Szeretettel köszöntelek a blogomban! Welcome on my blog! Bienvenue sur mon blog! Willkommen auf meinem Blog! Benvenuti sul mio blog! Καλώς ήρθατε στο blog μου! Selamat datang di blog saya!

Az oldalon található minden anyag szerzõi jogvédelem alatt áll.
Bármiféle felhasználása csak a szerzõ elõzetes engedélyével történhet.






2021. december 26., vasárnap

Reményik Sándor: Karácsonykor

 




4g0

338A szent estén majd eljövök ide.


· 
Karácsonykor
A szent estén majd eljövök ide.
Álmaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök - ide.
Itt minden fehér lesz, - fehér, s halott.
Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
A zúgó patakok.
És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.
És megkérdezem: virrasztotok még?
És megkérdezem: hogy aludtatok?
És aztán feltűzöm a szívemet
A legmagasabb fenyő tetejére, -
S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk...
Néked ajánlom égő szívemet...
Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.

2021. november 13., szombat

Régi utcák, elfelejtett emberek...

 



Ki emlékszik már arra, hogy milyen élet volt itt, ebben az utcában, amikor mi ideköltöztünk? Talán még akadnak olyanok, de nagy részében elköltöztek, vagy már nem is élnek.

Furcsa, szegényes kis világ volt, még akkor is, ha a falu főutcája sem sokban különbözött tőle akkoriban.

Alig akadt a szokványos parasztházon kívül, valami másabb típusú. Hosszú, alacsony, gerendás mennyezetű házak voltak ezek, elől tisztaszoba, középen konyha, és hátul az un. „komra”, vagy kisház, ahogy az emberek nevezték. Ez utóbbiban még fűtési lehetőség sem volt, nem is nagyon kellett, mert általában élelmiszereket tároltak benne. Vagy olyan holmikat, melyeket nem használtak napi rendszerességgel. A mennyezete gerendás volt, valamilyen masszával kenték át, ami kissé sötét színt adott neki, növelve a helység homályát. Nagyon sok házban, még mázolt föld volt a padlózat, a kenőanyag tehéntrágya, és víz egyvelegéből készült.

Az ajtók és az ablakok, az udvarra nyíltak, egy gangra, ami felülről fedett, oldalán nyitott volt. Az ablakok picik, alig világították meg a belső helyiségeket.

Amit mi megvettünk, azt már valamivel modernebbre alakította a volt tulaj, a szobákban padlódeszka, a konyhában kő volt lerakva. A hátsó kisház, szoba szerepet kapott, és már normális méretű, nagyobb ablakok voltak az egész házban.

Számomra ez az egész költözés, mégis nagyon szomorú, és végtelenül lehangoló esemény volt. Az első olyan veszteség az életemben, amit sohasem sikerült kihevernem. Mintha kihasítottak volna a szabadságomból egy darabot. Hiányzott a hatalmas rét a kert végében, a Zagyva közelsége, még a többnyire szeméttel tele hordott Csincsa patak is. Tudom, muszáj volt meglépnünk, mert történt a családban valami, amiről sohasem gondoltuk, hogy előfordulhat. Erre az esetre mondták a régiek, talán nem pontosan idézem, hogy „fogadd a tótot a házadba, majd kiűz belőle”.

Szomorú, nehéz életeket láttam. Volt olyan, hogy sokan szorultak egy helyiségbe, az ágy alatt tárolták a krumplit, egyebeket. Volt, hogy az egész család, több gyerekkel egy szobában élt, éhezve, sokszor fázva. Volt, akinek a háza eleje már leomlott, a megmaradt részben élt a gyerekeivel, és a megszűnt bányától hordta a hátán több kilométerről a napi tűzrevalót. Olyan családok, akik a ház hátsó részébe szorultak, a konyhából kaptak némi meleget, és a földre rakott szalmazsákokon aludtak. Nem sorolom, a mai gyerekek nagy része, már nem is hallott ilyenről, de elképzelhető, hogy a ma mélyszegénységben tengődők, hasonlóan élnek.

Volt azonban valami más is, ami a főutcán nem. Idős emberek, akik ráértek délutánonként, egy kidőlt fatörzsön üldögélve, ősrégi történetekkel szórakoztatták a köréjük gyűlő gyereksereget. Ilyen volt Mári néni, a régi lőrinci viseletbe öltözve, a maga meghatározhatatlan korával. Göcögve, jóízűen nevetett a rémüldözéseinken, cseppet sem zavartatva magát, hogy már egyetlen foga sincs. Később esténként összegyűltünk a bezárt kisbolt lépcsőjén, az éppen ráérő felnőttekkel együtt, és alig lehetett becsalogatni bennünket onnan. Akkoriban már a fő attrakció Piri néni volt, akinek a nevetésétől apró csillagok szabadultak el, és repültek az égig. Vele később, már egészen felnőtt koromban, különlegesen jó kapcsolatom lett, úgy szerettem, mintha a génjeim egy része tőle származnának. Talán még „örökbe” is fogadtam a magam módján, s hogy később mégis elengedni kényszerültem a kezét, nagyon megviselt lelkileg. Na, és Róza történetei, meséi, a jó szíve, és segítőkészsége. Akadt egy pár döngő mellű férfi, az egyik arra oktatott bennünket, hogy mindenkinek köszönnünk kell, mert soha nem tudhatjuk ki az apánk. Éppen rosszkor, mert előlépett a kapu mögül az enyém. Meg volt az eligazítás, biztosan bevésődött neki örökre. Volt olyan, akinek ha megártott a kannás, egész nap egyfolytában ordítozott, éneklés címszó alatt. Megszoktuk, ha nagy volt a csend már hiányzott. Egy másik családban a fiú tangóharmunikázott, a lány énekelt az udvarukon, az viszont valódi élmény volt.

Olyan volt az utca, mint egy nagy család, az összes bajával, zajával, bánatával, boldogságával. Amikor „betört” a televízió az életünkbe, akkor megindult a menet hozzánk, székekkel, sámlikkal, olyanok voltunk, mint egy rosszul összerakott szénakazal, a hangok elkeveredtek a készülékével, ami tökéletlen volt még, és kicsi, a neve Kékes. Mint a mi Mátránk csúcsa, és ez külön örömet jelentett. Aztán egyre több készülék lett, elmúlt a varázs, és visszatértünk a bolt lépcsőjére.

Hatalmas eseménynek számított, amikor építették a közutat. Főként „Józsi”, meg az úthenger. Mi már átéltük ezt egyszer az Árpád úton, mégis éppen úgy örültünk, mint akik először látták.

Észre sem vettem, hogyan alakult át minden. Igaz, néha ki is maradtam belőle, kisebb-nagyobb kitérőkkel. Aztán mégis úgy hozta a sors, hogy végleg itt ragadtam.

Hogy ma mindez eszembe jutott, az ősznek köszönhető. Hiányoznak a szomszédom nyírfái az út mellől. Amikor meghozta, kicsi csemeték voltak, és gyönyörű, hatalmas fákká nőtték ki magukat. Csak egy baj volt velük, hogy egyre veszélyesebbek lettek az út mellett. Elmentek a fák, amikor nyirbálni kezdtük a veszélyesebb ágakat, még ő is itt volt velünk. Ült egy rönkön az udvaron, és cikiztük egymást, ahogy mindig. Mosolygott a bajsza alatt, sűrű, göndör hajában megkapaszkodott az őszi szél. Apró darabokra „miszlikelte” a vékony ágakat a metszőollóval, és nézte, hogyan kínozom magam az elektromos láncfűrésszel. Tudom, sajnálta a fát, úgy szerette mindegyiket, ahogyan én. Isten veled Laci, ültess sok fát odaát, és ígérem, azokat már senki nem vághatja ki. 


Hiányzol...




(Valakinek, aki a hatályban lévő törvények szellemében, hivatalosan ami. Csak egy tárgy)

 

Hiányzol, ebben az őrült malomban, amit többnyire úgy hívnak: Élet! A nyugalom voltál, világosság a sötétben, kapaszkodó, ha elengedtem magam. Velem jártál az úton, születésed napjától, akkor is, ha bánatom volt, és akkor is, ha boldognak éreztem magam. Csak néztél a különös zöld szemeiddel, és tudom, hogy értettél, mintahogyan én is megértettem minden rezdülésedet.

Hiányzik az orrocskád, ahogyan az enyémhez dörzsölöd-, mint az eszkimók úgy adtunk egymásnak puszit. A párnás talpacskád, ahogyan végig simítod az arcom, amikor azt szeretted volna, hogy simogassalak. A döngő ugrásaid a bútorokról, ha valamiért nyugtalanság fogott el. Nem fekszel a fejem mellett a kis párnácskádon, és nem csapsz többé a kezemre, ha véletlenül úgy érek hozzád éjjel, hogy felébresztelek. Nem száguldasz végig a folyosón, valami földöntúli hangot kiadva úgy, hogy az összes szőnyeg összekuszálódik. Milyen jókat tudtam nevetni ilyenkor! Nem nyitogatod az ajtókat, mint valami szellem, amikor kimész, vagy bejössz a szobába.

Eszembe jut, amikor ivartalanítani vittelek, és csak másnap mehettem érted, sírva fakadtam. Amikor az orvos megkérdezte miért, azt mondtam: nem tudom, hogy fogok elaludni nélküled. Soha, egyetlen éjszakát sem töltöttél kinn, a szabad ég alatt. Mindig megvártalak, bármikor jöttél be a sétádról, amit szigorúan, csak a saját portánkon tettél.

Szerettél az ablakban pihengetni, az arra járó gyermekek nagy örömére.

Hónapokig ültél a papa ágyán, amikor örökre elment, vártad türelmesen, hogy egyszer majd újra haza jön. Amikor mama elment, már nem mozdultál mellőlem, érezted, hogy most arra van nagyobb szükség.

Nagyon okos voltál, de éppen olyan makacs is. Mindig annak kellett történnie, amit te akartál.

Nem vettem észre, hogy nagy a baj, betudtam annak, hogy öregszel. Azért mégis kihívtam az állatorvost. A hányásaid nyugtalanítottak igazán, bár utána újra ettél. Rendesen elvégezted a dolgod is minden nap, abban sem láttam semmi különöset. Nem volt hasmenésed soha.  Azt is később vettem észre, hogy szokatlanul nagy a hasad. Néha hallottam, hogy húzó a légzésed, vagy köhögsz, de ilyen régebben is volt, könnyen megfáztál. Kaptál injekciókat, gyógyszert, de semmi nem használt. Lassan eljött az idő, és már nem ettél, nem is ittál. Lefeküdni sem tudtál már, csak ültél éjjel, nappal, két mellső lábad magad elé húzva. Néha próbáltál lefeküdni, talán el is szenderültél picit, én meg sem mertem mozdulni, nehogy felébresszelek. Tűrtél csendesen, mintha az mondtad volna, hogy minden rendben így is. Már nem engedted, hogy felvegyelek, biztosan nem volt jó úgy.

Egy nap mégis felkéreckedtél az ölembe, és még ugyanazon a napon este, felugrottál az ágyra mellém. Az volt az utolsó alkalom, amikor elnyújtózva elaludtál. Azt hiszem akkor köszöntél el tőlem.

Fájdalmas napok voltak.

Végül ki kellett mondani…

Miután megkaptad az elsőt, a kábítót, még utolsó erőddel néztél rám, mintha azt mondtad volna: „ezt miért engeded?”

És igen-, azt mondta az állatorvos, hogy a víztől nem találta el a szíved. A tüdődbe adta. Csúnya altatás volt, amíg élek nem felejtem el-, bár az orvos biztosított róla, hogy már nem érzel semmit.

Amikor „végleg elaludtál”, a karomba vettelek, és 1 órán át sétáltam veled, végigjárva minden utat, amit szerettél. És meséltem neked, mindenről, ami eszembe jutott. Kértem, hogy ne haragudj rám, mert talán most is neked volt igazad. Lehet, hogy mégsem kellett volna engednem, hogy ezt tegyék veled. Én nem tudhattam, mi várt volna még rád, valószínű sokkal rosszabb, mint ami így történt.

Később megástam a sírod a kertben, egy bokor alatt, ahol sokat üldögéltél.

Azóta minden nap kimegyek, és elmondom neked, hogy mennyire hiányzol. Talán másik orvosnak is meg kellett volna mutassalak, talán rosszul döntöttem. Nem jól vigyáztam rád. Nem tudom, ha egyszer találkozunk, majd megbeszéljük.

2021 február 11. volt Törpikém. Nem vártad meg a tavaszt, és a 13. születésnapodat sem.

 

2021. október 9., szombat

Újra itt az ősz...

Apró üveggyöngyöket felejtett a tegnapi eső a fák levelein. Időnként megfesti őket a felvillanó nap fénye, miközben bújócskát játszik a felhők maradékával. Ősz van, október eleje, de a levelek még mindig zöldben várják a végzetüket, hogy visszatérhessenek oda, ahonnan indultak. Elégetik, vagy komposzttá lesznek, de mindenképpen a földbe jutnak, hogy új erőt adjanak, újabb leveleknek, ha eljön a tavasz.

Egyes virágok még nem adták fel, mintha nyár lenne úgy pompáznak, mások már megadták magukat, és elszáradva bóbiskolnak, ládákban, cserepekben, a földön.

Kevés madár van a kertben, a ház körül a nyári trillázókból, szenvedélyes bogarászókból, már csak az igazán kitartóak nem adták fel: hosszú az út a másik hazájukig. Majd jönnek mások, ha beköszön a tél, rájárnak az etetőkre, a kirakott élelem gombócokra. Jönnek a cinkék, játékos röpködéssel, szép ruhákba öltöztette őket a teremtő, hogy télen se nélkülözzük a természet adta virágos színeket. Előbújnak, sokasodnak a verebek, hangos csiviteléssel veszekednek, harcolnak az élelemért. Ők aztán jól képesek menedzselni magukat, ahogy a régiek mondták: a jég hátán is megélnek.

Reggelente iskolába sietnek a gyerekek az utcán, mert mire én kikászálódom az ágyból, és megkezdem a napot, a dolgozók be is értek a munkahelyükre. Még nyitom az ablakot, ha felmelegszik a levegő, de esténként már megborzongok, és azon gondolkodom, talán ideje lenne fűteni. Eszembe jutnak a régi dunyhák, meg azok az idők, amikor még egyetlen cserépkályha fűtötte be az egész teret a házban, és ma már nem értem, hogyan történhetett, hogy mégsem fáztunk? Füvet, és sövényt nyírok, pedig az előzőnél már megfogadtam, ebben az évben, többször már nem teszem.

Leginkább ősszel érzem, hogy elveszítettem örökre, és végérvényesen az életemből valamit, ami már sohasem térhet vissza. Valakiket, valamiket, talán lassan önmagamat is visszavonhatatlanul és ismételhetetlenül, úgy lépem át az utolsó küszöböt, mint bárki más előttem. Nem vagyok nagy közösségi ember, mégis úgy szeretném, ha emlékeznének rám. Csak páran, akik valóban szívből szerettek, és úgy örültek nekem, mint én az Ő közelségüknek.

Szóval ősz van, és még mondja valaki nekem, hogy ezek nem a múlandóság hónapjai.

Azután mégis kisüt a nap, eloszlanak a felhők, ahogyan a borongós gondolatoknak is nyoma vész egyszeriben.

Szép az ősz IS.

(A fotó az internetről, a készítő neve  a jobb alsó sarokban).




Mátra alján

Ma későn kelt a nap, s korán szállt az álom

búvóhelyére a Mátra alatt.

Hegy mögül derengő égkékje villan,

néhány falevélen harmatcsepp csillan

a hajnali fényben.

Nádasban csobban a Zagyva vize,

s nehogy egy hullám tovább vigye,

lapos kövön pihen egy faág.

Harmatos zöld hajlik talpam alatt,

napraforgót dézsmálnak kismadarak

egy távoli táblán, az ártér mögött.

Lombok közt szundikál kápolna tornya,

a felkelő nap már sugarát bontja,

az ébredő város fölött.

 

 

 

( A fotó  Lőrinci kápolnáról készült).



 

2021. október 6., szerda

Csuli (életem első kutyája)

Az öregember komótos megfontoltsággal teregette le a kopott kockás plédet a fűre az udvarban. Miután elkészült vele, rátett egy füles kosarat, amelyből egy egészen kicsi kutyát varázsolt elő. Gyengéden megsimogatta, kérges kicsit már ügyetlen kezével, mielőtt lerakta a plédre. Azután becsoszogott az unokája feleségéhez a konyhába, és megkérdezte:

- Gizella, megmelegítetted a tejet?

- Meg, papa mindjárt betöltöm az üvegbe. Az öreg álldogált kicsit, megvárta, amíg a fiatalasszony a kezébe adja a cumisüveget. Azután kiment az udvarra, leült a plédre, az ölébe vette a kiskutyát, és etetni kezdte.

- No, lám, lám, hogy rám maradtál, te kis szerencsétlen, egyél csak, egyél. Meglátod, megnősz hamar, előbb, mint a dédunokám. A kiskutya mohón szopott a cumin át, néha fuldokolni kezdett, ilyenkor az öreg gyengéden megütögette a hátát.

- Nono! Még megfulladsz itt nekem!

 A kis állat lassan jóllakott, el is aludt. Vékony csíkban kezdett a szája mellé csorogni a tej. Az öreg betette a kosárba.

Pár napja nagy szomorúság érte. Hűséges kutyája, a nagy csavargó, egy óvatlan pillanatban kiszökött a kapun. Egyetlen perc volt az egész, és a kutya ott feküdt az autó kerekei alatt, már élettelenül. Az öreg bement, és kivitt egy zsákvászon darabot, arra fektette a kutya testét. Becipelte a kert végére, elővette az ásót, és megásta a gödröt. Gyöngéd mozdulatokkal belecsúsztatta a kutyát, és eltemette. Azután elővette a bicskáját, levágott egy erős ágat a szomszéd kertje végében a fűzfáról. Leszúrta a kutya fejénél.

- Ha megered, mindig tudni fogják, hogy hol vagy, akkor is, ha én már nem leszek. Elmorzsolt egy könnyet a szeme sarkában, pödörintett egyet a bajszán, és elindult vissza az udvarba. Keresett egy formás kiskosarat, kivette az árván maradt csöppnyi ebet az ólból, és beletette. Azóta az ő gondja lett a kis Csuli, mert így nevezte el.

Miután a kiskutya jóllakottan szundikált, az öreg beballagott a pipájáért. Jó hosszúszárú, rézfedelű pipa volt, nem vált volna meg tőle egyetlen percre sem. Kitisztogatta, majd jól megtömte dohánnyal, azután lassan pöfékelve, meggyújtotta. Ültében, elnehezült a szemhéja, hát lecsukta kicsit, és a pipával a szájában, szundított pár percet. Olyannyira hozzátartozott ez a füstölő alkalmatosság, hogy esténként, amikor lefeküdt, gondosan kitisztogatva a szája sarkába igazította, és úgy aludt el.

Gügyögésre ébredt, kicsi dédunokája vígan hadonászott apró kezeivel, ügyetlenül csapkodva a levegőt. Tetszett neki a napfény és az élet.

- No, hát idevarázsoltak téged is, kis februári liliom - hajolt fölé, - odabenn sosincs ilyen jó kedved! Máris fognád a napot, meg a kék eget, de ha felnősz, ezt is megteheted. Ha akarod, te megteheted. Meglásd, így is lesz, én az öregapád mondom ezt neked!

Mutatóujjával gyengéden simogatta a pici kezet, majd felemelte a kislányt, rövid ideig ott tartotta az ölében, úgy gyönyörködött benne. A kicsi a dédnagyanyja nevét kapta a keresztségben, Zsuzsanna lett.

 - Itt szabadság neked, mászkálj kedvedre, mozogjál, erősödj! – tette le végül, gyönyörködve nézte, ahogy a pici lány forog, csúszik, mászik a kockás takarón, csak arra ügyelt, hogy le ne kerüljön róla. Látta, amint az apró kéz, megragadja a kiskutya kosarát, és a nagy kapaszkodásban félreborítja. A következő percben kihuppant belőle, a békésen szundikáló kövér kiskutya. Ijedten vinnyogni kezdett, de az öreg keze, hamar megnyugtatta.

- Ismerkedjetek csak, - tolta egymáshoz közelebb a két kis esetlent. – Ha jól számítok, még jó barátok lesztek. Jövőre, mire a neved napján megszólal a pacsirta kinn a mezőn, már egymás mellett ballagtok, én meg szép lassan utánatok. Ha még megérem.

Elgondolkodva nézett maga elé.

Igaza lett az öregapámnak, én magam szabad ember lettem, hiszen már tőle is azt kaptam, ott a kockás pléden. Megfogtam a napot is, meg a kék eget, sokszor a lelkemmel, elértem odáig.  A kutya meg jó barátom lett, akkoriban a legjobb, és így ment ez 17 éven át, amikor is elment a dédnagyapám után, az örök vadászmezőkre. Egy februári napon éppen, hogy megszólaltak a pacsirták, odakinn a réten. És abban is igaza volt, hogy már ebben a hónapban is van Liliom, hiszem magam is az vagyok, a nevem jelentése kapcsán.  A történetet pedig Gizellával meséltettem el legalább százszor, aki az én édesanyám volt.


(A kép illusztráció, egy orosz fotóstól kölcsönöztem, de kb. így nézett ki, talán kicsit vörösebb színben).


 

2021. szeptember 30., csütörtök

Ne fordulj hátra

Nincs visszaút, ha túl sötét már
 A dzsungel, fák ágai között 
Nem világít a Hold sem. 
Nincs visszaút, ha túl nehéz 
Már a sár, melyet az ember 
A másikra dobál, s helye sincs 
Mosolynak arcokon. 
Nincs visszaút, mert mankó
Sem támogat, és sántít, biceg 
Már minden gondolat: a van, 
A volt és az eljövendő. 
Nincs visszaút, s ha volna is, 
Csak kétfelé vezet, háttal 
Egymásnak, szemekbe nézni 
Puszta képzelet.

( A fotó az internetről, szerzője számomra ismeretlen).


Könnyű a madárnak

Szárnya van, csak felröppen, csőrébe kapva a szabadságot, fenn a kék ég, lenn a Föld, s ha nem leselkedik rá éppen egy puskacső, vagy egy nagyobb ragadozó: irány a boldogság! 
Tegyük fel, hogy időnként nekünk is lehet szárnyunk, nem is akármilyen: maga a gondolat. Felemel ismeretlen magasságokba, célok felé, s ha nem is mindig sikerül túl messzire jutni, az élmény akkor is maga a csoda. 
Micsoda érzés! Elrugaszkodni a földtől, kicsit közelebb kerülni a Naphoz, a Holdhoz, a csillagokhoz! Képzeletben. Meglátni mindazt, ami körül vesz, ami mellett máskor csak elmegyünk, észre sem vesszük. Ami széppé teszi az életünket, amelyről az adott pillanatban még nem érezzük, de később már biztosan tudjuk: EZ VOLT AZ! 
Jó látni, a tavaszt, amint eljön minden évben felváltani a hideget, a görönggyé fagyott sarat, érezni, amint lefejti rólunk a nehéz télikabátot, s könnyű kis szellővel a hajunkba túr, a szoknyánk alá lebben. Hallgatni a madarak énekét, a félig még kopasz fákon, látni, amint a száraz fűcsomó leveti tavalyi ruháját, és zöldbe öltözik helyette. Érezni az orgona, és akácfavirág mézes illatát a levegőben, hallgatni, amint először megdördül az ég, megtapasztalni, ahogy langyosra vált a hideg eső. Sétálni egyet az éjszakában, s feltöltődni, valami ritkán érzett nyugalommal, és boldogsággal, hogy élünk, még élhetünk! Azután várni a nyarat, dongó méhekkel a gyümölcsfákon. Bámulni egy rózsát, amint szirmait bontogatja. Elvegyülni a tenger partján ezernyi ember között, megbújni egy sziklán, magányos sirály szomszédságában. Csillaghullást nézni az augusztusi égen, fűben hasalva, friss széna illatát szívni magunkba. Tenyérrel a meleg földbe túrva, gondolatok között új utakat fúrva, temetni régi árkokat. Hallgatni a tücsök muzsikát, miközben szobádban lefejted magadról a ruhát, majd betakarod gyermeked az ágyban. Hegyet járni ősszel, színes falevél szőnyegen, amikor semmi mást nem hallani, mint lépteid susogó zaját, s apró madarak dalát az ágakon. Nézni a lombokon átszökő délutáni nap fényét, egy kidőlt fatörzsén ülve, s arra gondolni, semmi sem szebb az örök természetnél. A természetnél, amely ott lesz még akkor is, ha te már régen nem leszel, s bárhogyan szeretné az ember tönkre tenni, mindig győzni fog. Képes lesz újra teremteni önmagát még évezredek után is, és bármit teszünk vele, egyszer majd ismét ilyen gyönyörű lesz - valakiknek. S ha eljön a tél újra, majd minden csendes álomra szenderül, hatalmas fenyők állnak a hóesésben, örök zölden, színt adva a szunnyadó világnak. Belopakodnak szobád csendjébe, és mindig lesz valaki, aki színes díszekbe öltözteti, hogy örömet szerezzen vele másnak. Befelé figyelsz, miközben a kandallóban táncoló lángokat nézed, s elmerülsz a béke melegében. Házad ereszén jégcsapok lógnak furcsa alakzatban, s reggelre jégvirágok köszöntenek előszobád ablakán. Rálehelsz, mint egy kíváncsi kisgyermek kukucskálsz a kinti világra. Érezni, milyen jó, hogy hallgatnak körülöttünk a fegyverek, nincs háború, és ritkán maradunk éhesek. Tudni, hogy nem vagyunk halálos betegek, és kicsi szerencsével, még sokáig élhetünk. Vannak, akik azt mondják erre: szentimentalizmus, giccs, mint az ezeréves öregasszonyok fel rajzszögezett, hímzett falvédőjén a házi áldás. Én azonban ebben a „giccs” témában már senkinek sem hiszek: érzékelő sejtjeimre bízom az ítéletet. Ha meglátom a piros fonállal hímzett fehér anyagban azt, aki készítette, semmiképp nem sütnék rá lekicsinylő bélyeget. Így bátran bevállalok minden csodát, minden szép szót, még a szárnyakat is, akkor is, ha biztosan tudom, nekünk nincsenek. Szép ez a világ, minden bánatával és szomorúságával együtt, csak mi emberek nem találjuk meg benne igazán a helyünket. Mindig futunk valami újabb, jobbnak vélt után, és közben elveszítjük a lényeget: a szép, és jó iránti hitünket. Hajszoljuk önmagunkat, miközben megbántunk másokat, és töröltük a szótárunkból: ne haragudj! Gyakran bevillannak nagyanyám történetei a mezítlábas, egy cséplőgépes falusi életről, ahol a szénát szállító szekerek rúdján úgy csüngtek a gyerekek, mint a szőlőn a szemek. A csodás kukoricáról, melynek héjából babák készültek, a még gyenge magból mákos kukorica, egyébiránt meg meghízott rajta a család malackája. Ami maradt még a szár, azzal meg befűtötték a kemencét, aztán sülhetett a rétes, meg a kenyér. Sohasem hallottam még egyetlen idős embertől sem, hogy mennyire boldogtalan vagy elégedetlen volt, mert nem volt más, csak a „néprádió”: minden háznál egy barna doboz, fenn a falon, és ha bekapcsolták, akkor mindenki ugyanazt a műsort „élvezhette”. A televízióról még csak nem is álmodtak, de mesék hősei elevenedtek meg az egyre sötétedő estében a gyermekek párnáján, míg álomba nem szenderültek. Közben gyógyultak a kitisztított, horzsolt, karcolt sebek a kezeken, lábakon, mert nagyokat esni futás közben akkor még nem okozott ekkora rémületet. Bármerre járok, mindenütt a régi falvak megmaradt nyomait kutatom, olykor úgy érzem, mintha mindig és mindenütt egyformák lettek volna. A nagyanyám meséiben, a kérdezgetett idős emberekében, de később mégis rá kellett jönnöm, hogy a különbségük az ott élő emberekben rejlett, rejlik. Éltek, és ma is élnek olyanok, akik irigységgel figyelik a falvak, és városok közötti különbséget, és vannak olyanok, aki büszkén, szeretettel őrzik hagyományaikat, a tájnyelvet, a csendes, békés, szunnyadónak tűnő világot. Rájuk én vagyok irigy, mert néha úgy érzem, képes lennék mindent feladni egy ilyen életért. 
Kicsit elkalandoztam, pedig mindössze arról szerettem volna írni, hogy milyen boldogság járta át a lelkem ma reggel, amikor felébredve megláttam felkelni a napot a fák mögött. Az ég ragyogóan kék volt, néhány sárguló levél landolt a lábam előtt. Itt az ősz, és benne az ígéret: ha jól sáfárkodunk a természet energiáival, jövőre újra eljön a tavasz. A Természet nagy varázsló, mindig, mindent a helyére rak, ameddig hagyjuk neki. (2019. szept.)

2021. szeptember 26., vasárnap

Volt egy kiállítás

Megértem, hogy életemben először, itthon is megmutathattam, mivel töltöm a szabadidőmet. Köszönet érte a Lőrinci könyvtár vezetőjének: Oldal Hajnalkának. Többen voltunk, akik bemutathatták a munkáikat. Volt grafika, fotózás, kézimunkák, (horgolás, művirág díszelemek, gyöngyfűzés), stb. a teljesség igénye nélkül. Most ide a saját munkáim, a kiállításon helyet kapó részét hoztam el megmutatni, nem különösebb önzés nélkül. Itt talán megmarad, egészen addig, ameddig a blog életben lesz. Kis szerencsével talán akkor is, amikor én már nem leszek. Boldoggá tett ez a délután, bár olyan sokan voltak ott, akiket egyáltalán nem ismerek, és valószínű ők is így voltak velem. Ilyenkor látszik az, hogy mennyire ki tud szakadni az ember, még a közvetlen környezetéből is. Most talán elindult valami, és szívből kívánom az utánam következőknek, hogy sok ilyen lehetőségük legyen bemutatni, mit tudnak.
Ha valaki keresne, bal oldalon a csikos pulóveres hölgy mellett, a világító torzonborz frizurás én vagyok.

2021. szeptember 25., szombat

Hála

Nem tudnám felsorolni, ki mindenkinek vagyok már hálás mióta élek. Most mégis Maróti Györgyre emlékezem azok közül, akikre ha gondolok, a szívem megtelik valami nagyon széppel, annyira széppel, hogy könnybe lábad tőle a szemem. Nincs már velünk, és biztosan sokan vannak, akik sohasem ismerték, nemcsak azért, mert nem találkoztak vele, hanem azért sem, mert soha nem jártak az Ő Kaptárában. Civil foglalkozása tanár volt, nagy irodalom kedvelő, aki a virtuális világban is képes volt maga köré gyűjteni azokat, akik szívesen írtak, olvastak, tanulni vágytak. Ahol mind összegyűltünk, ez a hely volt a Kaptár. Mi voltunk a szorgos méhek, Ő pedig a méhek Királya, még akkor is, ha a természetben ez kicsit másként van. Ő maga is írt, nemcsak verseket, novellákat, majd minden napra esett valami tanítása is. Jeles napok történései, aktuális dolgokkal kapcsolatos vélemény, elemzés, melyekben mindig ott volt a lámpás, ami segített megvilágítani az előttünk álló utat. Beküldtük neki épp elkészült szerzeményeinket, aztán vártuk, hogy érdemesnek találja-e, hogy felkerüljön hozzá, s még türelmetlenebbül vártuk azt, vajon mi lesz a véleménye? Mert az mindig volt, talán csak akkor nem, ha közepes, vagy annál is silányabbra sikerült egy-egy produktum. Soha, senkinek nem akarta kedvét venni, aki oda tartozott. Ha hallgatott, már tudtuk, hogy nem ez volt éltünk legjobb verse, novellája, elbeszélése. Aztán valaki, valakik telerakták a Kaptárt vírusokkal, egyszer még sikerült megtisztítani, többször már nem. Aki ezt tette, nem tudom tisztában volt-e azzal, hogy mit vett el tőle, tőlünk. Szétszéledtünk, mindenki ment tovább a maga útján. Ő is, egyszer még sikerült megtalálnom egy másik helyen, de ott olvasgatva már tudtam: ez neki sem ugyanaz. Páran még próbáltunk kapcsolatban maradni, de az egész már olyan volt, mint egy szétesni készülő szekér a döcögős, kátyús úton. Ma már nincs sehol. Végleg itt hagyott minket, jóval később értesültem erről. Őszintén belesajdult a szívem. Milyen jó lenne most a jó meleg Kaptár, ahogy Ő nevezte, akár emlékhelyként is. Ott még megtalálhatnánk kicsit régi önmagunkat, botladozva, néha félénken, vagy telve büszkeséggel. Soha nem fogom elfelejteni, sem Maróti Györgyöt, sem az Ő Kaptárát. Azt, hogy mindig, mindennek ellenére megpróbáltam az úton maradni, neki köszönhetem. Bárhol van is most, kívánom, legyen boldog, sokkal boldogabb, mint ami ezen a földön adatott meg neki. Tőle kaptam a nevet: Kispatak.

2021. szeptember 17., péntek

"Ez a csönd éve volt..."

Hallgatom már többedszer Balázs Fecó gyönyörű dalát, különböző változatokban. Mert ez valóban a csönd éve. Elment Benkő László, és Mihály Tamás, az Omega két ikonja, és most Fecóért szorítok, biztosan nem egyedül. Egyre kevesebben lesznek, akiknek a dalain nőttünk fel, táncoltunk talán az első szerelmünkkel egymásba simulva, önfeledten. Nekem Fecó hangja gyönyörű, és teljesen egyedi. Nincs kihez hasonlítani. Most pedig altatásban fekszik egy kórházban, és annyira szeretném, ha közben álmodna. Arról, hogy mennyien szeretik, hogy mennyire szerettük, amit tőle kaptunk. Nekem teljesen mindegy, hogy a politikai megosztás hová állítja, nekem Ő Balázs Fecó, a gyönyörű dalaival. Még jelen idő, és remélem az is marad még egy ideig.
Azután felbukkan Majka, sokak imádottja, egy külön kórházi szobából, amint éppen videón posztolgat, az Ő Covidjáról, narancsot majszolgatva. Ha nem tetszik egy komment, beszól valami igazán kommerszet, kifütyülés nélkül. Olyannak tűnik, mintha egy megfázással küzdene éppen, kiemelt körülmények között. Vajon hányaknak jut ilyen elbánás? Saját indoklása szerint ez azért van, mert Ő, mint híresség másként zavarná a kórházi ellátás rendjét. Kicsit elszomorít, hogy részben ő most a kultúránk jelentős egyénisége. (Meg kell azért említenem, hogy van néhány zenéje, ami kifejezetten tetszik). Ez is jelen idő. Aztán jönnek velem szembe a posztok. A fertőzöttek száma, a napi halálozásoké, ilyen formában: „ma is megdőlt az elhalálozási rekord”, mintha valamiféle olimpián lennénk, ahol sportolók döntenek meg, teljesítmény rekordokat. Látom a szomorú, posztokat, hol mennyit kellett várni az ellátásra, kivel, hogyan bánnak az eü. ellátó rendszerben, és az egyéni tragédiák megismeréséből, lassan előbukkan a valóság egy szelete. Ez is jelen idő. 
Olvasom a kommenteket, néhol leírhatatlan gyűlölettel szidják egymást olyanok, akik életükben nem találkoztak még, nem is ismerhetik egymást. Ha mégis rákeresnek, hogy ki írhatta a véleményt, nem azt kutatják, hogy mi érdekli, mivel foglalkozik éppen, hanem megnézik a borítóképet, rajta a fotót. Ha van, azért kezdik ki, ha nincs azért. És se szeri, se száma a nagy „megmondóembereknek”, akik mindent tudnak, akik kisebb gondolat nélküli tömeget húznak maguk után, és közben nem átallanak valamiért anyagiakat kuncsorogni. Legtöbbször úgy, hogy azzal másokon akarnak segíteni. És megy nekik. Mire legközelebb felbukkanak, már segítőik is vannak, és persze készül néhány videó, amin éppen zsák tésztát, rizst, egyéb tartós élelmiszert osztogatnak, putrik előtt álló szegény embereknek. Ezek az emberek nem mondhatják meg, mit szeretnének enni, nekik azt kell enniük, amit más eléjük tesz. Ez is jelen idő.
Időnként fotók jelennek meg hajléktalanokról, gyéren öltözött, általában koszos emberek, mert elmúlt a nyár, amikor egy patakban is meg lehetett tisztálkodni. Az utcán élnek, rongyokban, vastag kartonpapír az ágyuk, és télen mindig egyre kevesebben lesznek. Van, aki még este lefekszik, de reggel már nem ébred fel. Hosszú évek gondja ez, de nem akarnak rajtuk segíteni. Számuk egyre nő, a kilakoltatásokkal egyenes arányban. Ez is jelen idő. 
Be vagyunk zárva, egy különös világba, ahol most több a rossz, mint a jó. Gerjesztett rettegésben élünk. Minden nap megfogadjuk, hogy holnap már nem! Nem fogok elolvasni semmit, ami visszahúz! Nem nézem meg az ember által megkínzott állatok fotóit, átugrok a kidobott, csont sovány kutyák történetéről szóló írásokon, és semmit, de semmit nem akarok látni, ami arról szól, hogy hová jutottunk ahelyett, ahol lennünk kellene! Mert nem jó, szépnek meg végképp nem szép, pedig ez is jelen idő. 
Az utcán, köztereken, közösségi helyeken, mintha örökké farsang lenne. Az arcunk takarásban, és mi emberek sohasem csak egymás szemeiből mértük fel, mit szeretne a másik. A teljes arcot láttuk, a mimikát, és ma azt sem tudjuk igazán megállapítani, ki jön velünk szembe. Eljutottunk odáig, hogy csak azt merjük megölelni, akiért az életünket is odaadnánk, s míg egymáshoz simulunk egy pillanatra azt gondoljuk: már az sem számít, ha többé nem lesz holnap. Ez is jelen idő. 
Ez egyszer egész életünk során egymás után jönnek a napok, amikor már a felébredéskor sem tudjuk, mi történik majd a következő órákban. Dédelgetjük szabadságunk maradékait, melyekben még hiszünk, még akkor is, ha mások mondják meg, mikor léphetünk az utcára, mehetünk bevásárolni. Ez is jelen idő. Nem tudom milyen vesztségek árán, hogyan vészeljük át, ezt az egyelőre végeláthatatlannak tűnő időt, s ami ezután jön, vajon hasonlít-e még valamiben ahhoz, ahogyan eddig éltünk? Mert az már a jövő idő lesz! (Mióta ezt átgondoltam, újra leírtunk egy kört. Balázs Fecó nincs már, vannak védőoltások, de a a mostanra kialakult helyzet nagyon kezd hasonlítani, az egy éve átéltekhez.)

2021. szeptember 15., szerda

Egy állatkínzás margójára...

Nagy a baj, és most senki ne higgye, hogy a szenvedő állatokat kevésbé sajnálom, mint a bajban lévő embereket. Egyre többször hallani, látni idős, egyedül élő emberekről, hogy olyasmit tesznek, ami már-már túlmegy minden határon. És itt még nem is a 60-70 éves korosztályról van szó. Ennél akad, hogy sokszorta több évet megéltek már, talán a Mindenható akaratából, ugyanis más nemigen törődik velük.
Csak a legutóbbi példa: egy néni nyolcvanon felül, vastag lánccal kötötte ki a macskáját, a kutyaólhoz, majd kiderült, hogy még egy van a házban, dobozban bolháktól hemzsegve, a halálán. A néni elmondása szerint, csak beteg, pihennie kell. Ki tudja hány nap telt el így, míg végre valaki elindította a folyamatot, a cicák megszabadultak, de az egyik nem élte túl. Jött a végtelen sok komment, különböző oldalakon, ahogy szokás fotelből, számítógép elől. Legtöbbje telve embergyűlölettel, (amit néha tolerálok, mert van oka), de egy nagyon idős embert, akit nem láttak soha, akiről nem tudnak semmit, nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel illetni, az nálam már kiveri a biztosítékot.
Akik napokon át látták a láncra vert cicát, nem gondoltak arra, hogy aki ilyet tesz, annál már valami nincs rendben a nyakán felül? Főként, ha idős, ha egyedül van? Nem szól arról a fáma, hogy mi volt a házban, mi lehetett, ha a cica minden vérét kiszívták a bolhák? Nem tudom ki a néni, mit tett egész életében, hogy végül magára maradt, és odáig jutott, hogy összekeverte a cicát, a kutyával. Nem tudom, hányan haragszanak rá, és mennyien szeretik, vagy szerették? Csak egyet tudok biztosan: manapság nagyon sok ember él így, elhagyottan, boldogtalanul, ha úgy tetszik az út szélén. Mint az állatok, akiket megunnak, kidobnak, „ott felejtenek”. (Szándékosan írtam „akiket”, mert sok állat megérdemli). Bolhásan, mocsokban, fázva, talán éhezve is. Nincs könyörület, időnként annyi sem, mint a kóborló állatokkal szemben. Emennek mellettük, csukott szemmel, bezárt szívvel, lélekkel. Az ember, társas lény nem magányra született, mindenkinek szüksége van egy kis figyelemre, pár jó szóra, némi törődésre különösen, ha idős. Bármilyen volt is az addigi élete. Van, akinek nem bocsájtunk meg soha, de bármilyen is volt, mindenkinek járna még egy esély. (Kivéve azokat, akik szörnyű bűntetteket követnek el, arra megbocsájtást, csak a Jóistentől kaphatnak.) 
Néha elgondolkodom: hogyan jutottunk odáig, hogy képesek vagyunk így gyűlölni egymást? Hogyan jutottunk odáig, hogy szinte élvezetből kínzunk állatokat, embereket válogatás nélkül, mindegy csak védekezés képtelen legyen. Hová vezet ez az út, lesz-e valaha aki kiteszi a stop táblát? És lesznek-e, akik megállnak előtte?
Tévedés ne essék, ő az enyém. Csak illusztráció.
Ösz. Egy festményem fotó alapján.

2021. szeptember 14., kedd

A hely ahol élek. Ha életem során bárhol, és bármikor megkérdezték tőlem, honnan jöttem, mindig azt válaszoltam: Selypről. Mindenki azonnal rávágta: ahol a cukorgyár van. Büszke voltam erre, hiszen a nagyszüleimtől kezdve, minden hozzátartozóm dolgozott ott. Volt több gyár, üzem, de a meghatározó szerepet a cukorgyár töltötte be. Minden, ami szép, és jó volt hozzá kötődött hosszú évekig. Színjátszók, néptáncosok, jól felszerelt klubb a fiataloknak, ahol esténként elszórakoztatták egymást. Bálok, különböző alkalmakon, sport, tenisz, és futball, egy időben még kézilabdázással is kísérleteztünk. Volt a gyárnak tava, ahol családostól lehetett pihenni, s lehetett gyárat látogatni mindenkinek a gyerekeivel, ahol kedves, mosolygós dolgozók kínáltak bennünket, süveg, kocka, és valami átlátszó cukorral, aminek már nem emlékszem a nevére. A nyugdíjasoknak minden évben találkozót rendeztek, és a gyár megajándékozta őket. És ott volt a Ruby, egy ikonikus szórakozóhely, mindenki kedvence. Biztosan van olyan, amit kihagytam, mert már csak az emlékek maradtak. A cukorgyárat eladták, széthordták, ma már egy meghatározhatatlan romhalmaz. A tavat elkerítették, a helyiek a kerítésen kívül rekedtek, a horgászokkal együtt. S ha mindez még nem lett volna elég, itt maradtak a volt cementgyár romjai is az azbeszt hulladékkal. Elcsendesült körülöttünk a világ, lassan mi is az enyészet részei lettünk. Várunk, hátha megszólal egyszer valaki: Ébresztő!