok.


2014. november 20., csütörtök

Szeretlek Mama!



Szeretlek Mama!

Emlékszel, amikor először mentél kórházba, s búcsúztunk az autó üvegablakán át, kívülről az én tenyerem, belülről a Tiéd.  Megszorult könnyek a szemünk sarkában, nem mertünk sírni, ne lássa bánatunkat a másik. Megszakadt a szívem Mama, s mindebből egy meglepetés született anyák napjára Neked, amit a Kossuth rádióban hallgathattál a kórházban, sok más édesanyával együtt.

Azóta hányszor hagytál már így magamra, számát sem tudom. Küzdünk, újra, és újra, s ez a harc annyi mindent kitöröl az életünkből, pótolhatatlan veszteségeket okozva.

Valahányszor elmész, elvisznek, mindig az jut az eszembe, hogy mennyi mindent csinálhattunk volna helyette együtt, mennyi mindennek másként kellett volna lennie. Mindig toljuk a napokat, egyik kórházi időszaktól a másikig, egyik kezelés sorozattól a következőig, és próbálunk csodát tenni. Csodát, mert valósággal annak kell történnie, hogy vissza gyere abból az állapotból, amibe a betegséged sodor.

Suttogva imádkozol, amiből annyit hallok, hogy időnként megszisszennek, az „s”, és „sz” betűk, s ha Rád nézek, látom mozog a szád, és két apró kezed egymásba kulcsolódik. Már majdnem mindegy, hogy süt a nap, vagy sem, hiszen óriási erőfeszítés kell ahhoz, hogy a járókerettel megtegyél néhány lépést: nincs levegő, elfogy, a vérből, nem jön az utánpótlás.

Tudom, erőszakos az én szeretetem Mama!

Foggal, körömmel szorítalak erre a világra, és sohasem gondolok arra, milyen árat fizethetsz ezért. Nem tudom mi, és hol fáj a legjobban, csak sürgetném, minél gyorsabban múljon el, és visszakaphassam az én örökmozgó, mosolygós édesanyámat, de ez azt hiszem, már nem történik meg soha.

Évek óta sokat alszol, szinte ki sem látszol a takaró alól, én meg föléd állok, és próbálom felfedezni, hogy vajon lélegzel-e még? Attól félek, elvisz az álom: pedig titkon pontosan erre vágyom, ha eljön az idő, akkor így történjen meg, ne okozzon Neked szenvedést. Mégis újra, és újra elfog az öröm, amikor végre felébredsz, pedig tudom, szinte biztos, hogy az a nap is hoz valami kínt.

Nem tudom, hogy mikor örültünk utoljára gondtalan, félelmek nélkül, bárminek. Mindenre rátelepszik ez az érzés, apró méregpöttyöket ejtve, a remény, a pillanatnyi boldogság gyorsan illanó köpenyén.

Olyan távoliak az emlékeink, már régóta elűzi mellőlünk sötét homályával a bizonytalan jelen. Ülünk egy szürke sarokban rettegve, mint két kisegér, vajon mit hoz a következő óra, nap, és nem is nagyon merünk ennél tovább menni.

Olyanok vagyunk, mint két megfáradt paraszt a szántóföld végén, amikor végig kapált egy hosszú sort, azon gondolkodunk, hogy lesz-e erőnk a következőn visszamenni. Azután nekivágunk, mert ebben van a biztosnak tűnő holnapunk, és lassan minden napot úgy élünk meg, mint a karácsonyi meglepetést a fa alatt. Sohasem gondolkodtam még azon, hogy mi lesz velem nélküled.

Szeretlek Mama!

Évenként, havonként, naponként, percenként ismétlem magamban: csak még ezt az egyet!  

Apám halálának éjszakáján olyan közel voltunk egymáshoz, mint még soha, miközben néztelek, a szívemben éreztelek igazán. Tetted, amit kell, minden fájdalom ellenére okosan, megfontoltan, miközben szavak nélkül irányítottál engem is. Mintha velem együtt négy kezed, négy lábad, és két szíved lett volna. Akkor értettem meg, nélküled semmi lennék, úgy elsodort volna a kétségbeesés, mint egy száraz falevelet a vihar.

Hányszor volt már olyan csend Mama, hogy a hópehely is koppanva ért földet? Hallgattál Te, és én is, mert mit is mondhattam volna még Neked, hogy egyikünkbe se férkőzhessen a félelem? Elmész, visznek, bárhogyan próbálunk ellene védekezni, örökké annak a harmadiknak lesz igaza, aki, vagy ami, felemészti a véred. Ilyenkor egyre nehezebbek az elválások, már nem találunk fogást a sírás kényszerén, bármennyire próbálunk igyekezni. Mint egy apró csomag ülsz a tolószékben, s míg a mentősök kitolnak, odaszólsz az érted, miattad izguló Cukinak: „szervusz kiskutyám”.

Én nem vagyok hős Mama!

Harcolni sem tudok igazán, agyon nyomnak a súlyos hétköznapok, néha úgy nyüszítek alattuk, mint fázós kiskutya a hóban. Folyton megbotlom, elesek, aztán újra felállok, mert itt vagy Te, s ha bírom a pofonokat, ha nem, nekem kell eléd tennem a remények könyvét. Olvass Mama, ha kell csukott szemmel, csak úgy a szíveddel csendesen, mert kell még egy nap, vagy kettő, három…