Baleset

Mindig ingerlékeny volt, gyorsan bepörgött. Aznap talán többször, és intenzívebben, mint máskor. Gondolt rá, hogy esetleg magas a vérnyomása időnként, vagy állandóan – de nem törődött vele. Élte az életét, úgy ahogy ő szerette volna, és ebből nem engedett. Lehetett vita, de az utolsó szónak az ő szájából kellett elhangoznia. Mindig.

Ült a kerékpáron, a kutya vígan poroszkált mellette. Élvezte a szabadságot. Sütött a nap, már szinte nyári melegséggel. Sehol egy felhő, az égkékje gyönyörű volt, amilyen festékben nem is létezhet. Abban a pillanatban igazán szépnek találta az életet.

Előbb érezte fejében a hasító fájdalmat, és ütést, mint mielőtt bekövetkezett. Tudta, hogy talajt veszített, és túl soká tart az esés épp úgy, mint a filmekben, amikor lassítják a képeket. Évek pörögtek le a fejében, amíg földet ért. Közben úgy rémlett, mintha baltával hasogatnák minden csontját darabokra. Utolsó gondolata az volt, most meg fog halni, elvégeztetett számára itt a földön. Sírni akart, de ez már nem sikerült. Nem látta, hogy emberek csődülnek köré, hogy megérkezik a mentő, és elszállítják. Már nem élt, csak elméletben-, dobogott a szíve, küzdött a teste. Több órán át műtötték, azután gépre tették ami még élt belőle, de az már nem ő volt.

A fájdalom további része azokra maradt, akik szerették. Akik ott álltak felette, s maguk sem merték végig gondolni, hogy mi lett volna jobb: ha azonnal vége mindennek, vagy ami megmaradt. Várni.

Várni valamiféle csodára, ami olyan ritkán van az életben. Várni napokon át, hallgatni a lélegeztető egyenletes, gúnyos szuszogását, ahogyan levegőt pumpál a tüdejébe, majd eltávolítja. Nézni az agyon kötözött fejet, amiből szinte semmi nem látszik, ezért ismeretlennek tűnik a hozzátartozó testtel együtt. Szenvedni attól, hogy nincs segítség, hol elfogadni, hol kétségbe vonni, hogy már úgysem érez semmit. Tenyerükben tartani a kezét, és hinni, vagy nem hinni abban, hogy valamiféle erő, vagy biztatás sugárzik át belőlük, az ágyon fekvő testbe.

Visszaszorítani a könnyeket, elfojtott suttogássá alakítani az ordító kérdést: miért? Megmagyarázni, hogy csak a véletlen volt, hogy épp ott, és épp akkor, és éppen vele.

Mégis, mindennek ellenére, előcsalogatni, az ősi hitet, a lélek legmélyéről, hogy hátha megtörténik a csoda. Pedig nincsenek racionális érvek, egy szilánkosra tört koponya, és agyvérzés, az abszolút esélytelenség a további életre. Az orvosok is ezt mondták.

Nehéz a búcsú. A remény, hogy még ott lesz a kórházi ágyon a következő napon is, sohasem akar szűnni. Hozzá lehet érni, meg lehet csókolni, még ő az, aki annyi éven át hozzájuk tartozott. Ismerték minden mozdulatát, meghallották a ki nem mondott szavait, értették. Hallották nevetni, és látták sírni.

Talán, ha felállna, csak úgy, hirtelen elkezdene kiabálni, veszekedni, mint máskor. Zsörtölődne, reklamálna, piszkálódna, mint annyiszor már az életben. Lehetne rá haragudni, és gondolatban elküldeni a „sunyiba”. De csak fekszik, és nincs egyetlen jele annak, hogy bármit is érezne. Nem kér semmit, nem látszik a szeme, meg sem mozdul.

Csak sajnálni lehet-, ez így, teljességgel szokatlan családi viszonylatukban. Nem tudnak vele mit kezdeni. Mennek minden nap, semmit sem kell vinni, mert az ágyon fekvőnek nincsenek már igényei. Előhúzzák a széket, és csendben leülnek. A beszédnek sincs helye, talán az imádságnak lenne, de egyikük sem vallásos már régen. Most végig gondolni mindent, egyszerűen illetlenség az csak saját „szemszög”, nincs ott, hogy mit mondana a másik.

Várnak a halálra, milyen nonszensz ez így kimondva? Várni arra a valamire, amitől legtöbb ember egész életében viszolyog? Tolni, minél messzebbre azt az időt, amikor már semmiről sem tudni, amikor megszűnik minden a búcsúzó számára, mert mi van „az” után-, arról csak találgatások folynak. „Onnan” senki nem jött még vissza.

Az ágyon fekvő, pedig már „ott” van, csak a teste küzd még a létért. Küzd, oktalanul, fej nélkül, csak a teste. Mintha örök igazsággá váltak volna Hemingway szavai: az ember nem arra született, hogy legyőzzék.

(Kép forrása: internet)