In memorian: Cserényi László

 

Ez a történet az unokaöcsémnek állít emléket, aki a helyi Eternitgyár egyik ártatlan áldozata lett. Gyógyíthatatlan mellhártya rákban kellett meghalnia.

Dolga volt még ezen a világon, annyi mindent el kellett volna intéznie még. Tudta, és nagyon igyekezett, hogy beleférjen még az idejébe. Az erején felül is, ami egyre fogyott, de nem panaszkodott, bízott, és remélt.

Fegyelmezetten hajtotta végre, amit előírtak számára, evésben, diétákban, gyógyszerekben. Tűrte a műtétek fájdalmát, az oldalából több, mint egy évig kilógó csövet, ami a felesleges vizet hivatott elvezetni. Éjszakánként nem úgy aludt, ahogy kényelmes volt, hanem úgy, ahogy a kanül engedte. Kétnaponta vízleszívás, kötéscsere. Kemotherápia, CT-k, röngenek, és a belső feszültség, hogy mikor jön el az idő, mert tudta, hogy eljön. Nincs mentség számára sem, ahogy a többieknek sem volt, csak neki kicsit tovább adatott meg az élet, nem itthon kezelték, ott, ahol dolgozott.

Mindemellett bíróságra járt, ahogy az itteni sorstársai, azért, hogy a végén kimondják: nincs felelős. Köze nem volt a cementgyárhoz, sohasem dolgozott ott, mégis onnan bújt elő számára is a rettegés, a félelem, a fájdalmakkal való küzdelmes lét, ahogy a többieknek.

Nem voltak itt barátai, legalábbis olyanok nem, akik néha színt vittek volna a mindennapokba. Fiatalon elkerült innen, végül mégis itt kötött ki, hiszen itt vannak azok, akik igazán szerették, mindig, minden körülmények között. Mint mindenki, vágyott a társaságra, a szeretetre, és hálás volt mindenért, betegen is segített, ahol tudott.

Nem gubózott be, nem adta meg magát a sorsnak. Hasznosan töltte a felszabadult idejét. Alapítványokhoz járt, tanult rajzolni, festeni, érdekelte minden, amire addig nem jutott ideje. Legtöbbet azonban, amennyit csak lehetett a kisfiával foglalkozott. Hozta vitte a másik családjától, következetesen, szépen nevelgette, és igyekezett megadni neki mindent, hogy a kisfiút ne viselje meg a család szétszakadása. Ahogy én láttam, a fia imádattal csüngött rajta, elég volt látni, ahogyan az apjára nézett, ahogy időnként hozzá bújt, ahogy beszélt vele. Egy kisgyerek, aki talán még igazán nem is érti, mi történik körülötte, aki csak érzékeli bizonyos dolgokból, hogy az apjával nincs minden rendben, de az Ő kis fejében még nincs ott a halál.

Az apja egy nagy ládát készített neki, saját kezűleg, csiszolta, lakkozta, szép lett. Aztán bele rakta a az útravalót, az emlékeiket, videót, különboző tárgyakat, apró, de nagy jelentőséggel bíró kapaszkodókat, hogy ott legyen a fiának, ha ő már nem lesz.

Sokszor csak néztem őt, olyan volt, mintha egyesült volna benne a világ minden ereje, ahogy „összekapirgálta” magát, annyiszor visszajött, az útelágazástól. Képes volt pozítívan látni az életet, a legnagyobb pofonok után is, csak megrázta magát, és ment tovább. Nem tudom „mibe került ez neki”, hány álmatlan éjszakát vergődött végig magányosan, mert az ilyen utakon általában egyedül járnak az emberek. Nem tudom, hogy lehet úgy élni, hogy az ember tudja, senki, és semmi nem marad a levegőben, hogy biztos már nagyon közel, amikor bekövetkezik a leszállás ideje, olyan közel, hogy bármelyik napon kihunyhat a fenti ragyogás.

Egyszer azt mondta fessek egy képet, legyenek rajta fák, rét, legyenek madarak, őzike, róka, és egy tó, ami előtt Ő áll, de ne látszon a képen, hogy Ő az, csak egy fényember legyen, aki nézi a tájat. Megtettem, de csak elrakta, nem volt a falon, még nem akart fényember lenni, és mi sem akartuk, hogy az legyen. Nehéz volt megfesteni, s végén nem is éreztem, hogy jó lett. Egyszer talán újra megfestem, majd ha leülepednek bennem dolgok, majd ha fel tudom cserélni a valóságot a fénnyé vált emberrel. Ha el tudom fogadni, hogy nem ölelhetem át, és nem csimpaszkodhatok a nyakába, hogy felérjem, ha puszit akarok adni neki.

Errefelé sokan ismerik ezt az érzést, szülők, nagyszülők, férjek, feleségek, gyermekek. Errefelé neve van a halálnak: azbezt. Neve van, ismeri is mindenki, de csak a mesékban léteznek szupermenek, akik le tudnák győzni.

Neki sem sikerült, tegnap este átevezett a folyón, reméjük a túlparton már elég a levegő, nem gyötrik fulladásos rohamok, és nem fáj többé semmi.

Nyugodj békében Laci, az angyalok vigyázzák álmodat!

És itt is köszönöm a már szintén elhunyt katolikus Mándoki György atyának, hogy bár nem tartoztam a hitközösségébe, ezt az írásomat olvasta fel, az unokaöcsém temetésén. Azt hiszem ennél nagyobb közösségben soha nem hangzott el, még egyetlen írásom sem.