Szeretettel köszöntelek a blogomban! Welcome on my blog! Bienvenue sur mon blog! Willkommen auf meinem Blog! Benvenuti sul mio blog! Καλώς ήρθατε στο blog μου! Selamat datang di blog saya!

Az oldalon található minden anyag szerzõi jogvédelem alatt áll.
Bármiféle felhasználása csak a szerzõ elõzetes engedélyével történhet.






2014. november 20., csütörtök

Szeretlek Mama!



Szeretlek Mama!

Emlékszel, amikor először mentél kórházba, s búcsúztunk az autó üvegablakán át, kívülről az én tenyerem, belülről a Tiéd.  Megszorult könnyek a szemünk sarkában, nem mertünk sírni, ne lássa bánatunkat a másik. Megszakadt a szívem Mama, s mindebből egy meglepetés született anyák napjára Neked, amit a Kossuth rádióban hallgathattál a kórházban, sok más édesanyával együtt.

Azóta hányszor hagytál már így magamra, számát sem tudom. Küzdünk, újra, és újra, s ez a harc annyi mindent kitöröl az életünkből, pótolhatatlan veszteségeket okozva.

Valahányszor elmész, elvisznek, mindig az jut az eszembe, hogy mennyi mindent csinálhattunk volna helyette együtt, mennyi mindennek másként kellett volna lennie. Mindig toljuk a napokat, egyik kórházi időszaktól a másikig, egyik kezelés sorozattól a következőig, és próbálunk csodát tenni. Csodát, mert valósággal annak kell történnie, hogy vissza gyere abból az állapotból, amibe a betegséged sodor.

Suttogva imádkozol, amiből annyit hallok, hogy időnként megszisszennek, az „s”, és „sz” betűk, s ha Rád nézek, látom mozog a szád, és két apró kezed egymásba kulcsolódik. Már majdnem mindegy, hogy süt a nap, vagy sem, hiszen óriási erőfeszítés kell ahhoz, hogy a járókerettel megtegyél néhány lépést: nincs levegő, elfogy, a vérből, nem jön az utánpótlás.

Tudom, erőszakos az én szeretetem Mama!

Foggal, körömmel szorítalak erre a világra, és sohasem gondolok arra, milyen árat fizethetsz ezért. Nem tudom mi, és hol fáj a legjobban, csak sürgetném, minél gyorsabban múljon el, és visszakaphassam az én örökmozgó, mosolygós édesanyámat, de ez azt hiszem, már nem történik meg soha.

Évek óta sokat alszol, szinte ki sem látszol a takaró alól, én meg föléd állok, és próbálom felfedezni, hogy vajon lélegzel-e még? Attól félek, elvisz az álom: pedig titkon pontosan erre vágyom, ha eljön az idő, akkor így történjen meg, ne okozzon Neked szenvedést. Mégis újra, és újra elfog az öröm, amikor végre felébredsz, pedig tudom, szinte biztos, hogy az a nap is hoz valami kínt.

Nem tudom, hogy mikor örültünk utoljára gondtalan, félelmek nélkül, bárminek. Mindenre rátelepszik ez az érzés, apró méregpöttyöket ejtve, a remény, a pillanatnyi boldogság gyorsan illanó köpenyén.

Olyan távoliak az emlékeink, már régóta elűzi mellőlünk sötét homályával a bizonytalan jelen. Ülünk egy szürke sarokban rettegve, mint két kisegér, vajon mit hoz a következő óra, nap, és nem is nagyon merünk ennél tovább menni.

Olyanok vagyunk, mint két megfáradt paraszt a szántóföld végén, amikor végig kapált egy hosszú sort, azon gondolkodunk, hogy lesz-e erőnk a következőn visszamenni. Azután nekivágunk, mert ebben van a biztosnak tűnő holnapunk, és lassan minden napot úgy élünk meg, mint a karácsonyi meglepetést a fa alatt. Sohasem gondolkodtam még azon, hogy mi lesz velem nélküled.

Szeretlek Mama!

Évenként, havonként, naponként, percenként ismétlem magamban: csak még ezt az egyet!  

Apám halálának éjszakáján olyan közel voltunk egymáshoz, mint még soha, miközben néztelek, a szívemben éreztelek igazán. Tetted, amit kell, minden fájdalom ellenére okosan, megfontoltan, miközben szavak nélkül irányítottál engem is. Mintha velem együtt négy kezed, négy lábad, és két szíved lett volna. Akkor értettem meg, nélküled semmi lennék, úgy elsodort volna a kétségbeesés, mint egy száraz falevelet a vihar.

Hányszor volt már olyan csend Mama, hogy a hópehely is koppanva ért földet? Hallgattál Te, és én is, mert mit is mondhattam volna még Neked, hogy egyikünkbe se férkőzhessen a félelem? Elmész, visznek, bárhogyan próbálunk ellene védekezni, örökké annak a harmadiknak lesz igaza, aki, vagy ami, felemészti a véred. Ilyenkor egyre nehezebbek az elválások, már nem találunk fogást a sírás kényszerén, bármennyire próbálunk igyekezni. Mint egy apró csomag ülsz a tolószékben, s míg a mentősök kitolnak, odaszólsz az érted, miattad izguló Cukinak: „szervusz kiskutyám”.

Én nem vagyok hős Mama!

Harcolni sem tudok igazán, agyon nyomnak a súlyos hétköznapok, néha úgy nyüszítek alattuk, mint fázós kiskutya a hóban. Folyton megbotlom, elesek, aztán újra felállok, mert itt vagy Te, s ha bírom a pofonokat, ha nem, nekem kell eléd tennem a remények könyvét. Olvass Mama, ha kell csukott szemmel, csak úgy a szíveddel csendesen, mert kell még egy nap, vagy kettő, három…




2014. február 26., szerda

Tavasz váró




Napfényt szitál a tavasz,
álmait ringató télre
aranyló fénynyalábok közt
még csend van, és béke.

Surran az egyhangú szürke,
ahogy a házak kéményfüstje
tereget az égen szennyes ruhát,
majd elkapja a szél, és viszi tovább.




2014. február 18., kedd

Pacsirták napja



Ma február 19, a pacsirták napja. Dédapám szerint ezen a napon kezdenek énekelni ezek az apró madarak. Rákerestem: Bálint gazda szerint is így van ez.

A dédapám nagyon jó ember volt, szerette az állatokat, és a fákat, éppen úgy, mint én. Hosszú szárú pipát szívott, rézveretes dohánytartóval a végén. Lassan, kényelmesen szívogatta, és közben figyelt. Állt a kertünk végében, nézte a végtelennek tűnő mezőt, a Zagyva folyó partját, és az onnan túl kezdődő dombokat. Az oda-vissza járó szenes csilléket, Petőfibányától a Mátravidéki-Erőműig, ahol a lignitből végül villamos áram lett. Hűséges kutyája a lábához simulva várta, hogy befejezze az elmélkedést.

Kovácsműhelye volt a dédapámnak. Közvetlen a házunk falához építve. Lovakat patkolt, szerszámokat kovácsolt, de ha úgy esett, hát szép, míves kapukat készített. Amikor éppen nem volt más munka, megjavítgatta a lyukas cipőket, az elromlott zárakat, kerítéseket, hintát épített a dédunokának, és kapálgatott a kertben.

Közben pedig imádott engem, meg egy kiskutyát, akinek a Csuli nevet adta. Az történt ugyanis, hogy kedvenc kutyáját elütötte az autó, és anya nélkül maradt a kicsi. Így hát ő nevelgette, cumiztatta, hogy éhen ne vesszen.

Nagyon kicsi voltam, amikor meghalt, mégis néha egészen halványan, de bevillan egy-egy emlék. Főként, amikor a pacsirták dalra fakadnak.

Hagyaték


Szögek a falban, megragadt fekete
Pontok kényszere, valaha kép lógott
Rajta, barna. Kopott üvegje hosszában
Elhasadt: kislány volt dédanyám.
Recseg a vén padló, porülte homályban
Ingó lábú széken, többé nem ül szorosan
Összezárt lábbal, arcában keskenyre
Húzott szigorú szájjal senki sem.
Vadszőlő sűrűje von árnyékot a valaha
Volt széles verandán, hol pipáját szívta
Egykor annyi délután, bajsza alatt szájába
Dugva, mosolygós dédapám.
A kertben néhány örökzöld virágja harcol
A gyommal, s az örök hatalommal, mely
Erősebb mindennél, hogy egyszer meg
Kell halnod, ha már megszülettél.





2014. február 15., szombat

Meghalt Gyarmati Fanni



"Egyik legnagyobb költőnk hitvese azok közé tartozott, akik jelenlétükkel életben tartották a kegyetlen 20. század kollektív emlékezetét. A magyar irodalom egyik leghíresebb múzsája volt, akinek Radnóti Miklós a magyar irodalom legszebb szerelmes verseit írta. Kettejük összetartozása példa volt nem csak saját korukban, hanem példa a jelenben is és példa lesz a jövő számára is. Bár a 20. század, a fajgyűlölő emberi gonoszság igazságtalanul és tragikus kegyetlenséggel szakította szét a két embert, Gyarmati Fanni élete végéig őrizte szerelmüket, s ápolta a meggyilkolt költő hagyatékát. Feladatunk, hogy most már helyette is ébren tartsuk Radnóti Miklós szellemi, erkölcsi örökségét, továbbadjuk a „Nem tudhatom” költőjének hazaszeretetét, s tragikus halálának üzenetét a következő nemzedékeknek." "Gyarmati Fanni haláláig gyászolta Radnóti Miklóst. Mi most őt gyászoljuk. Nyugodjon békében!" (Forrás HVG.)
Talán a XX. század legnagyobb szerelme ért véget szombaton. Az a szerelem, amely aktívan csak 9 évet tarthatott, de Gyarmati Fannival ennyi éven át még élhetett. A szerelem, mely az általa ihletett verseket, méltán sorolhatja a világirodalom legszebb versei közé.
Radnóti Miklós számomra az egyik etalon. Minden verse remekmű, egyedi, és összehasonlíthatatlan másokkal.
Elvették az életét, pedig még itt lehetett volna Ő is, talán 102 évig. Mi pedig tanulhattunk volna tőle: hazaszeretet, szerelmet, boldogságot.
Nyugodjanak békében, most már újra együtt, ha hihetünk a halál utáni mesékben.
Végül egy szép rövid vers, a többit mindenki megtalálja, ha rákeres. Írásban, és videókon.


A BUJDOSÓ

Az ablakból egy hegyre látok,
    engem nem lát a hegy;
búvok, tollamból vers szivárog,
   bár minden egyre megy;
s látom de nem tudom mivégre
    e régimódi kegy:
mint hajdan, hold leng most az égre
   s virágot bont a meggy.

1944. május 9.


2014. február 10., hétfő

Csillogó fehér



Vers MJ fotóihoz

Mint  kócos haj,
a törzsön csupasz, kusza ágak,
s a csoda, hogy az ember
állni hagyta még, itt a fákat.

Fehér kendő az erdő vállán,
felette szellő susog,
alatta félénken megbújva,
apró domb kucorog.

Fenyők állnak őrt
a meghitt csendben,
mint a szűz, olyan a táj:
tiszta, érintetlen.


A fotót MJ blogjából hoztam el. A többit nála találod meg.


2014. február 2., vasárnap

Télidő



Ma lábujjhegyen jár a szél
az utcákon, a város peremén
a csend keres magának helyet,
hópelyhek ölelik egymást
a háztetők felett.

Alszik a világ, még alig neszez
a vasárnap reggel,
lebben a függöny, miközben
gyenge fény incselkedik
az ablaküveggel.

Messze még a nyár,
ott fenn az égen,
jégvirággal táncol,
a kelő napsugár.