Szűkölök, mint kivert kutya
csendes magamnak
árnyakkal kísértő éjszakán,
gyásszá tömörült bennem a jaj:
hangtalan siratlak Apám!
Már nem hívlak,
mint annyiszor gázlót keresni
sodrás mentén hétköznapokban,
s karodban vélni ünnepet,
csak félmondatok maradtak bennem,
túl sötét a reggel, ma Édesapám!
Hideg a kezed nincs benne élet,
már nem tudlak tartani Téged,
jeges ölében ringat a vég
hiába kérem: ne menj el még!
Könnyek gördülnek szobád falán,
eltévedt az asztalon tányér, kanál,
a széked is örökre üres marad,
emlékké halványul minden szavad:
Édesapám!
Te tudtad: csak a fenyő zöld örök,
védőn karolva holt lelkeket,
az élő közöny fölött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése