Hála

Nem tudnám felsorolni, ki mindenkinek vagyok már hálás mióta élek. Most mégis Maróti Györgyre emlékezem azok közül, akikre ha gondolok, a szívem megtelik valami nagyon széppel, annyira széppel, hogy könnybe lábad tőle a szemem. Nincs már velünk, és biztosan sokan vannak, akik sohasem ismerték, nemcsak azért, mert nem találkoztak vele, hanem azért sem, mert soha nem jártak az Ő Kaptárában. Civil foglalkozása tanár volt, nagy irodalom kedvelő, aki a virtuális világban is képes volt maga köré gyűjteni azokat, akik szívesen írtak, olvastak, tanulni vágytak. Ahol mind összegyűltünk, ez a hely volt a Kaptár. Mi voltunk a szorgos méhek, Ő pedig a méhek Királya, még akkor is, ha a természetben ez kicsit másként van. Ő maga is írt, nemcsak verseket, novellákat, majd minden napra esett valami tanítása is. Jeles napok történései, aktuális dolgokkal kapcsolatos vélemény, elemzés, melyekben mindig ott volt a lámpás, ami segített megvilágítani az előttünk álló utat. Beküldtük neki épp elkészült szerzeményeinket, aztán vártuk, hogy érdemesnek találja-e, hogy felkerüljön hozzá, s még türelmetlenebbül vártuk azt, vajon mi lesz a véleménye? Mert az mindig volt, talán csak akkor nem, ha közepes, vagy annál is silányabbra sikerült egy-egy produktum. Soha, senkinek nem akarta kedvét venni, aki oda tartozott. Ha hallgatott, már tudtuk, hogy nem ez volt éltünk legjobb verse, novellája, elbeszélése. Aztán valaki, valakik telerakták a Kaptárt vírusokkal, egyszer még sikerült megtisztítani, többször már nem. Aki ezt tette, nem tudom tisztában volt-e azzal, hogy mit vett el tőle, tőlünk. Szétszéledtünk, mindenki ment tovább a maga útján. Ő is, egyszer még sikerült megtalálnom egy másik helyen, de ott olvasgatva már tudtam: ez neki sem ugyanaz. Páran még próbáltunk kapcsolatban maradni, de az egész már olyan volt, mint egy szétesni készülő szekér a döcögős, kátyús úton. Ma már nincs sehol. Végleg itt hagyott minket, jóval később értesültem erről. Őszintén belesajdult a szívem. Milyen jó lenne most a jó meleg Kaptár, ahogy Ő nevezte, akár emlékhelyként is. Ott még megtalálhatnánk kicsit régi önmagunkat, botladozva, néha félénken, vagy telve büszkeséggel. Soha nem fogom elfelejteni, sem Maróti Györgyöt, sem az Ő Kaptárát. Azt, hogy mindig, mindennek ellenére megpróbáltam az úton maradni, neki köszönhetem. Bárhol van is most, kívánom, legyen boldog, sokkal boldogabb, mint ami ezen a földön adatott meg neki. Tőle kaptam a nevet: Kispatak.