Szeretettel köszöntelek a blogomban! Welcome on my blog! Bienvenue sur mon blog! Willkommen auf meinem Blog! Benvenuti sul mio blog! Καλώς ήρθατε στο blog μου! Selamat datang di blog saya!
Az oldalon található minden anyag szerzõi jogvédelem alatt áll.
Bármiféle felhasználása csak a szerzõ elõzetes engedélyével történhet.
2021. december 26., vasárnap
Reményik Sándor: Karácsonykor
2021. november 13., szombat
Régi utcák, elfelejtett emberek...
Ki
emlékszik már arra, hogy milyen élet volt itt, ebben az utcában, amikor mi
ideköltöztünk? Talán még akadnak olyanok, de nagy részében elköltöztek, vagy
már nem is élnek.
Furcsa,
szegényes kis világ volt, még akkor is, ha a falu főutcája sem sokban
különbözött tőle akkoriban.
Alig
akadt a szokványos parasztházon kívül, valami másabb típusú. Hosszú, alacsony,
gerendás mennyezetű házak voltak ezek, elől tisztaszoba, középen konyha, és
hátul az un. „komra”, vagy kisház, ahogy az emberek nevezték. Ez utóbbiban még
fűtési lehetőség sem volt, nem is nagyon kellett, mert általában élelmiszereket
tároltak benne. Vagy olyan holmikat, melyeket nem használtak napi
rendszerességgel. A mennyezete gerendás volt, valamilyen masszával kenték át,
ami kissé sötét színt adott neki, növelve a helység homályát. Nagyon sok
házban, még mázolt föld volt a padlózat, a kenőanyag tehéntrágya, és víz
egyvelegéből készült.
Az
ajtók és az ablakok, az udvarra nyíltak, egy gangra, ami felülről fedett, oldalán nyitott volt.
Az ablakok picik, alig világították meg a belső helyiségeket.
Amit
mi megvettünk, azt már valamivel modernebbre alakította a volt tulaj, a szobákban padlódeszka, a
konyhában kő volt lerakva. A hátsó kisház, szoba szerepet kapott, és már
normális méretű, nagyobb ablakok voltak az egész házban.
Számomra
ez az egész költözés, mégis nagyon szomorú, és végtelenül lehangoló esemény
volt. Az első olyan veszteség az életemben, amit sohasem sikerült kihevernem. Mintha kihasítottak volna a szabadságomból egy darabot. Hiányzott a hatalmas rét a kert végében, a Zagyva közelsége, még a többnyire szeméttel tele hordott Csincsa patak is. Tudom, muszáj volt meglépnünk, mert történt a családban valami, amiről sohasem
gondoltuk, hogy előfordulhat. Erre az esetre mondták a régiek, talán nem
pontosan idézem, hogy „fogadd a tótot a házadba, majd kiűz belőle”.
Szomorú,
nehéz életeket láttam. Volt olyan, hogy sokan szorultak egy helyiségbe, az ágy
alatt tárolták a krumplit, egyebeket. Volt, hogy az egész család, több
gyerekkel egy szobában élt, éhezve, sokszor fázva. Volt, akinek a háza eleje
már leomlott, a megmaradt részben élt a gyerekeivel, és a megszűnt bányától
hordta a hátán több kilométerről a napi tűzrevalót. Olyan családok, akik a ház hátsó részébe
szorultak, a konyhából kaptak némi meleget, és a földre rakott szalmazsákokon
aludtak. Nem sorolom, a mai gyerekek nagy része, már nem is hallott ilyenről,
de elképzelhető, hogy a ma mélyszegénységben tengődők, hasonlóan élnek.
Volt
azonban valami más is, ami a főutcán nem. Idős emberek, akik ráértek
délutánonként, egy kidőlt fatörzsön üldögélve, ősrégi történetekkel
szórakoztatták a köréjük gyűlő gyereksereget. Ilyen volt Mári néni, a régi
lőrinci viseletbe öltözve, a maga meghatározhatatlan korával. Göcögve, jóízűen
nevetett a rémüldözéseinken, cseppet sem zavartatva magát, hogy már egyetlen
foga sincs. Később esténként összegyűltünk a bezárt kisbolt lépcsőjén, az éppen
ráérő felnőttekkel együtt, és alig lehetett becsalogatni bennünket onnan.
Akkoriban már a fő attrakció Piri néni volt, akinek a nevetésétől apró
csillagok szabadultak el, és repültek az égig. Vele később, már egészen felnőtt
koromban, különlegesen jó kapcsolatom lett, úgy szerettem, mintha a génjeim egy
része tőle származnának. Talán még „örökbe” is fogadtam a magam módján, s hogy
később mégis elengedni kényszerültem a kezét, nagyon megviselt lelkileg. Na, és
Róza történetei, meséi, a jó szíve, és segítőkészsége. Akadt egy pár döngő
mellű férfi, az egyik arra oktatott bennünket, hogy mindenkinek
köszönnünk kell, mert soha nem tudhatjuk ki az apánk. Éppen rosszkor, mert előlépett a kapu
mögül az enyém. Meg volt az eligazítás, biztosan bevésődött neki örökre. Volt
olyan, akinek ha megártott a kannás, egész nap egyfolytában ordítozott, éneklés
címszó alatt. Megszoktuk, ha nagy volt a csend már hiányzott. Egy másik családban a fiú tangóharmunikázott, a lány énekelt az udvarukon, az viszont valódi élmény volt.
Olyan
volt az utca, mint egy nagy család, az összes bajával, zajával, bánatával,
boldogságával. Amikor „betört” a televízió az életünkbe, akkor megindult a
menet hozzánk, székekkel, sámlikkal, olyanok voltunk, mint egy rosszul
összerakott szénakazal, a hangok elkeveredtek a készülékével, ami tökéletlen
volt még, és kicsi, a neve Kékes. Mint a mi Mátránk csúcsa, és ez külön örömet
jelentett. Aztán egyre több készülék lett, elmúlt a varázs, és visszatértünk a
bolt lépcsőjére.
Hatalmas eseménynek számított, amikor építették a közutat. Főként „Józsi”, meg az úthenger. Mi
már átéltük ezt egyszer az Árpád úton, mégis éppen úgy örültünk, mint akik
először látták.
Észre
sem vettem, hogyan alakult át minden. Igaz, néha ki is maradtam belőle,
kisebb-nagyobb kitérőkkel. Aztán mégis úgy hozta a sors, hogy végleg itt ragadtam.
Hogy
ma mindez eszembe jutott, az ősznek köszönhető. Hiányoznak a szomszédom nyírfái
az út mellől. Amikor meghozta, kicsi csemeték voltak, és gyönyörű, hatalmas
fákká nőtték ki magukat. Csak egy baj volt velük, hogy egyre veszélyesebbek
lettek az út mellett. Elmentek a fák, amikor nyirbálni kezdtük a veszélyesebb
ágakat, még ő is itt volt velünk. Ült egy rönkön az udvaron, és cikiztük egymást,
ahogy mindig. Mosolygott a bajsza alatt, sűrű, göndör hajában megkapaszkodott
az őszi szél. Apró darabokra „miszlikelte” a vékony ágakat a metszőollóval, és
nézte, hogyan kínozom magam az elektromos láncfűrésszel. Tudom, sajnálta a fát,
úgy szerette mindegyiket, ahogyan én. Isten veled Laci, ültess sok fát odaát,
és ígérem, azokat már senki nem vághatja ki.
Hiányzol...
(Valakinek,
aki a hatályban lévő törvények szellemében, hivatalosan ami. Csak egy tárgy)
Hiányzol,
ebben az őrült malomban, amit többnyire úgy hívnak: Élet! A nyugalom voltál,
világosság a sötétben, kapaszkodó, ha elengedtem magam. Velem jártál az úton,
születésed napjától, akkor is, ha bánatom volt, és akkor is, ha boldognak
éreztem magam. Csak néztél a különös zöld szemeiddel, és tudom, hogy értettél,
mintahogyan én is megértettem minden rezdülésedet.
Hiányzik
az orrocskád, ahogyan az enyémhez dörzsölöd-, mint az eszkimók úgy adtunk
egymásnak puszit. A párnás talpacskád, ahogyan végig simítod az arcom, amikor
azt szeretted volna, hogy simogassalak. A döngő ugrásaid a bútorokról, ha
valamiért nyugtalanság fogott el. Nem fekszel a fejem mellett a kis
párnácskádon, és nem csapsz többé a kezemre, ha véletlenül úgy érek hozzád
éjjel, hogy felébresztelek. Nem száguldasz végig a folyosón, valami földöntúli
hangot kiadva úgy, hogy az összes szőnyeg összekuszálódik. Milyen jókat tudtam
nevetni ilyenkor! Nem nyitogatod az ajtókat, mint valami szellem, amikor kimész,
vagy bejössz a szobába.
Eszembe
jut, amikor ivartalanítani vittelek, és csak másnap mehettem érted, sírva
fakadtam. Amikor az orvos megkérdezte miért, azt mondtam: nem tudom, hogy fogok
elaludni nélküled. Soha, egyetlen éjszakát sem töltöttél kinn, a szabad ég
alatt. Mindig megvártalak, bármikor jöttél be a sétádról, amit szigorúan, csak
a saját portánkon tettél.
Szerettél
az ablakban pihengetni, az arra járó gyermekek nagy örömére.
Hónapokig
ültél a papa ágyán, amikor örökre elment, vártad türelmesen, hogy egyszer majd
újra haza jön. Amikor mama elment, már nem mozdultál mellőlem, érezted, hogy
most arra van nagyobb szükség.
Nagyon
okos voltál, de éppen olyan makacs is. Mindig annak kellett történnie, amit te
akartál.
Nem
vettem észre, hogy nagy a baj, betudtam annak, hogy öregszel. Azért mégis
kihívtam az állatorvost. A hányásaid nyugtalanítottak igazán, bár utána újra
ettél. Rendesen elvégezted a dolgod is minden nap, abban sem láttam semmi
különöset. Nem volt hasmenésed soha. Azt
is később vettem észre, hogy szokatlanul nagy a hasad. Néha hallottam, hogy
húzó a légzésed, vagy köhögsz, de ilyen régebben is volt, könnyen megfáztál.
Kaptál injekciókat, gyógyszert, de semmi nem használt. Lassan eljött az idő, és
már nem ettél, nem is ittál. Lefeküdni sem tudtál már, csak ültél éjjel, nappal,
két mellső lábad magad elé húzva. Néha próbáltál lefeküdni, talán el is
szenderültél picit, én meg sem mertem mozdulni, nehogy felébresszelek. Tűrtél
csendesen, mintha az mondtad volna, hogy minden rendben így is. Már nem
engedted, hogy felvegyelek, biztosan nem volt jó úgy.
Egy
nap mégis felkéreckedtél az ölembe, és még ugyanazon a napon este, felugrottál
az ágyra mellém. Az volt az utolsó alkalom, amikor elnyújtózva elaludtál. Azt
hiszem akkor köszöntél el tőlem.
Fájdalmas
napok voltak.
Végül
ki kellett mondani…
Miután
megkaptad az elsőt, a kábítót, még utolsó erőddel néztél rám, mintha azt
mondtad volna: „ezt miért engeded?”
És
igen-, azt mondta az állatorvos, hogy a víztől nem találta el a szíved. A
tüdődbe adta. Csúnya altatás volt, amíg élek nem felejtem el-, bár az orvos
biztosított róla, hogy már nem érzel semmit.
Amikor
„végleg elaludtál”, a karomba vettelek, és 1 órán át sétáltam veled, végigjárva
minden utat, amit szerettél. És meséltem neked, mindenről, ami eszembe jutott. Kértem,
hogy ne haragudj rám, mert talán most is neked volt igazad. Lehet, hogy mégsem
kellett volna engednem, hogy ezt tegyék veled. Én nem tudhattam, mi várt volna
még rád, valószínű sokkal rosszabb, mint ami így történt.
Később
megástam a sírod a kertben, egy bokor alatt, ahol sokat üldögéltél.
Azóta
minden nap kimegyek, és elmondom neked, hogy mennyire hiányzol. Talán másik
orvosnak is meg kellett volna mutassalak, talán rosszul döntöttem. Nem jól
vigyáztam rád. Nem tudom, ha egyszer találkozunk, majd megbeszéljük.
2021
február 11. volt Törpikém. Nem vártad meg a tavaszt, és a 13. születésnapodat
sem.
2021. október 9., szombat
Újra itt az ősz...
Apró üveggyöngyöket felejtett a tegnapi eső a fák levelein. Időnként megfesti őket a felvillanó nap fénye, miközben bújócskát játszik a felhők maradékával. Ősz van, október eleje, de a levelek még mindig zöldben várják a végzetüket, hogy visszatérhessenek oda, ahonnan indultak. Elégetik, vagy komposzttá lesznek, de mindenképpen a földbe jutnak, hogy új erőt adjanak, újabb leveleknek, ha eljön a tavasz.
Egyes
virágok még nem adták fel, mintha nyár lenne úgy pompáznak, mások már megadták
magukat, és elszáradva bóbiskolnak, ládákban, cserepekben, a földön.
Kevés
madár van a kertben, a ház körül a nyári trillázókból, szenvedélyes
bogarászókból, már csak az igazán kitartóak nem adták fel: hosszú az út a másik
hazájukig. Majd jönnek mások, ha beköszön a tél, rájárnak az etetőkre, a
kirakott élelem gombócokra. Jönnek a cinkék, játékos röpködéssel, szép ruhákba
öltöztette őket a teremtő, hogy télen se nélkülözzük a természet adta virágos
színeket. Előbújnak, sokasodnak a verebek, hangos csiviteléssel veszekednek,
harcolnak az élelemért. Ők aztán jól képesek menedzselni magukat, ahogy a
régiek mondták: a jég hátán is megélnek.
Reggelente
iskolába sietnek a gyerekek az utcán, mert mire én kikászálódom az ágyból, és
megkezdem a napot, a dolgozók be is értek a munkahelyükre. Még nyitom az
ablakot, ha felmelegszik a levegő, de esténként már megborzongok, és azon
gondolkodom, talán ideje lenne fűteni. Eszembe jutnak a régi dunyhák, meg azok
az idők, amikor még egyetlen cserépkályha fűtötte be az egész teret a házban,
és ma már nem értem, hogyan történhetett, hogy mégsem fáztunk? Füvet, és
sövényt nyírok, pedig az előzőnél már megfogadtam, ebben az évben, többször már
nem teszem.
Leginkább
ősszel érzem, hogy elveszítettem örökre, és végérvényesen az életemből valamit,
ami már sohasem térhet vissza. Valakiket, valamiket, talán lassan önmagamat is
visszavonhatatlanul és ismételhetetlenül, úgy lépem át az utolsó küszöböt, mint
bárki más előttem. Nem vagyok nagy közösségi ember, mégis úgy szeretném, ha
emlékeznének rám. Csak páran, akik valóban szívből szerettek, és úgy örültek
nekem, mint én az Ő közelségüknek.
Szóval
ősz van, és még mondja valaki nekem, hogy ezek nem a múlandóság hónapjai.
Azután
mégis kisüt a nap, eloszlanak a felhők, ahogyan a borongós gondolatoknak is
nyoma vész egyszeriben.
Szép
az ősz IS.
Mátra alján
Ma későn kelt a
nap, s korán szállt az álom
búvóhelyére a Mátra
alatt.
Hegy mögül derengő
égkékje villan,
néhány falevélen
harmatcsepp csillan
a hajnali fényben.
Nádasban csobban a
Zagyva vize,
s nehogy egy hullám
tovább vigye,
lapos kövön pihen
egy faág.
Harmatos zöld
hajlik talpam alatt,
napraforgót
dézsmálnak kismadarak
egy távoli táblán,
az ártér mögött.
Lombok közt
szundikál kápolna tornya,
a felkelő nap már
sugarát bontja,
az ébredő város
fölött.
2021. október 6., szerda
Csuli (életem első kutyája)
Az öregember komótos megfontoltsággal teregette le a kopott kockás plédet a fűre az udvarban. Miután elkészült vele, rátett egy füles kosarat, amelyből egy egészen kicsi kutyát varázsolt elő. Gyengéden megsimogatta, kérges kicsit már ügyetlen kezével, mielőtt lerakta a plédre. Azután becsoszogott az unokája feleségéhez a konyhába, és megkérdezte:
- Gizella,
megmelegítetted a tejet?
- Meg, papa
mindjárt betöltöm az üvegbe. Az öreg álldogált kicsit, megvárta, amíg a
fiatalasszony a kezébe adja a cumisüveget. Azután kiment az udvarra, leült a
plédre, az ölébe vette a kiskutyát, és etetni kezdte.
- No, lám, lám,
hogy rám maradtál, te kis szerencsétlen, egyél csak, egyél. Meglátod, megnősz
hamar, előbb, mint a dédunokám. A kiskutya mohón szopott a cumin át, néha
fuldokolni kezdett, ilyenkor az öreg gyengéden megütögette a hátát.
- Nono! Még
megfulladsz itt nekem!
A kis állat
lassan jóllakott, el is aludt. Vékony csíkban kezdett a szája mellé csorogni a
tej. Az öreg betette a kosárba.
Pár napja nagy
szomorúság érte. Hűséges kutyája, a nagy csavargó, egy óvatlan pillanatban
kiszökött a kapun. Egyetlen perc volt az egész, és a kutya ott feküdt az autó
kerekei alatt, már élettelenül. Az öreg bement, és kivitt egy zsákvászon
darabot, arra fektette a kutya testét. Becipelte a kert végére, elővette az
ásót, és megásta a gödröt. Gyöngéd mozdulatokkal belecsúsztatta a kutyát, és
eltemette. Azután elővette a bicskáját, levágott egy erős ágat a szomszéd
kertje végében a fűzfáról. Leszúrta a kutya fejénél.
- Ha megered,
mindig tudni fogják, hogy hol vagy, akkor is, ha én már nem leszek. Elmorzsolt
egy könnyet a szeme sarkában, pödörintett egyet a bajszán, és elindult vissza
az udvarba. Keresett egy formás kiskosarat, kivette az árván maradt csöppnyi
ebet az ólból, és beletette. Azóta az ő gondja lett a kis Csuli, mert így
nevezte el.
Miután a kiskutya
jóllakottan szundikált, az öreg beballagott a pipájáért. Jó hosszúszárú,
rézfedelű pipa volt, nem vált volna meg tőle egyetlen percre sem.
Kitisztogatta, majd jól megtömte dohánnyal, azután lassan pöfékelve,
meggyújtotta. Ültében, elnehezült a szemhéja, hát lecsukta kicsit, és a pipával
a szájában, szundított pár percet. Olyannyira hozzátartozott ez a füstölő
alkalmatosság, hogy esténként, amikor lefeküdt, gondosan kitisztogatva a szája
sarkába igazította, és úgy aludt el.
Gügyögésre ébredt,
kicsi dédunokája vígan hadonászott apró kezeivel, ügyetlenül csapkodva a
levegőt. Tetszett neki a napfény és az élet.
- No, hát
idevarázsoltak téged is, kis februári liliom - hajolt fölé, - odabenn sosincs
ilyen jó kedved! Máris fognád a napot, meg a kék eget, de ha felnősz, ezt is megteheted.
Ha akarod, te megteheted. Meglásd, így is lesz, én az öregapád mondom ezt
neked!
Mutatóujjával
gyengéden simogatta a pici kezet, majd felemelte a kislányt, rövid ideig ott
tartotta az ölében, úgy gyönyörködött benne. A kicsi a dédnagyanyja nevét kapta
a keresztségben, Zsuzsanna lett.
- Itt
szabadság neked, mászkálj kedvedre, mozogjál, erősödj! – tette le végül,
gyönyörködve nézte, ahogy a pici lány forog, csúszik, mászik a kockás takarón,
csak arra ügyelt, hogy le ne kerüljön róla. Látta, amint az apró kéz,
megragadja a kiskutya kosarát, és a nagy kapaszkodásban félreborítja. A
következő percben kihuppant belőle, a békésen szundikáló kövér kiskutya.
Ijedten vinnyogni kezdett, de az öreg keze, hamar megnyugtatta.
- Ismerkedjetek
csak, - tolta egymáshoz közelebb a két kis esetlent. – Ha jól számítok, még jó
barátok lesztek. Jövőre, mire a neved napján megszólal a pacsirta kinn a mezőn,
már egymás mellett ballagtok, én meg szép lassan utánatok. Ha még megérem.
Elgondolkodva
nézett maga elé.
Igaza lett az
öregapámnak, én magam szabad ember lettem, hiszen már tőle is azt kaptam, ott a
kockás pléden. Megfogtam a napot is, meg a kék eget, sokszor a lelkemmel,
elértem odáig. A kutya meg jó barátom lett, akkoriban a legjobb, és így
ment ez 17 éven át, amikor is elment a dédnagyapám után, az örök vadászmezőkre.
Egy februári napon éppen, hogy megszólaltak a pacsirták, odakinn a réten. És
abban is igaza volt, hogy már ebben a hónapban is van Liliom, hiszem magam is
az vagyok, a nevem jelentése kapcsán. A
történetet pedig Gizellával meséltettem el legalább százszor, aki az én
édesanyám volt.
(A kép illusztráció, egy orosz fotóstól kölcsönöztem, de kb. így nézett ki, talán kicsit vörösebb színben).