A fiú magas volt, haja szőkés barna, szemeiben a smaragd zöldje játszott apró fény csillagokkal a lámpa fényében. Többen ültek egy másik asztalnál, élénken társalogva, minden bizonnyal barátok lehettek. A lány is társaságban volt, diákok hét közbeni rövid kimenőn ültek be egy kávéra, a zenés étterembe. A lány szőke volt, hosszú hajú, különleges kék szemekkel, bennük néhány aranybarna pöttyel. Alacsony termetű volt, és vékony.
Egyszerre vették észre egymást, és onnantól semmi más nem számított, csak a másik tekintete. Egyikük sem figyelt már a társaságára, senki nem létezett, csak ők ketten. A lány lopva, az asztal alatt, az órájára nézett: már nincs egy egész óra, és indulni kell, hogy időre beérjenek. Úgy érezte most fog elsétálni minden mellett, amire eddigi életében vágyott, soha nem fogja megtudni ki ez a fiú, aki összekapcsolta egy pillanat alatt a szemét, az övével. A gondolattól a szívébe sajdult valami különös, eddig soha nem érzett fájdalom, meg valami egészen más, amit eddig soha nem tapasztalt. Néhányan táncoltak már a zenekar előtti parketten, a lábukat nézte, félig lehajtott fejjel, érthetetlen szomorúsággal. Aztán egyszer csak ott állt mellette a fiú, és megkérdezte: "Eljönnél velem táncolni?" A hangja is szép volt, mély, szelíd és dallamos. Válaszul elmosolyodott, és felállt. A parkett szélén kezdtek el táncolni.
Csak egyetlen számra maradt idő: " Add nekem a szíved ma este", amit a zenekar szólistája gyönyörűen énekelt, vagy azokban a percekben csak úgy hitte. A lány érezte a fiú lélegzetét a haján, kezének lágy érintését a derekán, tenyerét annak tenyerében. Egy pillanatra a mellére hajtotta a fejét, és azt gondolta:" Ha Te vagy a szerelem, akkor megérkeztem." A fiú alig érezhetően szájával végig simított a haján. Nem kellettek a szavak, minden érintés mondott valamit a másiknak. Az idő valóban rövid volt, a józanság egyetlen pillanatában a lány az órájára nézett:" Mennem kell, kicsuknak a koleszból". Kibontakozott a fiú öleléséből, látta, hogy a többi lány már elment, kiért az ajtón és futni kezdett. Még hallotta, hogy a fiú utána kiállt: "Látlak még?"-, de válaszre nem maradt idő.
Vacsora után nem olvasott, ahogy mindig tette, lefeküdt, a fejére húzta a takarót, és ismerkedett azzal a furcsa, kicsit fájdalmas, és mégis nagyon szép érzéssel, amit akkor tapasztalt először életében. Nem hitte, hogy valaha találkoznak még. Gyakran kávéztak, táncoltak kicsit abban az étteremben, hétközben, időnként hétvégén is, amikor nem lehetett haza utazni, de még soha nem látta ezt a fiút. Ha ott lett volna, akkor ugyan így észrevették volna egymást.
Hetekig hurcolta magával ezt az érzést, úgy tűnt, valóban nem találkoznak soha többé. Sem az étteremben, sem máshol. Elmondhatatlanul vágyott a fiú után. Már nem ment ki a kollégiumból a kimenőkön sem, ült egyedül a társalgóban, és egymás után tette fel a lemezt: "Add nekem a szíved ma este".
Aztán egy délután hallotta, hogy szólítják a portáról a hangoson. Kilépett a társalgó ajtaján, és ott állt előtte a fiú. Megfogta a kezét, és egy szó nélkül elindultak a kapu felé. A kapun kívül a fiú magához ölelte és annyit mondott: "Ne haragudj, csak most tudtam jönni." Sétáltak, a fiú verseket mondott, Radnótit, Juhász Gyulát, beszélgettek, de a szavaik között ott bujkált a szerelem. Az első, az egész életen át kisérő, olyan amelyik nem múlik el soha többé. Akkor sem ha beteljesedik, de akkor sem, ha az idő darabokra tépi.
Évek múltak el, és valahogy mindig úgy történt, hogy a fiú eltűnt, aztán a legváratlanabb időkben, újra felbukkant. És akkor dőlt minden, ami addig jónak látszott, kezdődött minden elölről. Versek, szerelmi vallomások, lánykérés, hosszú és gyönyörűen megfogalmazott levelek. Egészen addig, amíg a lány apja nem volt képes már tovább nézni ezt a gyötrődést, és egy levelet eldugott soha nem adta át a címzettnek. Közben ő írt egyet, amiben megkérte a fiút, hogy többé ne írjon, ne jöjjön. Hagyja, hogy a lánya boldog lehessen esetleg valaki mással.
Talán húsz év is eltelt, amikor véletlenül újra találkoztak, egy állomás várótermében. Egy ölelés maradt a múltból, és néhány könnycsepp a nő szemében, ami nem tudott legördülni. Akkor derült fény az eldugott levélre is. Nem maradt más, mint a férfi lehajtott fejjel elhadart suttogása: "Ne bánd, hogy így történt, nem vagyok jó férj, és jó apa sem. A feleségem boldogtalan mellettem érzem, de képtelen vagyok megváltozni. Nem tudom a mi közös életünk milyen lett volna, hogy téged boldoggá tehettelek volna, vagy nem. Csak egyet tudok, ha nem, abba belehaltam volna." Egy pillanatra még egymásba kapaszkodtak, olyan erővel, mintha soha nem volnának képesek tovább indulni, de jött a vonat, és menni kellett. Útjaik nyoma pedig ott maradt egy vasúti váróterem hétköznapi nyüzsgésében, elveszve az idegen hangok zajában, mégis örökre.
Eléggé szokványos, hétköznapi, talán kicsit giccsbe hajló történet ez, de mindenki megéli ezt az érzést, csak más formában. Egy azonban minden történetben egyforma: valóban nem múlik el soha. Még akkor sem, ha jön egy másik, ami talán jobb, és sok mindenben különb is, de a szívét az ember csak egyszer tudja odaadni valakinek feltételek nélkül, tisztán és igazán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése