Tanulgatom...

Még midig tanulgatom magamat bizonyos helyzetekben, szituációkban. Mindig adódik valami, amit még nem tapasztaltam meg igazán. Vagy azért, mert el sem kezdődött, máris vége lett, vagy nem volt lehetőségem igazán kibontakozni. Élvezni az igazi előnyét, ne csak a hátrányait.

Azt hiszem egész életem során inkább voltam "magányos farkas", mint egy izzig-vérig közösségi ember. Mondjuk egy olyan, aki nem futamodik meg soha, vagy legalábbis nagyon ritkán. Aki képes belekönyökölni mások oldalába a saját igazáért, aki éppen úgy kiáll magáért, mint úgy általában másokért tette. Mindig arra vártam, talán értem is megteszi valaki, ha szükségem lesz rá. Nem tette. Lassan megkoptak az emberi kapcsolataim, én pedig elfogadtam, hogy ennek így kell lennie.

Talán ez volt az a pont, amikor írni kezdtem, csak úgy a magam szórakoztatására, többnyire a fiókoknak. Néha előfordult, hogy beküldtem egy-egy "szüleményem" valamelyik újságnak, rádiónak, akik le is közölték, de ennél tovább nem merészkedtem soha. A fordulópontot az internet jelentette számomra, amikor elkésztettem egy gondosan felépített honlapot, nagy munkával, igényesen. (Ma már ez nincs meg, elvitte a fizetőssé tétel, amit aztán később visszavont a szolgáltató látva, hogy mennyire megcsappant a népszerűsége, de addigra már az én honlapom elenyészett a semmiben). Ez a honlap tette lehetővé, hogy meghívásokat kaptam igényes, impozáns irodalmi oldalakra, ahol neves írók, költők társaságába kerültem. Ezen keresztül jutottam el egy feledhetetlenül jó ember, egy középiskolai magyar tanár közösségi oldalára. Sokat köszönhetek neki én is, mások is, mert különös gonddal, szeretettel pátyolgatta próbálkozásainkat, hozzáadva a szakmai tudását.

Születtek ezeken az oldalakon keresztül jó, vagy kevésbé jó virtuális kapcsolatok, barátságok, némelyik eljutott a személyes találkozásokig is. Bárhogyan is alakult, mindből lehetett meríteni valami újat. Vagy olyat, hogy mit ne, vagy valami megszívlelendőt. Mára ezek is elvesztek mellőlem, alig maradt pár ember azokból az időkből. Némelyeket elragadott az öröklét idő előtt, mások már más irányba járnak. Valódi barátság egyikből sem lett, vagy nem volt rá idő, vagy nem volt valódi az egymás megértése.

Mindent összegezve, néha úgy érzem, az igazi barátom a virtuális tér volt. Meghallgatott, elolvasott türelmesen, visszajelzett, tanított. Hűek voltunk, vagyunk egymáshoz.

Vannak itthoni régi, vagy új ismerőseim, ha találkozunk megállunk, üdvözöljük egymást, váltunk pár szót, aztán megyünk a dolgunkra. Az én időmet elég sokáig lefoglalta a szüleim ápolása, gondozása, nem is tudtam volna barátságokat kötni, ápolgatni a valóságban. Amikor pedig már ez nem volt, velem maradt az írás, a festegetés, az olvasás, és maradt a sok házkörüli teendő. Nem vettem észre, hogy tulajdonképpen egyedül maradtam. Nehezen mozdulok ki, jól elvagyok itthon. Mások nyugdíjas klubokba járnak, jóga órákra, kirándulnak, szórakoznak. Nekem valamiért mindez nem hiányzik.

Ez az egész azért jutott eszembe, mert történt valami nagyon valós a közelmúltban. Egy felolvasó esten, (amiről nem maradhattam távol, egy régi, kedves ismerős kapcsán), találkoztunk egy régen látott osztálytársnőmmel. Először fel sem ismertük egymást, aztán váltottunk pár szót, és azóta kapcsolatban vagyunk. Az ő elsődleges akaratából, én pedig azt vettem észre, hogy örülök ennek. Pár km-re lakik, már ebédeltünk együtt, és úgy elszaladt velünk két egész délután, hogy észre sem vettük az idő múlását. Hogy mi lesz belőle, nem tudni, de kezdem azt érezni, hogy jó lenne tovább vinni ezt a kezdődő barátságot, mert mégiscsak jók valamire ezek a hús-vér emberi kapcsolatok. Lehet bennük egymás szavába vágni, amikor mindent egyszerre szeretnénk elmondani, nem kell modorosan fogalmazni, és röhögni sem szégyen, ha úgy hozza a téma. Lehet elkísérni a másikat egy darabon, és közben is f@sni a szót úgy, mintha akkor találkoztunk volna először. Ennek csak a telefonszámláink jelentenek majd némi akadályt, ha a hó végén a kezünkbe kerül. Neki ugyanis nincs internete, ami némi könnyebbséget jelentene ilyen téren.

Ennyi a történet.

És egy festményem: Lila levelű fák