Képek a budapesti könyv átadóról

APOSZTROF KÖNYVKIADÓ KÖNYV ISMERTETŐ ÜNNEPÉLY

 

Könyv ismertető és átadó a színházban. Nagy boldogságomra az én versem is kiválasztásra került, Gáti Oszkár színművész adta elő.

A fotók a húgom telefonjával készültek.

 

Muzsi Attila...

Él egy ember, történetesen a határon túl, akinek az írásaival már akkor ismerkedtem, amikor volt  egy jó csapat a blogokon, akik tisztelték, olvasták egymást, és messziről is úgy tudtak társalogni, mintha a szomszédos kerítésnél állva csevegnének. Mára sajnos széthullottunk, van aki már nem él, a blogokat pedig elsöpörte a FB. szele. (Ami szerintem nagy veszteség).  Ő egyike azoknak aki maradt, és az elmúlt időszakban kellemes meglepetés ért. Kaptam egy füzetet, mely munkáinak egy részét tartalmazza. Foglakozása szerint asztalos, (de abban sem hétköznapi), kitűnően ír, rajzol, karikatúrái egyenesen lenyűgözőek, és zenél teljesen autodidakta módon. Nagyobb figyelmet érdemelne, de ő is egy példa arra, hogyan kallódnak az életben tehetségek, ha a szerencse nem pártol melléjük olyanok személyében, aki tudnának segíteni, ha akarnának...

Néhány fotó a füzetből:

 

Végül is ennyit tud a fényképezőgépem, időnként bekékül, de remélem azért a lényeg látható. Ezuton is gratulálok Attila, és ne add fel soha, még akkor sem amikor a legkilátástalanabbnak látszik az egész! És köszönöm a megtiszteltetést, amit a küldeményed jelentett! Gratulálok!

Trianon emlékmű Lőrinciben

Volt egy nagyon szép műsor tegnap a Kegyeleti park emlékművénél: ami a múltban Trianon volt, az mára a Nemzeti Összetartozás Napja lett. Ami nagyon szép lenne, ha össznépi érzelmeket takarna, és valóban úgy szeretnék egymást a magyarok szerte a világban, mint amit ennek az elnevezésnek takarnia kellene.

Ez viszont egyáltalán nincs így. Elég olvasgatni itt-ott, gyűlölködő ellenséges mondatokat szavakat, az elültetett magvak lassan elérték a virágzás idejét. Még vannak ünnepek, alkalmak, amikor a szívekben túlcsordul a szeretet, mint a Csíksomlyói búcsún, vagy egy-egy megemlékezés alkalmával, de sokan hiába keressük szeretett múltunkat, az idő szekerén utazva. Hol vannak már a gyönyörű nyarak Gyergyószentmiklóson, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Tusnádfürdőn eltöltve, szinte hátulgombolós gyerekkortól kezdve? Anyai nagyszüleimet, rokonokat látogattunk és eszmélésem óta hiszem, hogy nekem két hazám van, az egyik Romániában-Erdélyben, a másik Magyarországon. Nem, nem volt igazi béke akkor sem, de elfogadóbbak voltak az emberek egymással, viszont nehéz volt abban az időben Romániában magyarnak lenni. Akik most innen "átgyűlölködnek", azok nem látthattak bele az életükbe. Akik pedig onnan visszagyűlölnek, azok azt nem tudhatják, hogy milyen valójában az itteni élet. Sajnálom, hogy így van, de nekem most is olyan fontos minden egyes barátom a határon túl is, mint itthon. Soha, semmi nem történhetne, amiért képes lennék őket megtagadni.

Visszatérve az itthoni megemlékezésre, az egyik helyi felsőbb iskola hozta a műsort, (általában mindig ők, minden ünnepen a HMSZ Március 15. Tecnhikum, Szakképzó iskola és Kollégium) diákjai, na ez valami csodálatos volt. Igazán szép dalok, versek hangzottak el, és annyira szívből, hogy hirtelen nem is értettem, hogyan lehet így átélni, ennyire fiatalon valamit, amit csak a tanulmányaikból ismerhetnek. Megvallom elérzékenyültem előkerült a zsebkendőm is, mert nekem már ott volt a múltam ahhoz, hogy olyan emlékeim legyenek, amelyek könnyet csalnak az ember szemébe. Ott volt az édesanyám, tiszta, szerető tekintete ideszármazva a határon túlról, itt alapítva új családot úgy, hogy nemcsak az ő szívében lett két hazája, a miénkben is. Akinek egyformán fontos volt a Székely himnusz, és a Magyar himnusz is, élhetett volna bárhol a világban.

Hogy hoz e majd a jövő igazi nemzeti összeborulást, vagy legalább olyan békét a határokon kívül, és belül élő magyarok között, mint az pár évvel ezelőtt még meg volt, nem tudni. Addig marad az, hogy ünnepeken érezzük csak, milyen is lenne, ha valóban szeretnénk, kedvelnénk, becsülnénk egymást.

                                 (Néhány fotó a Városi könyvtár oldaláról.)

Isten tenyere...

Mindig is hittem benne, hogy időnként Isten a tenyerére veszi az embert, (írom ezt úgy, hogy soha nem voltam temlomjáró, padon térdelős fajta). Az én vallásom, hitem a lelkemben van, és mindig is egyekeztem ennek megfelelően élni, bár volt, hogy nem sikerült. Ott ültem a tenyerén akkor is, amikor pár évvel ezelőtt, a fiatalon meghalt unokaöcsém búcsúztataóján a helyi pap, szinte teljes egészében az általam megírt, és FB-on közétett írásomat olvasta fel a temetésén. Nem tudtam róla előre, és még a térdem is belereszketett a meghatottságba, olyan érzés volt, mintha egy pillanatra eltávolodtam volna a földtől.

Nem voltak kiemelkedő sikereim, nem jelöltek soha, semmilyen címre, de volt pár ember az életemben, akinek a véleménye hajtott tovább, a választott utamon, akik miatt hittem abban, hogy jó az út, még akkor is, ha olykor telve van reménytelenséggel, buktatókkal. Nem akartam soha minden áron, mindenütt jelen lenni, csak alapos átgondolás után jelentkeztem néhány helyre, többnyire meghívtak. Az értékelés, elismerés, az esetleges siker, az maga a boldogság. Mindegy honnan, kitől érkezik, de az, az Isten tenyere, amint éppen helyed ad rajta.

Az Aposztrof Könyvkiadóra, egy már nem élő barátnőm hívta fel a figyelmem, egy "tizenakárhány" éve hirdetett pályázat kapcsán. Addig erősködött, amíg jelentkeztem. Aztán bekerültem egy minden szempontból igényes könyvbe: "Kövek az óceán partján" volt a címe, és azóta is őrzöm. Most egy véletlen folytán találtam egy újabb pályázatukra, és egy percig sem gondolkodtam azon, hogy jelentkezem.  Másfél hónapig gyötrődtem, kételkedtem önmagamban, amíg megjött az értesítés, hogy bekerült a versem. És akkor újra helyet adott nekem Isten a tenyerén.

A vers:

Édesanyámnak

                   

Szép vagy, mint bölcsek arcán

a mindent tudó félmosoly,

mint szántók göröngyén

az átbúvó élet,

mint a könnyekben fürdőző lélek.

 

Fájóan szép, mint a szemekre

gyógyult múltbéli kép,

mint a fenyvesek mélyén

szunnyadó világ, mint a tenger

 vizéből felszökő  sziklák.

 

Szép vagy, ahogy tenyered mélyén

a távolt ringatod éppen,

ahogy a gondolat mélyen

az arcodba szánt,

s riadt madárként rebben a szád.

 

Szép vagy, mint gondokat rejtő

némaság ráncos homlokon,

mint az ébredő fényjáték

a hajnali ablakon.

(Cserényi Zsuzsanna)