Dundi

 Dundi

Kemény 3 hetembe került, amíg úgy igazából magához engedett, nem bújt az ágy alá, amint a lépteimet meghallotta. Szerintem régen megdőlt az az  állítás, hogy a macskák a helyhez ragaszkodnak, nem az emberhez. Ugyanis ő pontosan ott van, ahol eddig élt, a maga választotta helyen.

Rengetegen voltak már, az alsó kert gazdájához tartoztak, aki nem nagyon törődött velük. Aztán a gazda meghalt, de már előtte is mindenhol ott voltak csapatostul. Helyet kellett találni nekik. Mikor a költözésre került a sor, ő elbújt, és napok múlva került elő. Maradt, ott ahol addig élt.

Évek teltek el, a befogadója mellett aludt, élt, olyan kemény akarattal, hogy kiszorította az addigi kedvencet is, annak kellett engedni a szokásaiból. Most pár hónapra magára maradt, én próbálom helyettesíteni a gazdáját. Ennek lassan két hónapja. Azt hiszem már elfogadott, talán valamennyire szeret is, de korántsem egyforma lelkesedéssel.

Már nem bújik el, néha ott vár a lépcső tetején, és nyávog. Hol szemrehányón, hol panaszosan, hol csak úgy egyet-kettőt, mintha köszönne. Aztán csalódottan megfordul, elindul be a szobába. Nem engem várt, tudom. 

Azért engedi, hogy simogassam, néha oda bújik, hozzá nyomja kis pofáját az enyémhez, és dorombol, de ezt sem egyformán. Van benne magasabb tónusú, sírós-panaszos, gyorsabb ritmusú. Aztán a belenyugvó, elfogadó mélyebb, és nyomja egyfolytában megunhatatlanul. Ha van valami szívszorító, akkor ez az! 

Nem felejt: várja azt a valakit, akinek az érintése, hangja, nem ugyanolyan, mint az enyém. Akihez éjszakánként bújt, és úgy  aludtak el, aki a biztonságát, az életét jelentette. Akihez az ő számára semmiben nem tudok hasonlítani, hiába szeretem teljes szívvel!

Mindezt csak azért írtam le, hogy én már tudom: a macskák éppen olyan hűségesek, mint a kutyák, és éppen olyan okosak is! Olykor talán még okosabbak, de a szeretetük egy végtelenített zene, dorombolás formájában, amire csak oda kell figyelni, mert a lelkük is benne van. Kifejezi az érzelmeiket.

Tudatosabban kell élnünk az állataink jövőjét illetően. Ha módunkban áll, ne hagyjunk magunk után árvákat, sem cicát, sem kutyát, bármennyire fáj is pillanatnyilag, hogy le kell mondanunk róluk. Nekik éppen úgy fáj, amikor elveszítik azt, ami addig az életük volt. Nincs két egyforma ember, ahogy igazi gazdi is csak egy van.

Neki van, és haza fog térni. Nem vár hiába. Ott folytatódik az élete, ahol abbamaradt  rövid időre.