Minden gondolat tovább vezet egy lépéssel...

Pár hete találkoztam egy nagyon régi osztálytársammal, és sokat beszélgettünk. Nem volt forgatókönyv, sem különösebb rendszer, ide-oda röpködtek a szavak, kinek mi jutott az eszébe.

Visszagondolva, már azt sem tudom pontosan, hogy mit tudhattunk meg egymásról, egy mondata ragadt meg bennem, ahogyan azon csodálkozott, hogy nekem sohasem volt igazi barátnőm. Ők csapatban voltak, vitték tovább szinte egész életükön át, az általános iskolában kötött szövetségüket.

Egész életem során egyetlen osztálytalálkozóra mentem el, (nagyon személyes és többszöri kérésre), ez egy ki tudja hányadik általános iskolai találkozó volt, de minden bizonnyal az utolsó. Jócskán foghíjas volt már a társaság, a tanárok közül is egyetlen volt jelen, történetesen az, aki a negyedik osztályig életünk része volt. Hozzá mély, és életre szóló szeretet köt a mai napig, jól emlékszem a sírásra, tiltakozásra, amikor ötödikbe lépve meg kellett válnom tőle. Ő új osztályt kapott, én meg hatalmas repedéssel a lelkemben tettem, amit elvártak tőlem. Ott volt ugyan az iskolában, de újabb csapatot kapott, akiket el kellett indítania a kötelesség útján, mert a valódi megfelelési kényszer, a kötöttségek elfogadása ott kezdődött, az iskola első osztályában.

Ezen a találkozón, ő már idős volt, jót tett neki egy kar, ami segített a mozgásban, talán a kitüntető figyelem is, amit tőlem kapott, hiszen el sem mozdultam mellőle. Ha nagyon őszinte akarnék lenni, nem tudtam mély érdeklődést tanúsítani a volt osztálytársak irányába, ha valaki szólt hozzám, röviden válaszoltam. Pár mondat volt az is-, amikor a kivel, mi történt mióta nem láttuk egymást része következett a nagy napnak. Felálltam és elmondtam, hogy velem nem történik semmi, ha csak az nem, hogy a szüleimmel élek, és igyekszem mindenben a segítségükre lenni betegségükben, és korukhoz méltón. Nincs férjem, gyerekem, őket nagyon korán elveszítettem, én pedig megtanultam mindent elfogadni, amit a sors rám mért. Kb. ennyi volt, amikor az, aki annyira hívott erre az összejövetelre, és a tanárnőm fontosnak tartotta kiegészíteni az egészet azzal, hogy írok, és festek, szerintük nem is akárhogyan. Láttam, ahogy lángra lobban a kíváncsiság parazsa, de csak annyit fűztem hozzá, hogy ez igaz. Mivel beállt a csönd, felállt és beszélt az, aki utánam következett.

A nap további részét is a tanárnőm mellett töltöttem, olyan stílusban, mintha magamra csuktam volna egy láthatatlan ajtót, ha valaki kérdezett, röviden válaszoltam, de én nem szólítottam meg senkit. Az idő nagy részében csak néztem, hogyan tudtak egymáshoz ennyire közel maradni, és kis csapatokba verődve mennyi mondanivalójuk van egymásnak. Ők eddigre már többször találkoztak, mintha mindenki ott folytatta volna, ahol éppen abbahagyta. Vannak közöttük, akik itt élnek, ahol én, van olyan is, aki évekig elment mellettem köszönés nélkül, de olyan alig, akivel megálltam volna pár szót váltani. Azt hiszem soha nem volt bennem igazi kíváncsiság abban az irányban, hogy ki hogyan, hol él, vagy éppen mivel foglalkozik, ezért nem mentem el soha, egyetlen osztálytalálkozóra sem. És talán azért, mert nem volt valódi kötődésem senkihez, nem tudtam barátságokat kialakítani, s ha mégis megtörtént volna ilyen, akkor a megőrzése még nagyobb gondot okozott volna.

Néha belekeveredtem olyan barátkozás félébe, hittem is benne egészen addig, amíg a napnál is világosabb nem lett, hogy át vagyok verve, mi több, még ki is vagyok használva. Fájdalmas vergődések, ébredések voltak ezek, önmarcangoló, önhibáztató napokkal, éjszakákkal. Aztán megértettem, nem tudnám ezt egy egész életen át csinálni. Létrehoztam magamnak egy "óvatos gombot", ami azonnal bekapcsolt, ha valaki egy lépésnél közelebb jutott hozzám. Leéltem az életem nagy részét úgy, hogy a barátnők helyébe is az édesanyámat léptettem, és jó is volt ez így, amíg mellettem volt. Soha nem volt hiányérzetem. S most, hogy eljött hozzám a régi osztálytárs ráébredtem arra, miért is annyira kiemelkedően fájdalmas, hogy elveszítettem az anyámat. Miért élem meg évek után is úgy, mintha tegnap történt volna, miért nem jön az enyhülés, a tovább lépés lehetősége. Mert Ő nem csak a szülőanyám volt, hanem a legjobb barátnőm, társam minden cselekedetemben, ha úgy tetszik az életem jobbik fele. Sohasem kellett csalódnom benne: nem hagyott magamra, úgy voltam jó neki, ahogy a világra hozott, pucéran, olykor teljesen megszabadulva minden gátlásomtól, félelmemtől. Néha fékezhetetlen örömmel fogadva a semmit is, akkor is nevetve, amikor mások általában sírni szoktak. Mindig ott volt a keze, hogy felemeljen, ha elesek és nem vagyok képes felállni akkor sem, ha semmi sérülés nem látszik rajtam. Mégis úgy fekszem a földön, mint aki alól kiütötték a lábát és az el is tört. Letörölte a könnyeim akkor is, ha magamat sirattam keservesen, mert szentül hittem, hogy ez már a világ vége. Mindig ott volt bizonyítani az ellenkezőjét a legrosszabbnak is.

Visszagondolva nem is tudom, hogy volt annyi ereje, hiszen nem csak én voltam neki, voltak kisebb testvéreim. Messze került a családjától, anyjától, testvéreitől, idegenben küzdött a hétköznapokkal, csak az édesapám volt mellette, akire számíthatott. Nem szaladhatott át az édesanyjához kisírni magát, ha bánata volt, nem ölelhette magához a testvéreit, csak évente egyszer, amikor "haza" mentünk, itthonról. Mert ennek pedig így kellett lennie, még akkor is, ha az év többi napja megsínylette ezt. Az anyám távolléte a sajátjától mindkettőjük életét nagyon megnehezítette. Elszakíthatatlanul erős kötelék, hatalmas határokat átívelő szeretet fűzte szorosan egymáshoz őket. És viselték. Amikor újra együtt lehettek, szinte nem tudtak betelni egymással, ott volt minden szavukban, mozdulatukban, hogy a szívükben semmi nem változott. Az apját, amikor magára maradt, elhoztuk, nálunk élte le az utolsó éveit. Kemény, konok ember volt, aki az egész életét lánya, és felesége engedékenységére, szeretetére építette. És ez így is maradt halála napjáig. Nem hiszem, hogy önmagán kívül valaha is szeretett volna igazán még valakit.

Hogy megérte-e így élni? Ki tudja? Nem vagyok sem nagy társasági ember, sem túl barátkozós típus, a "könyöklés" pedig végképp nem megy de megítélni sem tudom, hogy történhetett volna-e az egész másként. Hogy jó lett volna e legalább egy ember, akivel mindent meg lehetett beszélni, azt sem tudhatom. S, aki mégis volt, történetesen éppen az, aki 9 hónapon át a szíve alatt védelmezett, de az is lehetett volna másként. Látok elég rossz példát erre is. És, ha így vesszük, akkor nekem ennél nagyobb szerencsém nem is lehetett volna az életemben. Az apám pedig magas szintű általános műveltsége kapcsán elindított azon az úton, ahol már minden bizonnyal egész életem végéig járni fogok. S ha minderre, még jött volna egy jó testvérszintű igazi barátság, lehet, az már maga lett volna a Mennyország! Az az ország, ahová ha valóban van, talán én be sem jutnék, mert szerintem vétkeztem már eleget hozzá!

(Egy festményem, az azóta már vandálok által felgyújtott, és elégett Madonna fából készült szobráról. A szobor a kegyeleti parkban volt Nagy László helybéli fafaragó alkotása.)