Hazatértek...

Ma hazatértek a szüleim, végleg, oda ahová mindig is tartoztak, ahol mindig is élni szerettek volna. Kiürült a Lőrinci sírhely, még egyszer utoljára beültek a húgom kocsijába, és elindultak haza.

A hamvaikat hullámaira veszi a nagy folyó, és viszi a tengerig.

Nem volt a szüleimnek nagy temetése, csak a szűk család, így rendelkeztek. Édesapám azt mondta: "Legyen lehetőségetek búcsúzni tőlünk, anélkül, hogy mások néznének titeket. Aki akarja, megtalálja a sírunkat a temetés után is." Nem hiszem, hogy valaki, valaha is tett volna legalább egy szál virágot a sírjukra, a szomszédasszonyomon kívül. De hát errefelé ilyenek a népek.

Mi csendesen éltünk, nyaranta Erdélybe jártunk, az iskolatársak meg "szőröstalpú románnak" csúfoltak, ha valamiért megharagudtak ránk. Éltük a magunk kis életét, ahogy mindenki más, csak valahogy másként. Pedig édesapánk már itt született, és itt láttunk napvilágot mi is. Mégsem tartoztunk igazán ide soha.

Apám egy időben latolgatta a visszaköltözést, hogy veszünk Gyergyószentmiklóson egy házat, és letelepedünk. Ott kezdték ők is édesanyámmal. De akkoriban zavaros, bizonytalan volt ott az élet, így nem lett belőle semmi. Hamvaik egy része, már ott volt, ahová most a többi kerül.

Beszélgettünk a húgommal. Egyikünk sem szerette volna, ha mi már nem leszünk, csak egy elfeledett, gazos sír maradjon a nyugvóhelyük. Ennél többet érdemeltek.

Megfogyatkozott a család itt, és ott is. Lassan el kell gondolkodni azon, mi lesz, ha esetleg betegség miatt akadályozva leszünk? Én egészen fiatal korom óta mozgásszervi bajokkal küzdök, ami pl. most is megakadályoz abban, hogy hosszabb útra keljek. Pedig a húgom mellett lett volna a helyem, de csak a szívem kíséri, amíg haza nem ér.

Nem könnyű döntések ezek, lélek szaggatók, még akkor is, ha az ember tudja: ez az egyetlen helyes út.

Eddig soha nem éreztem a szüleim a temetőben, mindig csak itthon, minden megmaradt tárgyban, zugban, a házban, a kertben. Most meg úgy érzem olyan messzire kerültek, hogy talán meg sem találjuk többé egymást. Mintha ez az elszakadás annyira valóságos lenne, mint az életben egy örökre szóló, és végleges búcsú.