Ismét virágok...

 

Vászonszerűen impregnált A/4 papír, akril, és olaj festékkel.

Gondolatok...

Ha belegondolok az utóbbi idők eseményeibe, a közösségi oldalakon, azt hiszem elértük a tűrési határ végét. Legalábbis azok, akik a még normális kategóriát tekintik magukénak. Hogy hová tudnak fajulni emberek, és meddig képesek elmenni, "arccal, vagy arctalanul", itt a profilokra gondolok, az a legrémesebb álmokat is lekörözi.

Nem lehet véleményt írni semmiről, mert ha nem egyezik a másikéval, azonnal lerohanják, és nem a legszalonképesebb jelzőkkel illetik, anélkül, hogy bármit is tudnának róla. Lehet az politikai, vagy bármilyen más téma, a hátamon a hideg fut végig, amikor egy-egy ilyet elolvasok. Feltörik a személyes üzenőt, vírusokat, disznóságokat raknak be, egy ismerős nevében, és nem lehet védekezni ellene. Egyre jobban elszabadul a pokol, a választások közeledtével, minden telve hazugsággal, egymás alázásával. Vannak, akik feltételek nélkül hisznek valamiben, vagy valakikben, a gondolkodás, a logika egyre fárasztóbb tulajdonsággá silányodott, és ez még egészen biztosan lefelé fog ívelni. A választások után is. Az emberek többsége nem arra használja a világhálót, amiben nagy segítségére lehetne, újabb és újabb ismeretek szerzése, vagy hogy nem kell a könyvtárba rohanni, ha valamit tudni szeretnénk, és több ezer könyv közül kiválasztani, amire szüksége van. Csak egy szó a keresőbe, és máris meg van a válasz. Aki nem acsarkodik másokra, az naponta több idézetet tesz fel az oldalára, azokat olvagatva pedig, azt hihetné az ember magáról, hogy ő a világ legtökéletlenebb lénye, mert alig közelíti meg azt a magasságot, melyet ezek az idézetek tartalmaznak. Mindenki tudja, hogyan kellene élni, szeretni, barátságokat kötni, de senki nem éri el a szintet. De a jó tanács ott van, idézet formájában. Mások "csodás oldalakról" csempésznek faragott rímeket, zenei aláfestéssel, reggel, délben, este, és ezzel kívánnak még csodásabb napokat. Megint mások telerakják a családjukkal, kis gyermekeikkel az oldalukat, (egyébként ezek a legmenőbbek), pedig ha tudnák, hány pedofil, vagy sötét oldalon jelenhetnek meg ezek a fotók, biztosan levegőt nem kapnának. Az sem elhanyagolható szempont, hogy egyszer a gyermek számon kérheti mindezt. Vannak olyanok, akiknek minden időszakából láttunk már fotókat, mert mind kirakták magukról. Nem egy van olyan, akiről azt is tudjuk, melyik napszakban mit eszik, éppen hol jár, a nyaralási fotókról nem is beszélve. Ezek a legtöbbet lájkolt oldalak.

Aztán vannak un. irodalmi oldalak, ahol az emberek csak írnak, miközben kimaradtak még a fogalmazás óráról is, arról meg gőzük nincs, hogy létezik un. verselmélet is, amivel illene tisztában lenni, mielőtt rímelő sorvéget alkotva leírják az életüket, vágyaikat. Itt aztán szépen klikkesednek, fittyet hányva minden szabálynak, az a nyerő, akihez a legtöbb tetszés jelző kerül, és a legtöbben írnak hozzászólást. Itt már megvan az ismeretségi kör, és minden más lényegtelen. Az tetszik a legjobban, amikor nyerhető pályázat van, soha nem az értékek, sokkal inkább a lájkok mentén. És ez jellemző majdnem minden művészeti oldalon. A már némi eredményt elértek közé bekerülni pedig azért lehetetlen, mert ők meg nem engednek senkit a közelükbe, aki esetleg pár alkalommal még jobbnak is bizunyulhatna, mint ők. Átnéznek rajta, mint az ablaküvegen. Ilyen fordulatban pedig teljesen esélytelen akár az, hogy tanulj valamit, fejlődj, vagy megmutasd mit tudsz. Egyébként nem is nagyon érdemes bármit megmutatni magadból, amit értékesnek tartasz, mert egyrészt senkit nem érdekel, másrészt támadási felületet biztosítasz az arra szakosodottak számára. Itt is kivétel, aki közszereplő, akihez valamilyen érdek köt, mert oda hűségesen mennek, nem fukarkodva a dicséretekkel, biztatásokkal.

Aztán vannak, akik játszanak, szinte reggeltől estig, minden szabadidejükben. Néha kibújnak onnan, tesznek pár lájkot ide-oda, és újra eltűnnek a virtuális játékok birodalmában. Nagyjából ennyi az élet, és néha már megkérdőjelezem saját épelméjűségemet, amiért ott töltöm én is az időm némi részét.

A helyesírás kimúlt a FB-on. Legtöbbje még annyit sem tud, amit már általános iskola 2. osztályában illene elsajátítani. És nem az elütésekről, esetleg magán, vagy mássalhangzó véletlen kihagyásáról írok. Ezen a téren, szinte minden poszt alatt, teljes a káosz.

Mindez annak kapcsán összegződött bennem, hogy kerestem Papp Rózsát, régi blogtársunkat, mert a születésnapját jelezte a FB. Az oldalára érve láttam, hogy meghalt. És jártam így másokkal is. Akkor jutott eszembe, hogy ha mind itt maradunk, talán előbb hiányozni kezdett volna az, akivel hetente biztosan összefutottunk itt, egy kis hasznos eszmecserére. Oldalt, a kis ablakok jelezték, hogy éppen feltett valaki, valamit, és határozottan állítom, hogy szép, hasznos, tanulságos olvasnivalók voltak, még annál is szebb fotókkal, érdekességekekkel.

Mára, már csak Attila az egyetlen, akivel biztosan lehet errefelé találkozni, mert Józsi barátom is leginkább a FB-on van jelen, viszont ő legalább megmaradt ott is olyannak, amilyen itt volt.

Ennyi. Felröppent a napokban, hogy Zuckerberg megszüntetné a FB-t, amire azt tudnám mondani, ideje lenne. Talán kicsit észheztérnének az emberek. Nem lenne hol mocskolódni, átkozódni, talán rájönnének, hogy ki lakik a szomszédban, több időt töltenének a jó levegőn, lehet még az is sikerülne, hogy valami szépet hozzanak létre, saját, és mások örömére. Azonban lehet, hogy a gyerekek, a fiatalok okostelefonnal a kezükben, már menthetetlenek. Letaglózta őket a technikai fejlődés. Persze biztos van, és lenne is helyette más, és kezdődne minden előlről. Egy biztos: a FB. már nem tudja kézben tartani, megfékezni az elszabadult indulatokat.

A vége előtt  absztrakt jellegű saját festmény

(olaj, vászon 50x70)

Festményeim

 Virágokat festettem: olajjal, vászonszerűen impregnált papírra A/3 és A/4