lelkem festetlen vásznára
színnel,
fénnyel, koromsötéttel.
Mohó vagyok, mint forrás
vizénél
szomjazó vándor, beléd merít
kezem
szócseppjeidben magamat látom.
Haragod árnyékként feszül
a képre
barna kávészín áradat
jajdul
szívemen át, majd a béke
kékje
oldja, csendesíti a hangok
viharát.
Ringat, suttog a sejtelmes
zöld,
a kedves tavasz virágszínt
ölt,
majd vaskohóban olvadunk
eggyé
vöröslő lángszín eleggyé
az ecset és vászon, a
vers, ahogy
a színtalajba szántom:
Neked.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése