Szeretettel köszöntelek a blogomban! Welcome on my blog! Bienvenue sur mon blog! Willkommen auf meinem Blog! Benvenuti sul mio blog! Καλώς ήρθατε στο blog μου! Selamat datang di blog saya!

Az oldalon található minden anyag szerzõi jogvédelem alatt áll.
Bármiféle felhasználása csak a szerzõ elõzetes engedélyével történhet.






2013. december 30., hétfő

Minden kedves is merősömnek, barátomnak:


All of our friend, friend: I wish you a Happy New Year!

2013. december 15., vasárnap

Lassan rögzülő kép...


Ilyenkor mind erősebben emlékezünk azokra, akik nincsenek már velünk. Hiányoznak amíg élünk, s megtanultuk jobban félteni azokat, akiknek még örülhetünk.

Elnézem apámat, ahogy
gyengül, s alszik többnyire
csendesen,
beesett arcán megül az álom,
míg nyitott szájjal levegőt vesz
zörgőn, érdesen.

Talán álmodik még harcot,
jobb világot,
festett deszka kerítés tövében
virágzó akácot,
május éjszakát,
s anyám kezében csokor orgonát.

Lehet, hogy fenn jár, mint
valaha fehér felhők felett,
s boldog pilótaként a Holdnak
integet.

Lehet, Gyergyóban jár
Óriás fenyők között,
hegyet hódít, mint szokott,
míg kezéből ki nem lopta az idő,
a maga faragta vándorbotot.

Álma sziklák tövében nyíló
havasi gyopár,
vagy anyám lányszemében megbújó
szentjánosbogár,
s egy hang a tücsöké,
vele itt, és ott,
most, és mindörökké.

2013. december 9., hétfő

Híd alatt, híd felett...




Gyenge szél botladozott a félig fagyott göröngyökön, kellemetlen köd szitált, és rontotta a látási viszonyokat. Ráérősen ballagtam a kutyám után, hiszen úgysem fut tőlem túl messzire, talán nem jár erre éppen egy vadász, hogy rátartsa a puskacsövet, s ha mégis megtenné, hát úgy bújjon el, hogy soha ne találjam meg, mert akkor megölöm.
Ritka szép percek, órák ezek, ő orrával csaknem a földet súrolva fut, felfedez, néha meg-megáll, és visszanéz: merre járok éppen. Ezekre az együttlétekre igyekszem olyan időpontot választani, amikor tudom, hogy mások nem nagyon járnak arra, főként azért, hogy őt ne zavarja egy másik kutya jelenléte.
Amíg ő le, s felrohangál, el-eltűnik a folyóparti nádasban, addig az én fejemben rendszerint magvas gondolatok születnek, és ilyenkor nagyon sajnálom, hogy nincs a fejemben egy mikrofon, meg egy gép, amire mindezt felmondhatnám, mert később sohasem sikerül ilyen frappáns formában újrafogalmaznom.
Lassan elérünk a hídig, amely újra és újra ámulatba ejt, olyan, mint egy foghíjas oroszlán a legöregebb fajtából a korlátját tekintve. Rozsdás, elaggott a festéknek már csak alig van nyoma, nem is emlékszem valamikor milyen színű lehetett. A függőleges tartóvasakból már csak minden negyedik létezik, hatalmas réseket teremtve. Belegondolni sem merek, mi történne, ha egy kisebb gyermek hirtelen elengedve az anyja kezét odarohan, azután volt nincs. A folyó medre pár méter, az alján kövek.
Persze ez csak a mi folyónk hídja, a lábánál szemét, ürülék, gaz. Azt, hogy mindez miért van így, és kinek a felelőssége nem tudom. Viszont a hidakról általában sok minden eszembe jut. Főként az a mondás, hogy: „vigyázz, ha mindened elvész, mehetsz a híd alá.” Mármint lakni.
Így azután az is könnyen meglehet, hogy az emberek két csoportra oszthatók: a híd felett, és a híd alatt élőkre. Akik felette vannak, azoknak még mindig oszt az élet olyan lapot, amivel vígan élnek, vagy még éppen eltengődnek minden nap. Nekik még mindig jut karácsonykor fenyőfa az otthonukba, rossz esetben leves csirke farhátból, némi olcsó sütemény, jó esetben több fogásos menü, meg ajándék a fa alá, ami „belefér”. Persze a kettő között olykor akad még átmenet, de egyre kevesebb.
A csirke farhátas alakulat, és a híd alatti csoport között, már olyan vékony a rés, hogy aki nem vigyáz, és ragad meg minden alkalmat a túlélésre, egy lépéssel a mélyben találhatja magát.
Így karácsony előtt azonban akadt még csoda: a nyugdíjas nagymami, nagypapi odaadta szűkebb családjának, amit év vége előtt kapott, legyen az 13. havi nyugdíj, visszamenőleges 1 vagy fél százalék ny.emelés, mert ugye a 100 alatti nyugdíjakból vajmi kevés maradt ilyesmire. Szépen elkopott minden menetközben, mert van most rezsicsökkentés, mivel Magyarország jobban teljesít. A többségnek ez azt jelenti, hogy ha minden igaz, akkor kevesebbet fizetnek a villamos energiáért, meg a kéményseprőnek, meg vízdíjért, ami sok falusi idősnél csak az udvarig van bevezetve. Onnan vödröznek. Ugyanis mióta élnek, szénnel, fával tüzelnek, áramot nagyon spórolósan használnak, mert így szokták meg, és hát víz sem kell annyi, mint azoknak, akik dolgozni járnak. Valahol jobban teljesít az ország nekik is, de egyre kevésbé tűnik fel, hogy hol. Drága az élelmiszer, a gyógyszer, és valljuk be, a legtakarékosabbtól is csak annyi telik, hogy gyűjtögeti a téli tüzelőre valót. De ez még mindig a híd felett van.
Hogy mi van a híd alatt? Hát van olyan is, aki magának köszönheti, hogy oda került, de nagyon sokan már nem mondhatnák el ezt magukról. Az utóbbi évek gaztetteinek következményeként kerültek utcára. Nem tett értük senki semmit: ott maradtak az út szélén. Aztán egyre lejjebb csúsztak, be az árokba, végül a híd alá. Most azt eszik, amit más kidob, olyan ruhákban járnak, amit egy jobb érzésű pár pillanatig sem tartana magán, és annyira fáznak a rongyokból, papírokból épített otthonukban, ahogy még soha. És ez még csak az egyik fele, mert a másik a házában éli  meg ugyanezt. Beteg, nem képes ellátni magát, nem tud fűteni, és senki nincs aki tudomásul venné, hogy létezik.
Erősen foghíjas ez az egész, mint ez a híd itt, a mi folyónk felett.
A kutyám közben visszajött, tartja a nyakát engedelmesen a pórázért, ami azt jelenti: nincs ellenére, hogy haza induljunk. Talán megéhezett, talán szomjas, vagy csak egyszerűen megérezte, hogy sötét gondolataim támadtak. Meg akar vigasztalni, ami sikerül is neki, amint a lábamhoz simul, és felnéz rám olyan szemekkel, amilyennel egy ember soha nem lenne képes egy másikra nézni.


2013. december 1., vasárnap

A Vers


Megszegtem a fogadalmam, miszerint soha, semmilyen közösségi oldalra nem regisztrálok. Persze, mit is csinálhattam volna ott mást, mint elkezdtem szépen felrakni a verseimet, fotók kíséretében. Nem állítom magamról, hogy egy József Attila vagyok, de most nem is ez a lényeges. Újfent rájöttem arra, hogy a versek szeretetét vagy az anyatejjel elkezdjük magunkba szívni, vagy nem lesz belőle az életben semmi. Tettem utána egy fotót is, szerencsére, mert legalább az érdekelte a többséget. Néhányan „tetszik” jelzéssel látták el, ami minden bizonnyal a mellékletre vonatkozott, ezt igazolta az egy-két hozzászólás is.

Jó, - a melléklet egy helyi faszobor volt, még fénykorában, mert mára már csak egy roncs maradt. Néhány vandál ezen vezette le a benne felgyűlt feszültségét a művészeteket kedvelők őszinte bánatára. Kár érte, mert senki sem önmagának alkot, (a benne lévő hajlam nagyságától, és ismertségtől függetlenül), hanem azért, hogy az annak a néhány még művészetek iránt érdeklődőnek örömet szerezzen. Elsősorban saját környezetében, ahová ezer szállal kötődik, és valahányan talán ismerik is: úgy-ahogy.

Most azonban nem erről szólnak a gondolataim. Hiszem, hogy a prózai írás, olyan, mint maga a természet: egy hatalmas vászon, amit maga sző az ember, egészen élete végéig felfér rá minden, színezhető, formálható, hol ragyogóan kék az ég, süt a nap, hol meg olyan a sötétség, hogy alig látszik valami. Amikor a kettő közötti átmenet van, akkor nem születnek olyan gondolatok, amit érdemes örökül hagyni.

A vers az más: olyan, mint egy készülő festmény, keretre feszített vásznon. Addig festhetsz, míg a széléhez nem érsz, mert onnan túl, már nincs semmi. A rendelkezésre álló téren belül is vannak szabályok, kötött rímek, (rímfajták, kívül és belül), szótagszámok, dallamok, mint a zenében, persze vannak szabad formájú verselések is, melyek néha úgy tűnnek, mintha sorokra tépdelte volna az ember a prózai mondandóját. Hogy ebben mennyi a fantázia, vagy szépség, azt nem tisztem megítélni, mert ilyen téren jóval konzervatívabb vagyok az átlagnál. És hát vannak olyan versek is, mint egy absztrakt kép, mindenki azt érez, gondol bele, amit akar. Képben jobban kedvelem ezt a formátumot, mert mindben találni valami színben, figurában fellelhető összhangot, és ettől lesz érdekes, vonzó a tekintet számára.

Azt azonban nem szeretem, ha a szavakat, gondolatokat magyarázni kell. A szavak azért születtek, hogy az emberek jól értsék egymást saját nyelvükön, (persze, még így is akad félreértés jócskán), meg olyan mondatok, amibe a fehér papír is belepirul, de ez egy más kérdés.

A vers egy életforma, akár csak olvasó az ember, akár írja is, ilyen olyan szinten. Olyan, mint egy belső muzsika, vagy képes meghallani valaki, vagy nem. Mindig mélyről tör felfelé, mint a fuldokló ember, minél közelebb ér a víz felszínéhez, annál tisztábban látja, a kék eget, a nap átszűrődő fényét. A legszomorúbb, legsötétebb versben is ott a dallam, amely elzsongít, gondolkodásra, megállásra késztet, elolvassa az ember, és még percekig ott marad némán abban a világban, ahová bepillantást nyerhetett.

A vers egy más nyelvezet, talán éppen azért, mert pár sorba sűríti az írója azt, amiről egy novellában, elbeszélésben, esszében, és sorolhatnám, sokkal átfogóbban írhatna. A verset önmagunkban írjuk tovább, saját gondolatainkkal, amikor már elolvastuk.

Most nem a kínrímekkel megírt sortördelésekre gondolok, és nem az idegenszavakkal megtűzdelt okoskodásokra, hanem a VERS-re, amely mindenkié, aki szereti. Legyen az ember művelt, félművelt, vagy csak egy nagyon egyszerű mezei polgár, a nyíl szíven találja.

Hogy ezen a téren kinek sikerül maradandót alkotnia a ma nagyon sok helyen felbukkanó verset szerető, és író emberek közül, majd a jövő eldönti. Ma leginkább mindenki ír, kevés az olvasó. Pont úgy, mint az életben, kevés a hallgató, sok a beszéd. Mindenki mondani akar, és mindenki azt akarja, hogy figyeljenek rá, azonban ha arra kerül a sor, hogy neki kell meghallgatni, egyszeriben türelmetlenné válik, sietne, kapkod, jóval előrébb jár az agya, rendszerint azon, hogy egy-két kiragadott mondatra mit fog válaszolni. Ezért gyakran meg sem hallja a lényeget.

A művészetekhez türelem kell, (legyen szó irodalomról, festészetről, fotózásról, hogy csak párat említsek), megengedése annak, hogy megálljunk, és gondoljunk valamire, hagyni a szemnek, hogy megítélje: tetszik, vagy nem tetszik. Az agynak, hogy felfogja, mit adott nekem, amit láttam: negatívumot, pozitívumot, vagy közönyt, mert nem mozdult meg bennem semmi.

A versnél maradva nagyon szeretném, ha az emberek úgy tanítanák a gyermekeiket, hogy minél többől legyen a költészetet szerető, (és nem miattunk a most írogatók miatt), hanem az örök érvényű hatalmasok miatt. Azok miatt, akiken nem fog az idő, akiket nem törölhet el az sem, ha a könyveiket máglyára dobálják, szobraikat összetörik, mert mindig lesz valaki, aki elmondja egy-egy költeményét.

Nekem is volt ilyen tanítóm, és ott volt az édesapám is, aki a Petőfi, Arany, Reményik és más kedvenc költője verseit holtáig kívülről fújta.

És akkor itt egy gyönyörű vers:




Egy szívnek, mely éppúgy fáj,
mint az enyém
 

Eredj, ha tudsz...
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
Eredj...
Szállj mint a fecske, délnek,
Vagy északnak, mint a viharmadár,
Magasából a mérhetetlen égnek
Kémleld a pontot,
Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.


Eredj, ha hittelen
Hiszed: a hontalanság odakünn
Nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
Hogy odakünn a világban nem ácsol
A lelkedből, ez érző, élő fából
Az emlékezés új kereszteket.


A lelked csillapuló viharának
Észrevétlen ezer új hangja támad,
Süvít, sikolt,
S az emlékezés keresztfáira
Téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.


Hajdanában Mikes se hitte ezt,
Ki rab hazában élni nem tudott
De vállán égett az örök kereszt
S egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
Meglátogatták az itthoni árnyak,
Szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
A szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták...
Eredj, ha tudsz.


Ha majd úgy látod, minden elveszett:
Inkább, semmint hordani itt a jármot,
Szórd a szelekbe minden régi álmod;
Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
Menj őserdőkön, tengereken túlra
Ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.


Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De itthon maradok.


Leszek őrlő szú az idegen fában,
Leszek az alj a felhajtott kupában,
Az idegen vérben leszek a méreg,
Miazma, láz, lappangó rút féreg,
De itthon maradok!


Akarok lenni a halálharang,
Mely temet bár: halló fülekbe eseng
És lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyujtózsinór,
A kanóc része, lángralobbant vér,
Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
Hamuban, éjben.


Míg a keservek lőporához ér
És akkor...!!


Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De addig, varjú a száraz jegenyén:
Én itthon maradok.
(Reményik Sándor verse )
Fotó: M. József blogjából







2013. november 17., vasárnap

Nellike


Nellike öltözik: tarkába. Minél cifrább és össze nem illőbb, neki annál jobban tetszik. Piros, sárga, lila, meg ki tudja még milyen, és az elmaradhatatlan cicanadrág, ezúttal zöld, liba zöld. Falusi ember másként mondaná, de én nem használok csúnya szavakat.

Nemsokára indul a temetőbe, az egyetlen emberhez, aki elfogadta, és szerette őt, úgy, ahogy van. Ballag a járdán, majd az országút szélén, kicsit féloldalasan, többnyire csak a lába elé nézve. Különös járása van, az egyik fele szinte mozdulatlan, míg a másik oldalán, a kezével is hajtja magát. Az egyik fele siet, a másik mintha vissza akarná tartani.

Nem mindig visz virágot, néha csak úgy kimegy. Kicsit kapirgál az ujjaival, nézelődik, és mozog a szája. Elmeséli mik történtek vele, legalábbis ezt hiszem.

Nellike fogyatékosnak született, alkoholistaszülők sokadik sikertelen gyermekeként. Kicsi korában mássalhangzók nélkül alkotott szavakat, és halál komolyan adta elő a legzaftosabb mondatokat, melyeket betanítottak vele. Fogalma nem volt, az őt körülvevő világ gonoszságairól. Azután valahogy mégis csak érteni kezdte, elsősorban az utánzás művészetének tudása kapcsán, hiszen sokan voltak testvérek, és mind idősebbek nála. Iskolába kerülve, már némi értelemre is sikerült szert tennie, megtanulta a mássalhangzókat, és egészen jó mondatokat sikerült összehoznia. Ezzel együtt nagyon hiszékeny maradt, mint egy kisgyerek, aki ott ragadt, és jól megél a mesében.

Úgy-ahogy elszállt a gyermekkor, Nellike felcseperedett pár elemivel a háta mögött úgy érezte, már mindent tud, ami elég a felnőtt élethez. Jól fejlett teste megértette vele, hogy mi a szerelem, és vágyakozni kezdett, egy neki kijáró királyfi után. Nem kellett sokáig várnia, mert megérkezett, igaz nem fehér lovon, és nem valami agytröszt, de ahhoz elég ravasz, hogy Nellikét az ujja köré csavarja, aki minden szülői, és testvéri tiltakozás ellenére elszökött vele.

Nem volt mit tenni, férjhez ment. Kettejük rokkant nyugdíja elégnek tűnt ahhoz, hogy eltengődjenek belőle egy rozoga albérletben. Ám a királyfi igen szerette az italt, időnként jól eltángálta Nellikét, nehogy megfeledkezzen arról, hogy ki az úr a háznál. Így aztán folyton kölcsön kellett kérniük, egészen addig, amíg már senki nem adott nekik.

Akkor kezdődtek az igazi háborúk: repültek a könnyebb bútorok, apróságok, egyenesen ki az utcára. Nellike félt, ordított, sírt, próbált biztonságba menekülni a soros verés elől. Egy ilyen látványosság után megjelent a nővére a rendőrséggel karöltve, és véget ért a különös házasság. Az ember nem tudni, hogy hol kötött ki, de hamarosan belehalt az ivásba, ami nem lehetett nehéz ügy, hiszen komoly gyógyszereket kellett szednie, pszichiátriai betegsége kapcsán. Hogy nem volt már férj, azt onnan lehetett tudni, hogy Nellike feketébe öltözött, és abban is maradt egy egész évig, annak rendje, módja szerint.

Nellikét gondjaiba vette a nővére. Nem volt több kicsapongás, sem szerelem, sem házasság, bele kellett nyugodni, hogy ő már csak így fog megöregedni. A nővére igyekezett teendőkkel elhalmozni, de kapott ruhákat, rendes élelmet, eljárhatott a templomba, meg vasárnaponként végig sétálhatott a főutcán úgy igazán kiöltözve. Meg-megállt az ismerősökkel, előadott valami képtelen sztorit, épp úgy, mintha igaz lenne. Imádta a rémtörténeteket, attól függetlenül, hogy ha megrezdült egy bokor, remegve várta, hogy mikor ugrik elő belőle egy tigris. Szóval volt fantáziája, ez kétségtelen.

Sok örömet, már nem várt az élettől, de nem volt bánatos sem. A kivételt csak az jelentette, ha arra is kifejezetten megkérték, hogy mit vegyen fel, mert öltözni leginkább a saját „kifinomult” ízlése szerint jelentett boldogságot a számára. Pedig igencsak a javára szolgált, ha a nővére tanácsait követte.

Aztán meghalt a nővére, aki maga sem sokat tudott a jelenről, azonban mindenki jövőjét látta. Sokan jártak hozzá, még messziről is. Azt, hogy bárki távolabbi életét hogyan sikerült eltalálnia nem tudom, de jól megéltek belőle. Azonban volt még valami más is: megidézte a holtak szellemét, aki kérte, annak létrehozott egy-egy ilyen találkozót. Ez volt aztán az érdekes, mozgalmas idő Nellike számára, amiért bármilyen áldozatot képes lett volna meghozni. Igazlelkű, nemes szolgálóvá alakult a testvére mellett, és amennyire csak fel tudta emelni a fejét, hát annyira felnézett rá. Nellike nagyon félt a haláltól, még sokkal jobban, mint akárki más, beleborzongott a lelke, amikor a ronda fekete kaszást látni vélte valahol a ház egyik sötét sarkában, lesben állva. Ilyenkor elfutott, ki a kertbe, még vissza sem mert nézni, nehogy a kaszás a sarkában lihegjen. Ha éjjel volt, kiverte a hideg veríték, alig tudott annyira mozdulni, hogy lámpát kapcsoljon, pedig ott volt mindjárt az éjjeli szekrényén. Úgy érezte, hogy kiabál, pedig egy hang nem jött ki a torkán. Meggyőződése volt, hogy a nővérét is úgy tudta elvinni, hogy nem volt ideje felkapcsolni a lámpát. Azt az egyet nehezen magyarázta meg magának, hogy mindez hogyan történhetett, hiszen a nővére kapcsolatban állt ezzel a ronda fekete emberrel, miért nem kérte meg, hogy hagyja őt békében itt a földön.

Régebben gyakran beszélgettünk, sok mindenről mesélt nekem, többek között a „maffózókról”,(így mondta a maffiózók szót), tudatta, hogy kiket tart annak, itt a faluban. Mélyreható intelmekkel látott el azzal kapcsolatban, hogy kiktől, vagy mitől kell félnem. Kerekre tágult szemekkel figyelte, ha nevetni kezdtem, és rosszallóan csóválta a fejét.

Testvére halála után Nellike maradt a háznál, hallgatagon és tanácstalanul. Igaz, vannak még ott, akik meg akarják mondani mit tegyen, de Nellike ügyesen kivonja magát a hatásuk alól. Úgy jár - kel, mintha folyton duzzogna valamiért, és végképp elromlott volna a hallása. Nem szeret már senkit, saját magán kívül. Hogy valójában mit gondol, és hogyan rakja össze napjai kockáit, senki nem tudja, de mégis lehet benne valami rendszer, mert elboldogul. Ha valaki tud valamit, az a nővére ott lenn, mert mindent elmond neki. Gyakran találkozunk a temető felé vezető úton, mert én meg az édesapámmal beszélgetek. Nellike azonban engem sem lát meg, lehajtja a fejét, még csak nem is néz rám. Én meg elgondolkodom: ebben a mai, zavaros világban, vajon neki jobb, vagy nekem? Van-e némi sejtelme a demokráciáról, meg a pártokról, de valószínű összekötötte gondolataiban a „maffózóival”, hiszen a kenyér, neki is kenyér, annyit meg ő is tud, hogy egyre kevesebb jut belőle. Az ő világa egyszerű: vannak jók, meg rosszak, (most már számára talán mindenki az utóbbit képviseli), ezért becsukta magában az amúgy is félig nyílt ajtókat, ablakokat. Egy öröme mégis maradt, papagájnak álcázva magát végiglejteni a főutcán.
 Cserényi Zsuzsanna: Ősz olajfestmény