Szeretettel köszöntelek a blogomban! Welcome on my blog! Bienvenue sur mon blog! Willkommen auf meinem Blog! Benvenuti sul mio blog! Καλώς ήρθατε στο blog μου! Selamat datang di blog saya!

Az oldalon található minden anyag szerzõi jogvédelem alatt áll.
Bármiféle felhasználása csak a szerzõ elõzetes engedélyével történhet.






2012. április 30., hétfő

Esélyegyenlőség


Mostanában, amikor annyit foglalkozunk ennek a szónak a jelentésével, sok mindenről el kellene gondolkodnunk. Látszólag egyszerűnek, és természetesnek tűnő dolgok ezek, azoknak a számára, akik birtokolják.

Mennyi ember van a világon, aki szegénynek hiszi magát, és milyen sok, aki gazdagnak anyagi okok folytán -, pedig a szavak értelme nem ebben a két meghatározásban rejlik. Nem ismerjük fel esélyeinket, nem becsüljük mindaddig, amíg háborítatlanul magunkénak tudhatjuk.


Mi birtokoljuk a színek, a fények világát, egymás tekintetét azokkal szemben, akik örök sötétségre kárhoztattak, mert sohasem láthattak.


Miénk az összes szó, melyet az ember ismerhet. Szavak, melyek lehetnek kemények, kegyetlenek, kifejezhetnek gonoszságot, bántást, haragot. Szavak, melyek simogathatnak, átölelnek, elringatnak, boldoggá tehetnek. A szavak, melyek segítenek érteni, megérteni - azokkal szemben, akik sohasem hallhatják, akik örök csendre, némaságra ítéltettek.


Miénk a mozgás szabadsága, az erő, a győzelem esélye azokkal szemben, akik nem tudják elhagyni a helyüket.


Miénk a gondolkodás, a tudat, melytől annyi ember válik nagyszerűvé, kiemelkedővé, vagy egyszerűen „csak hétköznapi emberré” – azokkal szemben, akik genetikailag, vagy egyéb okokból sérülten születnek, és csak érzékelik maguk körül a világot.


Miénk a család, az otthon melege - azokkal szemben, akiknek talán sohasem volt igazán, vagy akik később lettek földönfutóvá. Vannak barátaink, sokan szeretnek, óvnak, vigyáznak ránk - azokkal szemben, akik elhagyottak és magányosak. Lépcsőkkel fentebbről indulunk, és közömbösen nézzük az alattunk haladókat.


Úgy tűnik, sokan megkaptunk mindent ezen a világon, csak a megértés bölcsességét nem. Nem elég sajnálkozni, segíteni kellene. Segíteni úgy, hogy az természetes, magától értetődő legyen. Értenünk kellene, hogy azért, mert valaki nem olyan, mint mi vagyunk - valamiért más, legyen az mozgás, vagy érzékszervi korlátozottság - még éppolyan értékes ember, sok esetben talán értékesebb - indulási helyzetét tekintetbe véve.


A segítségnyújtás tudományát nem lehet elég korán kezdeni. Úgy kellene felnőnünk, hogy meglegyen a ráérző képességünk arra, hogy mikor lehet szüksége ránk egy nálunk elesettebb embernek. Mikor álljunk fel, s adjuk át a helyünket, mikor vezessünk át egy gyengén látót, időset a forgalmas úton, vagy mikor segítsünk felállni annak, aki elesett, testben és lélekben is.


Ehhez azonban nem elég csak látni, érezni is kell. És nem elég csak beszélni róla, tenni is tudni kell. Az életben a nagy dolgok sokszor elmulasztott apróságok miatt hiúsulnak meg. Hiába próbálnánk egy olyan nemzedéket együttérzésre bírni, akikben a megfelelő időben nem ébresztettünk érzelmeket. Időben meg kell tanulni, hogy a könnyek, a fájdalom éppúgy az életünk része minden szégyellnivaló nélkül, mint egy jóízű nevetés, a vidámság. Csak közömbösek ne legyünk soha. Legyenek érzelmeink:  Bosszankodjunk, haragudjunk, vagy bánkódjunk, sírjunk, nevessünk - csak azt ne mondjuk, hogy nem érdekel.


Mert ez úgysem lenne igaz.

 

2012. április 10., kedd

Öregnéne

Eljön az idő, és egyszer mindenki megöregszik - már aki szerencsés -, mert tudom, hogy bár igazságtalan, de sokan nem juthatnak odáig. Az idős ember olyan, mint a kisgyerek, társaságra vágyik. Nem szabadna engedni, hogy soknak közülük ez csak egyetlen kedvenc állat legyen.

Ha sokkal előbb születik, talán róla szól az "Öreg néne Őzikéje" című nagyon kedves gyermekmese. A néni azonban még "csak" 80 éves, de vékony vállain ezer év súlyával, víztől eltorzult testtel ül a kórházi ágyon. Arcának átlátszó fehér bőrén átsütnek a sötétkék erek. Mintha minden ereje elhagyni készülne a testét, úgy ül ott belenyugvón, egyetlen panaszszó nélkül, feketedő, sebes, dagadt lábakkal.

Csak a szeme él igazán, s míg keskeny szájával a mosolyt keresi, tekintetében az ablakon beszűrődő napfény huncut sugarai mind életre kelnek. Miközben keze, apró feje akaratától teljesen függetlenül mozog ütemesen - szelleme, tudata olyan tisztának tűnik szavaiból, mint egy fiatalé. Valahányszor rám néz, megérint a szeretet. Csupa érdeklődés, figyelem beszűkült mozgástere ellenére. Nincs benne harag, lázadás, csúnya betegsége miatt, mely fogságban tartja. Békés belenyugvással tűr.
Nem jajgat, nem panaszkodik, nem sír. Narancsot majszol, és egyáltalán nem zavarja, hogy mások már többedszer furakodnak át mellette a szűk helyen, egy másik ágyhoz.
Amikor botjára támaszkodva feláll, úgy tűnik, mintha minden, amit az idő még meghagyott belőle, átcsúszott volna a jobb oldalára. Nehezen, szinte derékszögbe hajolva lépeget, azután kiül az ajtó előtti székre. Fejét botját tartó kezére hajtva, rövid, mély álomba merül. Ki tudja, merre járt, amíg pihent, mert boldogan ébred. Meglepően jó étvágyú, örömmel eszik. Amikor a szomszéd ágyról megkínálják otthonról hozott káposztás tésztával olyan átszellemült arccal veszi a szájába, mint egy kisgyerek a télapótól kapott csokoládét.
Másnap már halni készül. Orrában oxigént szállító műanyagcsövekkel ül az ágyon, vékony ujjai között rózsafüzér szemei forognak, saját körüket járva. Közben rám néz, "csupamosoly" szemével, és én érzem, hogy egy pillanatra belém szorul a levegő. Nehéz fájdalom üli meg a lelkem, nem tudom, ha megszólalnék, mit kellene mondanom.
Lehajolok, és megpuszilom a homlokát. Tekintetében hálás szeretettel mondja: "de szép kék szemed van".
Harminckét fokot mutat a hőmérő, de ő kendőt köt a fejére, otthonkát vesz a hálóruhája fölé, és ebben a szemérmes takarásban lefekszik, mértani pontossággal az ágy szélére. Most így csal magához egy rövidke szendergést.
Sohasem mond semmit az életéről. Nincsenek történetei, vagy ha vannak, úgy zárja magába, mint teste a fájdalmait. Talán megszokta, hogy kettesben marad a Rózsafüzéres Jó Istennel, ha igazán baj van.
Furcsa a búcsúnk, mert mégis elmond nekem egy történetet az öreg macskájáról, akit otthon hagyott. Csupa aggodalom, amíg találgatja, hogy mi lehet vele, ki ad neki enni?
- Még az is megtörténhetett, hogy már elveszett, mint egyszer régen, kölyök korában - súgja a fülembe -, de akkor még megkerült. Megkérdezi, mit gondolok, mi történhetett? Nyugtatgatom, hogy a cica biztosan várja, ott ül a kerítésen, és nagyon fog örülni, ha innen majd hazamegy. Elgondolkodik, néhány percre messze kerül a kórházi ágytól. Otthon jár - a cicájánál megsimogatni, megígérni, hogy visszatér hozzá. Most először látok valami lázadásfélét az arcán, az ellen, hogy idejutott, és itt kell maradnia. Talán örökre. A kedvenc állatért, még kész volna felvenni a harcot az ismeretlen ellen, aki már ott ólálkodik az ágya szélénél. A cicáért, aki a társa, kis barátja, születése óta. Akkor is, ha mindenki más elfeledkezik róla. Szomorú, aggódik, mint az a hajdan volt mesebeli nénike a törött lábú kis őzért.
- Egyszer szeretném még látni - mondja -, és szégyenlősen elmaszatol egy könnycseppet a szeme sarkából. Én megígérem neki, hogy elmegyek érte.
- Behozom valahogy - nyugtatom csendesen - valami kosárfélében. Tudom, hogy füllentek, azt hiszem ő is, de máris jobban érzi magát.
Az ajtóból még visszanéztem, ült az ágyon, pontosan úgy, mint amikor először megláttam. Kinyitotta apró öklét, puszit lehelt fölé, és felém küldte. Azután integetett, úgy, mint egy elhagyott apróság, akinek elmenőben még megígérték, hogy mindjárt visszajönnek érte. Megfáradt, sokat szenvedett 80 évét egy pillanatra letörölte arcáról a szeretet öröme, a szereteté, amely sokszor csodákra képes!
Legközelebb már nem volt. Hiába kerestem. Tiszta lelke otthagyta megfáradt szenvedő testét, meg engem is. Otthagyott, mielőtt megmondhattam volna neki, hogy olyan érzéseket keltett bennem, mint az öreg néne abban a mesében, amely nekem ma is a legkedvesebb. 


 

2012. április 7., szombat

Húsvéti ima


Ég és föld között osztozik az élet,
mondd csak: merre jársz,
mikor kérlek Téged?

Adj kenyeret az éhezőknek,
Inni annak ki szomjazik,
önmagába látást mindnek,
ki vizet prédikál, mégis bort iszik!
Adj nekünk hazát!
Békét annak, ki benne otthonra lel,
adj választ azoknak,
kiknek senki más nem felel.
Emeld a könnyezőt!
Féltő karodba olykor,
de ne kérdezd tőle, miről mit gondol.
Adj Életet!
Erőt a búcsúhoz, ha mégis menni kell,
s nyugalmat lelkébe annak,
ki sírhanton térdepel.
Adj kegyelemet!
s bocsánatot ezernyi bűnre
egy lépést mely jó irányba visz,
ha indulunk végre.
Adj hitet!
Hisz végül csak hinni kell,
ha elejt a tegnap,
a holnap majd felemel.

Szép, békés, boldog ünnepeket kívánok mindenkinek!

2012. április 2., hétfő

Ünnep előtt...


Időnként mi is ízelítőt kapunk a természet hatalmas erejéből, amiből megértjük, hogy van valami, amit sohasem győzhetünk le. Szerencsére kis hazánkban, nincsenek működő vulkánok, nincs cunami, a földrengések is csak unokái lehetnek annak, amit más országokban elviselni kénytelenek.
Árvíz sincs minden évben, bár tartott már bemutatókat az elmúlt időkben arról, hogy mire képes. Máskor viszont a szárazság pusztít, meg a fagy, a gyenge hajtások között.
Viszont egyre több a szélvihar, és egyre félelmetesebb. Tör, zúz, tövestől csavarja ki a fákat, tetőket bont meg, vagy tép le, s ha ilyenkor végigmegyünk az utcán, olyan érzésünk támad, hogy pillanatokon belül felkap, könyörtelenül a falhoz vág, vagy magával ránt, sodor, ameddig kedve tartja. Elképesztő ereje van, a látvány félelmet ültet az ember szívébe. Néha a sivatagihoz hasonló, vörös homokkal terít be mindent, máskor csak egyszerűen forgatja, kavarja a helyi port, mellyel megtelik az ember szája, szeme.
Nézem a kertben a csaknem földig hajló fákat, meg a magasabbakat, melyek csak úgy ringatóznak a földben, szerencsére bírja a gyökerük.
Mi meg keressük az okokat: tudósok bizonygatják, hogy lassan feléljük a földünk összes tartalékát, egész erdőket pusztítunk ki, megtöltjük a levegőt káros melléktermékek tömegével. Mindenki tudja, hogy mit kellene tenni, mégsem történik semmi. Ezt is tudjuk miért: hatalmas vagyonok vannak, az összeshez képest pár ember kezében, ők pedig ügyesen mozgatják a szálakat.
Rengetegen éheznek a földön, és a számok egyre csak nőnek. Már nem kell messzire menni, itthon is nap, mint nap találkozhatunk a mély szegénységgel, a hihetetlen nyomorral. Aki szerencsés, és úgy kerül rivaldafénybe, annak érkezhet segítség, mások viszont egyenlőtlen küzdelmet folytatnak a megélhetésért a mindennapokkal.
Vannak, akik önmaguk is felelősek azért, hogy ilyen helyzetbe kerülnek, de a többség nem tehet róla. Főként a gyerekek nem, mégis, mintha mindig ők szenvednék meg legjobban a történéseket.
Mit látnak, mit éreznek, mit tanulnak meg ezek a gyerekek? Egy italozó, dohányzó szülő, akkor is megveszi a „mindennapi betevőjét”, ha az egekben lesz az ára. Erre miért nem gondolnak a nagy törvényhozók? Megoldás itt a tiltás, adóemelés?
Milyen felnőtté válhat az a gyerek, aki piszokban, éhezve, fázva nő fel? Ja, hogy akkor már más lesz kormányon, vagy megöregszik az, akinek most cselekednie kellene? Valószínű, ha csak meg nem hal előbb. Remélem azonban lesz annyi esze, hogy nem mutogat majd vissza másokra, hogy nem ő tehet róla.
Mert igenis mindenki tehet róla, itt és most. Mindenki, akinek módjában állna valamit cselekedni, de nem teszi, mert neki nagyon jó így, ahogy van.
Pedig mi minden van, amit még a szélvihar sem tüntethet el nyomtalanul.