Érdekes, hogy vannak az ember életében időszakok, amikor az emlékek jól megkergetik egymást. Csak jönnek, nem is időrendben, csak úgy a semmiből, és napokon, heteken át forgatják a gondolataink kerekét. Ez arra jó, hogy kizökkent a mából, feledteti a napi gondokat, küzdelmeket. Egy része emlékeztet, hogy túléltünk már ennél rosszabbat is, de akad olyan is bőven, amit gondolatban is jó újra élni.
Azt hiszem az emlékeink a lelkünk mindenkori állapotának függvényei. Ha a lélek valamiért éppen süllyedőben, akkor a fájdalmas emlékek törnek felszínre. Ha minden rendben, akkor "csak a szépre emlékezem" effektusa foglalja el a helyet.
Valahol olvastam, hogy az álmoknak is jelentősége van. Nem egészen abban a formában, ahogy az álmoskönyvekben szerepel megfejtésként, de feltétlenül kapcsolatban van azzal, amivel akár a tudatunk alatt rejtetten is sokat foglalkozunk. Mostanában sokszor ébredek nehéz szívvel, és tudom, hogy álmomban keservesen sírtam. Van, amikor nem emlékszem miért, de olyan is, amikor biztosan tudom.
Ennek a jelentése az lenne, hogy valamiért boldogtalan vagyok, még akkor is, ha ébren nem így érzem. Most már csak azt kellene megfejteni, hogy mi akadályoz abban, hogy megtaláljam magamban az egyensúlyt, ahhoz, hogy álmaiban ne tudjon elhatalmasodni rajtam a bánat.
Valójában sokszor érzem azt, hogy az elmúlt időszakhoz viszonyítva szinte nem csinálok semmit. Amit mégis, arra erőszakkal veszem rá magam, amiben nem sok örömet találok. Halogatok, félre teszek dolgokat, amit este elalvás előtt megtervezek, abból másnap rendszerint nem lesz semmi. Olyan vagyok, mint egy autó, aminek mind a négy kerekén átlőtték a gumit, a motor ugyan működik, de így nem lehet elindulni, tovább jutni meg pláne. Aggaszt, hogy mi lesz, ha ez így is marad?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése