Izus történetek...

 

Izuskám küzd

Szerinte nagyon jó idő van, az én meglátásom az, hogy hűvös. A nap alig bújik elő a felhők mögül, és a szél is fúj. Végül megegyezünk abban, hogy ő fürdik, én meg nézem. Leballagunk a kertbe a medencéhez. Azonnal beleveti magát, és teljes gőzzel előre! Játszik, bukdácsol, nevet, csacsog.

Jól szórakozunk, mint annyiszor, ha együtt vagyunk. Bőven van mesélni, megmutatni valója, én pedig úgy bámulom, és csodálom, ahogy mindig is teszem, ha vele vagyok.

Később eszembe jut, hogy egyre hűvösödik, és elfelejtettem levinni a fürdőköpenyét, s ha kijön majd a vízből megfázik, amíg felérünk a kertből. Fel kellene mennem érte, de tudom, hogy veszélyes lehet egyedül hagyni, hiszen a nagy játékban még bele fulladhat a vízbe, ha valamitől hirtelen megijed. Így hát cselhez kell folyamodnom.

- Izuskám, szeretnék kérni tőled valamit, de nem tudom, hogy meg tennéd-e nekem?

Rám néz csodálkozón elbűvölő barna szemeivel, ugrik még párat az úszógumira, majd odaevickél elém.

- Hát persze, hogy meg tudom, - mondja máris meggyőződéssel a hangjában.

- Én most felmennék, és hoznék neked egy nagy törölközőt, hogy ne fázz, amikor kijössz a vízből. Ehhez azonban azt kellene tenned, hogy ide ülsz a medence oldalához, jó szorosan megfogod az úszógumit, és nem mozdulsz el innen, amíg vissza nem jövök. Közben én mindig ide kiáltok neked, hogy: Izuskám meg vagy még? Te meg visszakiáltanál, hogy: megvagyok! Mit gondolsz, el tudnánk ezt játszani?

- Én el tudom, biztos! – néz rám, és nevet.

-  Akkor jó, most kezdjük, - mondom és indulok felfelé.

A dolog sikerült, én kiáltoztam, ő válaszolt. Ahogy visszaértem, újra pörgött, ezerrel. Egyszer látom, hogy eltűnik, körülötte buborékok, csapkodás, majd felbukkan egy pillanatra, és újra le. Már ugrok, hogy kihúzzam, de hirtelen talpon van. A szája sírásra görbül, ahogyan kétségbeesetten néz rám. Kapcsolok.

- Hű, de ügyes voltál! Én már azt hittem, hogy nekem kell kihúzni téged és vízből, és tessék! Felküzdötted magad! Ez aztán a valami, ilyet nem mindenki tudna megcsinálni!

Rám néz, még mindig sírásra készen, de a szeme már mosolyog. Köhög még párat, már inkább az ijedségtől, meg a félelemtől, amit a vízzel való hirtelen küzdelem okozott neki.

- Te meg csak néztél, - szólal meg szemrehányóan.

- Hát persze, hogy néztelek, és egészen biztosan tudtam, hogy ki tudsz bújni a víz alól, épp úgy, ahogy belebújtál. Ha esetleg mégsem sikerül, akkor odaugrok, megfogom a coffid, és hopp, már ki is húztalak! De te ügyes vagy, szépen megtanulsz küzdeni.

Ez a „küzdj” szó, mindennapos kettőnk viszonylatában. Ha lehet, soha nem hagyom, hogy bármit feladjon. Tevőlegesen akkor segítek, ha már tényleg nem megy valami, egyébként csak elmagyarázom, vagy hagyom, hogy magától jöjjön rá. Jól bevált, mert így sokkal jobban örül mindennek, amit már önmaga is meg tud már csinálni.

- Miért pont a coffim? – kérdezi ázott coffocskáját szorongatva.

- Így szokták kimenteni egymást az emberek a vízből. Megfogják a haját annak, aki elmerül, így ő is tud kapálózni a lábával, meg a kezével, és könnyebben fennmarad a víz felszínén. Akarsz még maradni, vagy mára elég volt a fürdésből?

- Még egy kicsit, jó?

Nem bánom, sőt most örülök neki, hagy barátkozzon még a vízzel össze újra, az ijedség után. Már semmi jele az előbbi afférnak, vígan ficánkol, sőt el is játssza nekem időnként az előbbi jelenetet, lebújik a víz alá, és feljön, megmutatva újra és újra, hogy milyen ügyes.

Én meg azon gondolkodom, hogy mi történhetett volna, ha épp nem vagyok ott? Meg azon, hogy milyen jó, hogy ilyen pici létére is meg lehet benne bízni, hogy amit megígér, azt meg is teszi. Azután még azon is, hogy az életben többé nem felejtek el magunkkal törölközőt vinni.

Lassan tényleg kezd már nagyon hűvös lenni. Komoly erőfeszítésembe kerül, míg kicsalogatom a vízből. Rögtön belecsavarom a töröközőbe, belebújik a papucsába, megfogja a kezem, és indulunk. Közben felnéz rám, és nagy komolyan azt mondja:

- Ittam.

- Mit, életem? – kérdezem csodálkozva, mert hirtelen nem értem miről van szó.

- Az előbb, amikor fulladoztam, a vízben.

- Sokat? – kérdezem.

- Csak egy kicsit, egészen kicsit, az baj?

- Hát, ha nem ittad ki a medencét, akkor nem kell bele tölteni. De azért máskor ne igyál belőle. Első szabály a víz alatt: csukva kell tartani a szájat. Rendben?

- És az orrom?

- Azt is.

- De azt, hogy csukjam be?

- Holnap megmutatom, hogy mit kell tenni, ha a víz alatt vagy. Jó lesz így?

- Jó – mondja elégedetten.

Közben felérünk, és minden elékerülőnek elmeséli, hogy milyen ügyes volt. Tényleg az volt, ügyes és bátor. A barátja maradt a víz, amit pici kora óta nagyon szeret.

Nekem meg kimondhatatlan nagy szerencsém van vele, az én okos, megbízható és küzdő kis Izusommal.

 

Izus megéhezett

Elmúlt már éjfél, halkan beszélgetünk „Anyaizussal”, ilyenkor lehet, hiszen a kicsi már alszik. Túl vagyunk egy hatalmas sétán, végig a folyóparton, egyes számú kedvencén. Ő végig gyalogol, nincs cipelés, nyafogás, megy rendíthetetlenül. Egyik kezében hosszú nádszál, a végén a „bojttal”, a másikban virágok, mindenféle, amit meglát leszedi. Viszi a dédinek.

Hősiesen tűri, vagy veri vissza a hatalmasra nőtt szúnyogok támadását a naplementében. Közben cseveg, csacsog, néha megáll, mindent lepakol a kezéből. Alaposan szemrevételez egy csigát, hangyát, kis botokkal apró lyukakba piszkálgat, hogy van-e benne valami. Semmi nem kerüli el a figyelmét, ami él és mozog. Jönnek a kérdések, megállapítások, azután „felcuccol” újra, és indulhatunk.

Ez naponta így van, ha nálunk tartózkodnak. Semmiképp sem maradhat ki, esetleg akkor, ha egész nap esik, mert ha időben eláll, akkor keményen dagasztunk, ha kell térdig érő sárban.

Hazaérve fürdés, vacsora, élménybeszámoló, lambada az ágyon, mese, majd elalvás a másodperc egy töredéke alatt.

Éppen, hogy elhallgatunk, már mindketten szenderegni kezdünk az anyjával, amikor Izuskám megszólal:

- Anya, éhes vagyok!

- Izuska, tudod hány óra van? Különben is vacsoráztál, nem lehetsz éhes! Egyébként mindjárt reggel, és akkor ehetsz újra.

- De én éhes vagyok – közli újra, őszinte elszántsággal a hangjában, hogy ebből bizony ő most nem fog engedni. Felkapcsolom a villanyt, egy pillanatig magam sem tudom, hogy mit fogok tenni, amikor rögtön hozzám fordul:

- Zsuzsa, éhes vagyok!

Én meg álmos, annyi szent, de kezdek magamhoz térni. Megnyugtatom „Anyaizust”, aki felháborodottan tiltakozik az éjjeli evés gondolata ellen, majd felkelek, megkeresem a kicsi papucsát. Felveszi és indulunk a konyhába. Mozgolódás támad a szomszéd szobában is, azt hiszik valami baj van. Őket is megnyugtatom, hogy csak evésről van szó.

Izus leül az asztalhoz, megkérdezem tőle, hogy mit enne?

- Szalonnát – mondja nyomatékkal a hangjában. Elkészítem, apró kenyér kockák, rá szalonna, arra paradicsom. Szorgalmasan dolgozza befelé. Nem beszélget, eszik. Tényleg éhes.

Amikor befejezi megkérdezem:

- Mit innál, vizet, tejet, narancslevet, teát?

- Tejcsit, vágja rá gondolkodás nélkül. Elé adom a csészében, közben teát készítek a kis üvegjébe, amiből éjjel iszik, ha szomjas.

- Kész? – kérdezem amint leteszi a bögrét.

- Igen.

- Akkor mehetünk aludni?

- Mehetünk – mondja, majd kis szünet után felnőttes komolysággal hozzáfűzi:

– Aranyos vagy, hogy adtál enni, pedig mindjárt reggel van.

- Te vagy aranyos, sőt nagyon aranyos, amikor ilyeneket mondasz.

Anyja már alszik, mire visszaérünk. Befészkelődik a helyére, betakarom, simi az arcára, pár puszi, és „szép álmokat”, suttogom a fülébe.

Átfogja a nyakam, magához ölel, jönnek a „hű, de finom puszikák”, és még egy igazi ajándék:

- Zsuzsa szeretlek.

Egyáltalán nem csodálkoznék, ha reggel csak egy zsírpacni jelezné, hogy itt álltam, mert szinte elolvadok.

Miközben én is befészkelem magam az ágyamba, még arra gondolok:

- Bárcsak máskor is megéhezne, így éjfél után.

                                        Ilyen is volt. (Izuska)