In memorian: Cserényi László

 

Ez a történet az unokaöcsémnek állít emléket, aki a helyi Eternitgyár egyik ártatlan áldozata lett. Gyógyíthatatlan mellhártya rákban kellett meghalnia.

Dolga volt még ezen a világon, annyi mindent el kellett volna intéznie még. Tudta, és nagyon igyekezett, hogy beleférjen még az idejébe. Az erején felül is, ami egyre fogyott, de nem panaszkodott, bízott, és remélt.

Fegyelmezetten hajtotta végre, amit előírtak számára, evésben, diétákban, gyógyszerekben. Tűrte a műtétek fájdalmát, az oldalából több, mint egy évig kilógó csövet, ami a felesleges vizet hivatott elvezetni. Éjszakánként nem úgy aludt, ahogy kényelmes volt, hanem úgy, ahogy a kanül engedte. Kétnaponta vízleszívás, kötéscsere. Kemotherápia, CT-k, röngenek, és a belső feszültség, hogy mikor jön el az idő, mert tudta, hogy eljön. Nincs mentség számára sem, ahogy a többieknek sem volt, csak neki kicsit tovább adatott meg az élet, nem itthon kezelték, ott, ahol dolgozott.

Mindemellett bíróságra járt, ahogy az itteni sorstársai, azért, hogy a végén kimondják: nincs felelős. Köze nem volt a cementgyárhoz, sohasem dolgozott ott, mégis onnan bújt elő számára is a rettegés, a félelem, a fájdalmakkal való küzdelmes lét, ahogy a többieknek.

Nem voltak itt barátai, legalábbis olyanok nem, akik néha színt vittek volna a mindennapokba. Fiatalon elkerült innen, végül mégis itt kötött ki, hiszen itt vannak azok, akik igazán szerették, mindig, minden körülmények között. Mint mindenki, vágyott a társaságra, a szeretetre, és hálás volt mindenért, betegen is segített, ahol tudott.

Nem gubózott be, nem adta meg magát a sorsnak. Hasznosan töltte a felszabadult idejét. Alapítványokhoz járt, tanult rajzolni, festeni, érdekelte minden, amire addig nem jutott ideje. Legtöbbet azonban, amennyit csak lehetett a kisfiával foglalkozott. Hozta vitte a másik családjától, következetesen, szépen nevelgette, és igyekezett megadni neki mindent, hogy a kisfiút ne viselje meg a család szétszakadása. Ahogy én láttam, a fia imádattal csüngött rajta, elég volt látni, ahogyan az apjára nézett, ahogy időnként hozzá bújt, ahogy beszélt vele. Egy kisgyerek, aki talán még igazán nem is érti, mi történik körülötte, aki csak érzékeli bizonyos dolgokból, hogy az apjával nincs minden rendben, de az Ő kis fejében még nincs ott a halál.

Az apja egy nagy ládát készített neki, saját kezűleg, csiszolta, lakkozta, szép lett. Aztán bele rakta a az útravalót, az emlékeiket, videót, különboző tárgyakat, apró, de nagy jelentőséggel bíró kapaszkodókat, hogy ott legyen a fiának, ha ő már nem lesz.

Sokszor csak néztem őt, olyan volt, mintha egyesült volna benne a világ minden ereje, ahogy „összekapirgálta” magát, annyiszor visszajött, az útelágazástól. Képes volt pozítívan látni az életet, a legnagyobb pofonok után is, csak megrázta magát, és ment tovább. Nem tudom „mibe került ez neki”, hány álmatlan éjszakát vergődött végig magányosan, mert az ilyen utakon általában egyedül járnak az emberek. Nem tudom, hogy lehet úgy élni, hogy az ember tudja, senki, és semmi nem marad a levegőben, hogy biztos már nagyon közel, amikor bekövetkezik a leszállás ideje, olyan közel, hogy bármelyik napon kihunyhat a fenti ragyogás.

Egyszer azt mondta fessek egy képet, legyenek rajta fák, rét, legyenek madarak, őzike, róka, és egy tó, ami előtt Ő áll, de ne látszon a képen, hogy Ő az, csak egy fényember legyen, aki nézi a tájat. Megtettem, de csak elrakta, nem volt a falon, még nem akart fényember lenni, és mi sem akartuk, hogy az legyen. Nehéz volt megfesteni, s végén nem is éreztem, hogy jó lett. Egyszer talán újra megfestem, majd ha leülepednek bennem dolgok, majd ha fel tudom cserélni a valóságot a fénnyé vált emberrel. Ha el tudom fogadni, hogy nem ölelhetem át, és nem csimpaszkodhatok a nyakába, hogy felérjem, ha puszit akarok adni neki.

Errefelé sokan ismerik ezt az érzést, szülők, nagyszülők, férjek, feleségek, gyermekek. Errefelé neve van a halálnak: azbezt. Neve van, ismeri is mindenki, de csak a mesékban léteznek szupermenek, akik le tudnák győzni.

Neki sem sikerült, tegnap este átevezett a folyón, reméjük a túlparton már elég a levegő, nem gyötrik fulladásos rohamok, és nem fáj többé semmi.

Nyugodj békében Laci, az angyalok vigyázzák álmodat!

És itt is köszönöm a már szintén elhunyt katolikus Mándoki György atyának, hogy bár nem tartoztam a hitközösségébe, ezt az írásomat olvasta fel, az unokaöcsém temetésén. Azt hiszem ennél nagyobb közösségben soha nem hangzott el, még egyetlen írásom sem.

Baleset

Mindig ingerlékeny volt, gyorsan bepörgött. Aznap talán többször, és intenzívebben, mint máskor. Gondolt rá, hogy esetleg magas a vérnyomása időnként, vagy állandóan – de nem törődött vele. Élte az életét, úgy ahogy ő szerette volna, és ebből nem engedett. Lehetett vita, de az utolsó szónak az ő szájából kellett elhangoznia. Mindig.

Ült a kerékpáron, a kutya vígan poroszkált mellette. Élvezte a szabadságot. Sütött a nap, már szinte nyári melegséggel. Sehol egy felhő, az égkékje gyönyörű volt, amilyen festékben nem is létezhet. Abban a pillanatban igazán szépnek találta az életet.

Előbb érezte fejében a hasító fájdalmat, és ütést, mint mielőtt bekövetkezett. Tudta, hogy talajt veszített, és túl soká tart az esés épp úgy, mint a filmekben, amikor lassítják a képeket. Évek pörögtek le a fejében, amíg földet ért. Közben úgy rémlett, mintha baltával hasogatnák minden csontját darabokra. Utolsó gondolata az volt, most meg fog halni, elvégeztetett számára itt a földön. Sírni akart, de ez már nem sikerült. Nem látta, hogy emberek csődülnek köré, hogy megérkezik a mentő, és elszállítják. Már nem élt, csak elméletben-, dobogott a szíve, küzdött a teste. Több órán át műtötték, azután gépre tették ami még élt belőle, de az már nem ő volt.

A fájdalom további része azokra maradt, akik szerették. Akik ott álltak felette, s maguk sem merték végig gondolni, hogy mi lett volna jobb: ha azonnal vége mindennek, vagy ami megmaradt. Várni.

Várni valamiféle csodára, ami olyan ritkán van az életben. Várni napokon át, hallgatni a lélegeztető egyenletes, gúnyos szuszogását, ahogyan levegőt pumpál a tüdejébe, majd eltávolítja. Nézni az agyon kötözött fejet, amiből szinte semmi nem látszik, ezért ismeretlennek tűnik a hozzátartozó testtel együtt. Szenvedni attól, hogy nincs segítség, hol elfogadni, hol kétségbe vonni, hogy már úgysem érez semmit. Tenyerükben tartani a kezét, és hinni, vagy nem hinni abban, hogy valamiféle erő, vagy biztatás sugárzik át belőlük, az ágyon fekvő testbe.

Visszaszorítani a könnyeket, elfojtott suttogássá alakítani az ordító kérdést: miért? Megmagyarázni, hogy csak a véletlen volt, hogy épp ott, és épp akkor, és éppen vele.

Mégis, mindennek ellenére, előcsalogatni, az ősi hitet, a lélek legmélyéről, hogy hátha megtörténik a csoda. Pedig nincsenek racionális érvek, egy szilánkosra tört koponya, és agyvérzés, az abszolút esélytelenség a további életre. Az orvosok is ezt mondták.

Nehéz a búcsú. A remény, hogy még ott lesz a kórházi ágyon a következő napon is, sohasem akar szűnni. Hozzá lehet érni, meg lehet csókolni, még ő az, aki annyi éven át hozzájuk tartozott. Ismerték minden mozdulatát, meghallották a ki nem mondott szavait, értették. Hallották nevetni, és látták sírni.

Talán, ha felállna, csak úgy, hirtelen elkezdene kiabálni, veszekedni, mint máskor. Zsörtölődne, reklamálna, piszkálódna, mint annyiszor már az életben. Lehetne rá haragudni, és gondolatban elküldeni a „sunyiba”. De csak fekszik, és nincs egyetlen jele annak, hogy bármit is érezne. Nem kér semmit, nem látszik a szeme, meg sem mozdul.

Csak sajnálni lehet-, ez így, teljességgel szokatlan családi viszonylatukban. Nem tudnak vele mit kezdeni. Mennek minden nap, semmit sem kell vinni, mert az ágyon fekvőnek nincsenek már igényei. Előhúzzák a széket, és csendben leülnek. A beszédnek sincs helye, talán az imádságnak lenne, de egyikük sem vallásos már régen. Most végig gondolni mindent, egyszerűen illetlenség az csak saját „szemszög”, nincs ott, hogy mit mondana a másik.

Várnak a halálra, milyen nonszensz ez így kimondva? Várni arra a valamire, amitől legtöbb ember egész életében viszolyog? Tolni, minél messzebbre azt az időt, amikor már semmiről sem tudni, amikor megszűnik minden a búcsúzó számára, mert mi van „az” után-, arról csak találgatások folynak. „Onnan” senki nem jött még vissza.

Az ágyon fekvő, pedig már „ott” van, csak a teste küzd még a létért. Küzd, oktalanul, fej nélkül, csak a teste. Mintha örök igazsággá váltak volna Hemingway szavai: az ember nem arra született, hogy legyőzzék.

(Kép forrása: internet)

Dundi

 Dundi

Kemény 3 hetembe került, amíg úgy igazából magához engedett, nem bújt az ágy alá, amint a lépteimet meghallotta. Szerintem régen megdőlt az az  állítás, hogy a macskák a helyhez ragaszkodnak, nem az emberhez. Ugyanis ő pontosan ott van, ahol eddig élt, a maga választotta helyen.

Rengetegen voltak már, az alsó kert gazdájához tartoztak, aki nem nagyon törődött velük. Aztán a gazda meghalt, de már előtte is mindenhol ott voltak csapatostul. Helyet kellett találni nekik. Mikor a költözésre került a sor, ő elbújt, és napok múlva került elő. Maradt, ott ahol addig élt.

Évek teltek el, a befogadója mellett aludt, élt, olyan kemény akarattal, hogy kiszorította az addigi kedvencet is, annak kellett engedni a szokásaiból. Most pár hónapra magára maradt, én próbálom helyettesíteni a gazdáját. Ennek lassan két hónapja. Azt hiszem már elfogadott, talán valamennyire szeret is, de korántsem egyforma lelkesedéssel.

Már nem bújik el, néha ott vár a lépcső tetején, és nyávog. Hol szemrehányón, hol panaszosan, hol csak úgy egyet-kettőt, mintha köszönne. Aztán csalódottan megfordul, elindul be a szobába. Nem engem várt, tudom. 

Azért engedi, hogy simogassam, néha oda bújik, hozzá nyomja kis pofáját az enyémhez, és dorombol, de ezt sem egyformán. Van benne magasabb tónusú, sírós-panaszos, gyorsabb ritmusú. Aztán a belenyugvó, elfogadó mélyebb, és nyomja egyfolytában megunhatatlanul. Ha van valami szívszorító, akkor ez az! 

Nem felejt: várja azt a valakit, akinek az érintése, hangja, nem ugyanolyan, mint az enyém. Akihez éjszakánként bújt, és úgy  aludtak el, aki a biztonságát, az életét jelentette. Akihez az ő számára semmiben nem tudok hasonlítani, hiába szeretem teljes szívvel!

Mindezt csak azért írtam le, hogy én már tudom: a macskák éppen olyan hűségesek, mint a kutyák, és éppen olyan okosak is! Olykor talán még okosabbak, de a szeretetük egy végtelenített zene, dorombolás formájában, amire csak oda kell figyelni, mert a lelkük is benne van. Kifejezi az érzelmeiket.

Tudatosabban kell élnünk az állataink jövőjét illetően. Ha módunkban áll, ne hagyjunk magunk után árvákat, sem cicát, sem kutyát, bármennyire fáj is pillanatnyilag, hogy le kell mondanunk róluk. Nekik éppen úgy fáj, amikor elveszítik azt, ami addig az életük volt. Nincs két egyforma ember, ahogy igazi gazdi is csak egy van.

Neki van, és haza fog térni. Nem vár hiába. Ott folytatódik az élete, ahol abbamaradt  rövid időre.