"Mert úgy szerette..."

Sok éve már ennek. Budapestre utaztam, végig egyedül egy vonatfülkében, és csendesen sírdogálva sajnáltam magamat. A nagyobbik húgom haldoklott egy kórházban, az utolsó napjait élte.

Szép volt és fiatal, a legszebb női életét élhette volna, ha nem támadja meg egy gyógyíthatatlan betegség. Mindig vidám volt, a legnehezebb napokon is úgy sétált át, mint én a jobbakon. Sugárzott belőle a tenni akarás, szeretettel nevelte két gyermekét, és rajongott a férjéért. Újra tanulni kezdett, éppen csak megváltoztatta addigi munkahelyét, egy egészségesebb élet reményében. Senki nem tudhatta, hogy már késő. Addig építész technikus volt egy olyan gyárban, ahol nem adtak túl sokat a munkahelyi ártalmak kivédésére, még az sem tűnt fel túlságosan, hogy sokan halnak meg arrafelé rákban. Olyan volt ez, mint a mi Eternitgyárunk, ahol még most is javában szedi áldozatait az azbeszt okozta rákos mellhártya gyulladás.

Felelősök nincsenek, az emberek pedig keserves kínokat átélve távozhatnak csak egy számukra mindenképpen jobb világba. Végig kellett néznem a hitét abban, hogy meg fog gyógyulni, aztán a lemondásait, majd belenyugvásait. Előbb csak egy sétabot, aztán kerekeskocsi, a hatalmas, szűnni nem akaró fájdalmak, a magányos kórházi létek. Volt közöttünk valami megmagyarázhatatlan kötelék a testvéri viszonyon kívül, akkor is értettük egymást, ha nem szóltunk egyetlen szót sem. Mivel akkor már távol éltünk egymástól, hosszú leveleket váltottunk, miután az ország másik végébe költöztek. Különös levelek voltak ezek, nem annyira az volt a lényeg mi áll bennük, inkább az, hogy odamentünk a postaládához, és ott volt a levél, a jól ismert betűkkel. És az-, bármi állt is benne ez után-, örömet jelentett mindkettőnknek. (Ezeket is őrzöm).

Érdekes, hogy az ember,  tulajdonképpen mindig, minden helyzetben önmagát siratja. Mi lesz velem nélküle? Hogy élek majd ezután? Hogy lehet ezt egyáltalán kibírni? Miért pont velünk történik, és hasonló kérdések vetődnek fel bennünk. Talán nem merünk elmerülni a másik kilátástalanságába, hogy ő vajon mit gondol, mit érez, ha megtudja: nincs tovább.

A Keletiben leszálltam a vonatról, és gépiesen mentem a szokott útvonalon, előbb a buszhoz, hogy eljussak a kórházba. Fel a hegyre. Azt vettem észre, hogy valaki a kezembe nyomott egy kis kártyát, amin ez állt:

Nem ez a kártya volt, de még mindig meg van. Apró kék virágok voltak a sarkában. A húgom hitt Istenben. Nem volt vallásos kimondottan, de volt hite, amit meg is élt a maga módján. Nem tudom hogy rendezte le magában végül, Istent, a szenvedéseit, és azt, hogy meg fog halni. Erről nem beszéltünk soha. Mindketten el akartuk hitetni a másikkal, hogy ennek az egésznek csak jó vége lehet.

Máig nem tudom, miért éppen akkor kaptam azt a kártyát a kezembe, és azt sem, hogy miért őrzöm annyi éven át. Akkor egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha valaki megfogná a kezem és vezetne. Nem tudom hová, és miért, hiszen semmi nem változott meg tőle. A húgom meghalt, nem aznap, talán egy héttel később, de akkor találkoztunk utoljára.

Amikor eljöttem tőle, csendesen rugdostam magam előtt egy fenyőtobozt, amíg leértem a hegyről. Aztán felvettem, és a zsebembe tettem. Január volt, és hideg. Mindenhol hideg volt, hazaérve a fűtött szobámban is.