In memorian: Cserényi László

 

Ez a történet az unokaöcsémnek állít emléket, aki a helyi Eternitgyár egyik ártatlan áldozata lett. Gyógyíthatatlan mellhártya rákban kellett meghalnia.

Dolga volt még ezen a világon, annyi mindent el kellett volna intéznie még. Tudta, és nagyon igyekezett, hogy beleférjen még az idejébe. Az erején felül is, ami egyre fogyott, de nem panaszkodott, bízott, és remélt.

Fegyelmezetten hajtotta végre, amit előírtak számára, evésben, diétákban, gyógyszerekben. Tűrte a műtétek fájdalmát, az oldalából több, mint egy évig kilógó csövet, ami a felesleges vizet hivatott elvezetni. Éjszakánként nem úgy aludt, ahogy kényelmes volt, hanem úgy, ahogy a kanül engedte. Kétnaponta vízleszívás, kötéscsere. Kemotherápia, CT-k, röngenek, és a belső feszültség, hogy mikor jön el az idő, mert tudta, hogy eljön. Nincs mentség számára sem, ahogy a többieknek sem volt, csak neki kicsit tovább adatott meg az élet, nem itthon kezelték, ott, ahol dolgozott.

Mindemellett bíróságra járt, ahogy az itteni sorstársai, azért, hogy a végén kimondják: nincs felelős. Köze nem volt a cementgyárhoz, sohasem dolgozott ott, mégis onnan bújt elő számára is a rettegés, a félelem, a fájdalmakkal való küzdelmes lét, ahogy a többieknek.

Nem voltak itt barátai, legalábbis olyanok nem, akik néha színt vittek volna a mindennapokba. Fiatalon elkerült innen, végül mégis itt kötött ki, hiszen itt vannak azok, akik igazán szerették, mindig, minden körülmények között. Mint mindenki, vágyott a társaságra, a szeretetre, és hálás volt mindenért, betegen is segített, ahol tudott.

Nem gubózott be, nem adta meg magát a sorsnak. Hasznosan töltte a felszabadult idejét. Alapítványokhoz járt, tanult rajzolni, festeni, érdekelte minden, amire addig nem jutott ideje. Legtöbbet azonban, amennyit csak lehetett a kisfiával foglalkozott. Hozta vitte a másik családjától, következetesen, szépen nevelgette, és igyekezett megadni neki mindent, hogy a kisfiút ne viselje meg a család szétszakadása. Ahogy én láttam, a fia imádattal csüngött rajta, elég volt látni, ahogyan az apjára nézett, ahogy időnként hozzá bújt, ahogy beszélt vele. Egy kisgyerek, aki talán még igazán nem is érti, mi történik körülötte, aki csak érzékeli bizonyos dolgokból, hogy az apjával nincs minden rendben, de az Ő kis fejében még nincs ott a halál.

Az apja egy nagy ládát készített neki, saját kezűleg, csiszolta, lakkozta, szép lett. Aztán bele rakta a az útravalót, az emlékeiket, videót, különboző tárgyakat, apró, de nagy jelentőséggel bíró kapaszkodókat, hogy ott legyen a fiának, ha ő már nem lesz.

Sokszor csak néztem őt, olyan volt, mintha egyesült volna benne a világ minden ereje, ahogy „összekapirgálta” magát, annyiszor visszajött, az útelágazástól. Képes volt pozítívan látni az életet, a legnagyobb pofonok után is, csak megrázta magát, és ment tovább. Nem tudom „mibe került ez neki”, hány álmatlan éjszakát vergődött végig magányosan, mert az ilyen utakon általában egyedül járnak az emberek. Nem tudom, hogy lehet úgy élni, hogy az ember tudja, senki, és semmi nem marad a levegőben, hogy biztos már nagyon közel, amikor bekövetkezik a leszállás ideje, olyan közel, hogy bármelyik napon kihunyhat a fenti ragyogás.

Egyszer azt mondta fessek egy képet, legyenek rajta fák, rét, legyenek madarak, őzike, róka, és egy tó, ami előtt Ő áll, de ne látszon a képen, hogy Ő az, csak egy fényember legyen, aki nézi a tájat. Megtettem, de csak elrakta, nem volt a falon, még nem akart fényember lenni, és mi sem akartuk, hogy az legyen. Nehéz volt megfesteni, s végén nem is éreztem, hogy jó lett. Egyszer talán újra megfestem, majd ha leülepednek bennem dolgok, majd ha fel tudom cserélni a valóságot a fénnyé vált emberrel. Ha el tudom fogadni, hogy nem ölelhetem át, és nem csimpaszkodhatok a nyakába, hogy felérjem, ha puszit akarok adni neki.

Errefelé sokan ismerik ezt az érzést, szülők, nagyszülők, férjek, feleségek, gyermekek. Errefelé neve van a halálnak: azbezt. Neve van, ismeri is mindenki, de csak a mesékban léteznek szupermenek, akik le tudnák győzni.

Neki sem sikerült, tegnap este átevezett a folyón, reméjük a túlparton már elég a levegő, nem gyötrik fulladásos rohamok, és nem fáj többé semmi.

Nyugodj békében Laci, az angyalok vigyázzák álmodat!

És itt is köszönöm a már szintén elhunyt katolikus Mándoki György atyának, hogy bár nem tartoztam a hitközösségébe, ezt az írásomat olvasta fel, az unokaöcsém temetésén. Azt hiszem ennél nagyobb közösségben soha nem hangzott el, még egyetlen írásom sem.

Baleset

Mindig ingerlékeny volt, gyorsan bepörgött. Aznap talán többször, és intenzívebben, mint máskor. Gondolt rá, hogy esetleg magas a vérnyomása időnként, vagy állandóan – de nem törődött vele. Élte az életét, úgy ahogy ő szerette volna, és ebből nem engedett. Lehetett vita, de az utolsó szónak az ő szájából kellett elhangoznia. Mindig.

Ült a kerékpáron, a kutya vígan poroszkált mellette. Élvezte a szabadságot. Sütött a nap, már szinte nyári melegséggel. Sehol egy felhő, az égkékje gyönyörű volt, amilyen festékben nem is létezhet. Abban a pillanatban igazán szépnek találta az életet.

Előbb érezte fejében a hasító fájdalmat, és ütést, mint mielőtt bekövetkezett. Tudta, hogy talajt veszített, és túl soká tart az esés épp úgy, mint a filmekben, amikor lassítják a képeket. Évek pörögtek le a fejében, amíg földet ért. Közben úgy rémlett, mintha baltával hasogatnák minden csontját darabokra. Utolsó gondolata az volt, most meg fog halni, elvégeztetett számára itt a földön. Sírni akart, de ez már nem sikerült. Nem látta, hogy emberek csődülnek köré, hogy megérkezik a mentő, és elszállítják. Már nem élt, csak elméletben-, dobogott a szíve, küzdött a teste. Több órán át műtötték, azután gépre tették ami még élt belőle, de az már nem ő volt.

A fájdalom további része azokra maradt, akik szerették. Akik ott álltak felette, s maguk sem merték végig gondolni, hogy mi lett volna jobb: ha azonnal vége mindennek, vagy ami megmaradt. Várni.

Várni valamiféle csodára, ami olyan ritkán van az életben. Várni napokon át, hallgatni a lélegeztető egyenletes, gúnyos szuszogását, ahogyan levegőt pumpál a tüdejébe, majd eltávolítja. Nézni az agyon kötözött fejet, amiből szinte semmi nem látszik, ezért ismeretlennek tűnik a hozzátartozó testtel együtt. Szenvedni attól, hogy nincs segítség, hol elfogadni, hol kétségbe vonni, hogy már úgysem érez semmit. Tenyerükben tartani a kezét, és hinni, vagy nem hinni abban, hogy valamiféle erő, vagy biztatás sugárzik át belőlük, az ágyon fekvő testbe.

Visszaszorítani a könnyeket, elfojtott suttogássá alakítani az ordító kérdést: miért? Megmagyarázni, hogy csak a véletlen volt, hogy épp ott, és épp akkor, és éppen vele.

Mégis, mindennek ellenére, előcsalogatni, az ősi hitet, a lélek legmélyéről, hogy hátha megtörténik a csoda. Pedig nincsenek racionális érvek, egy szilánkosra tört koponya, és agyvérzés, az abszolút esélytelenség a további életre. Az orvosok is ezt mondták.

Nehéz a búcsú. A remény, hogy még ott lesz a kórházi ágyon a következő napon is, sohasem akar szűnni. Hozzá lehet érni, meg lehet csókolni, még ő az, aki annyi éven át hozzájuk tartozott. Ismerték minden mozdulatát, meghallották a ki nem mondott szavait, értették. Hallották nevetni, és látták sírni.

Talán, ha felállna, csak úgy, hirtelen elkezdene kiabálni, veszekedni, mint máskor. Zsörtölődne, reklamálna, piszkálódna, mint annyiszor már az életben. Lehetne rá haragudni, és gondolatban elküldeni a „sunyiba”. De csak fekszik, és nincs egyetlen jele annak, hogy bármit is érezne. Nem kér semmit, nem látszik a szeme, meg sem mozdul.

Csak sajnálni lehet-, ez így, teljességgel szokatlan családi viszonylatukban. Nem tudnak vele mit kezdeni. Mennek minden nap, semmit sem kell vinni, mert az ágyon fekvőnek nincsenek már igényei. Előhúzzák a széket, és csendben leülnek. A beszédnek sincs helye, talán az imádságnak lenne, de egyikük sem vallásos már régen. Most végig gondolni mindent, egyszerűen illetlenség az csak saját „szemszög”, nincs ott, hogy mit mondana a másik.

Várnak a halálra, milyen nonszensz ez így kimondva? Várni arra a valamire, amitől legtöbb ember egész életében viszolyog? Tolni, minél messzebbre azt az időt, amikor már semmiről sem tudni, amikor megszűnik minden a búcsúzó számára, mert mi van „az” után-, arról csak találgatások folynak. „Onnan” senki nem jött még vissza.

Az ágyon fekvő, pedig már „ott” van, csak a teste küzd még a létért. Küzd, oktalanul, fej nélkül, csak a teste. Mintha örök igazsággá váltak volna Hemingway szavai: az ember nem arra született, hogy legyőzzék.

(Kép forrása: internet)

Dundi

 Dundi

Kemény 3 hetembe került, amíg úgy igazából magához engedett, nem bújt az ágy alá, amint a lépteimet meghallotta. Szerintem régen megdőlt az az  állítás, hogy a macskák a helyhez ragaszkodnak, nem az emberhez. Ugyanis ő pontosan ott van, ahol eddig élt, a maga választotta helyen.

Rengetegen voltak már, az alsó kert gazdájához tartoztak, aki nem nagyon törődött velük. Aztán a gazda meghalt, de már előtte is mindenhol ott voltak csapatostul. Helyet kellett találni nekik. Mikor a költözésre került a sor, ő elbújt, és napok múlva került elő. Maradt, ott ahol addig élt.

Évek teltek el, a befogadója mellett aludt, élt, olyan kemény akarattal, hogy kiszorította az addigi kedvencet is, annak kellett engedni a szokásaiból. Most pár hónapra magára maradt, én próbálom helyettesíteni a gazdáját. Ennek lassan két hónapja. Azt hiszem már elfogadott, talán valamennyire szeret is, de korántsem egyforma lelkesedéssel.

Már nem bújik el, néha ott vár a lépcső tetején, és nyávog. Hol szemrehányón, hol panaszosan, hol csak úgy egyet-kettőt, mintha köszönne. Aztán csalódottan megfordul, elindul be a szobába. Nem engem várt, tudom. 

Azért engedi, hogy simogassam, néha oda bújik, hozzá nyomja kis pofáját az enyémhez, és dorombol, de ezt sem egyformán. Van benne magasabb tónusú, sírós-panaszos, gyorsabb ritmusú. Aztán a belenyugvó, elfogadó mélyebb, és nyomja egyfolytában megunhatatlanul. Ha van valami szívszorító, akkor ez az! 

Nem felejt: várja azt a valakit, akinek az érintése, hangja, nem ugyanolyan, mint az enyém. Akihez éjszakánként bújt, és úgy  aludtak el, aki a biztonságát, az életét jelentette. Akihez az ő számára semmiben nem tudok hasonlítani, hiába szeretem teljes szívvel!

Mindezt csak azért írtam le, hogy én már tudom: a macskák éppen olyan hűségesek, mint a kutyák, és éppen olyan okosak is! Olykor talán még okosabbak, de a szeretetük egy végtelenített zene, dorombolás formájában, amire csak oda kell figyelni, mert a lelkük is benne van. Kifejezi az érzelmeiket.

Tudatosabban kell élnünk az állataink jövőjét illetően. Ha módunkban áll, ne hagyjunk magunk után árvákat, sem cicát, sem kutyát, bármennyire fáj is pillanatnyilag, hogy le kell mondanunk róluk. Nekik éppen úgy fáj, amikor elveszítik azt, ami addig az életük volt. Nincs két egyforma ember, ahogy igazi gazdi is csak egy van.

Neki van, és haza fog térni. Nem vár hiába. Ott folytatódik az élete, ahol abbamaradt  rövid időre.

Vége a nyárnak?

Lassan vége a nyárnak, még akkor is, ha néha úgy érezzük, mintha tegnap kezdődött volna. Későn indult be úgy igazán, de az idén bőven volt melegünk, és szembe találtuk magunkat a víz hiányával is. Tavak, folyók száradtak ki, most ilyen az időjárás, ebbe elég kevés a beleszólásunk.

Nekem az tűnt fel pár hete, hogy nagy a csend. Először nem értettem miért, aztán rájöttem: eltűntek a madarak. Nincs csivitelés, szépen cifrázott füttyögés, a rozsdafarkúak sem csalogatják kétségbeesetten maguk után a frissen repülni tanuló fiókákat. A gerlék is viszonylag csendben vannak, talán egy költés volt a fenyőfán, de ebben sem vagyok biztos. Nem látok rigókat sem, legfeljebb a kis bagoly visít bele a levegőbe olykor, ha éppen a környéken jár.

Nálam mindig volt friss víz, a kutyám Füli általában a lakásban volt, mert fekete is, és dús szőrű. Pityu a garázsba száműzte magát napközben, nyitott ajtó és ablaknál, egy szuper helyet talált magának a szundikálásra. Csak éjjelre jött be, na és ha megéhezett. Ők tehát nem zavarták a madarak életét.

Akkor hová lettek? A költés már későn lenne, az elköltözés meg korán. 

Figyelem a gólyák életét a madármentő állomások híradásaiból, és olvastam, hogy a fiatalabbak, egy tapasztalt idős vezetésével, már csapatokban készülnek útra kelni. Aztán nem kell sok idő, indulnak mind. Olyan szép, és megható ez! Szeretjük a gólyákat mi magyarok, biztosan sokkal jobban, mint mások a világban. Emlékszem, talán 2019-ben volt, amikor épp itt nálunk landoltak pihenőre a házainkon, a réteken. Annyi gólyát együtt, még soha nem láttam életemben. Mint a fecskék gyerekkoromban a villanydrótokon, vagy körözve a fejünk felett búcsúztak.

Most, amikor arra készülnek, hogy erdőket pusztítsanak el az emberek azért, hogy melegben lehessenek, vagy ezen gazdagodjanak, vajon ki gondol arra, hogy a madarak hány ezer km-t tesznek meg azért, hogy egy napon újra visszatérhessenek nekünk segíteni? Pusztítani a kártevőket, mosolyt csalni az arcukra puszta jelenlétükkel, és különös szép zenét szolgáltatni a füleinknek?

És ki gondol a gyönyörű fák méltóságára, árnyékára, ahogy önzetlenül szolgálnak bennünket hosszú éveken át? A mondatra, hogy ha igazán szomorú vagy, ölelj át egy fát! Mert ez valóban hat, én tudom.

Az ember sok mindent eltűr, kibír, még azt is, ha addig rakják a hátára a terheket, amíg meg nem görbül. Elszántan küzd a betegségek ellen, birkózik saját szegénységével, és tehetetlenségével, de most, hogy azokról van szó, aki szavakkal nem tudnak kiállni magukért, vajon teszünk e valamit?

 A madarakért, az állatokért, a fákért?

                                           Fák. Saját festményem

                                            

Horgász birodalom Hatvan kavicsbánya tava

Kirándultunk egyet, jó barátommal, (és ez értendő a szó igazán nemes, valódi barátság, minden romantikus cirkalmazás nélküli tényében). Ő az, akire a bajban is számíthatok, aki ott van, ahol kell, és amikor igazán kell. Nagy szó ez a mai világban, amikor a barátságok általában addig tartanak, amíg minden rendben van, vagy amíg politikai nézet, állásfoglalás, vagy egyéb apró félreértések véget nem vetnek neki. Évtizedes barátság ez, és nem mondom azt, hogy nem akadtak zökkenők, hiszen senki nincs hiba nélkül. A mi dolgaink mindig rendeződtek, anélkül, hogy elnézést kellett volna kérnünk egymástól.

Nincsenek elvárásaink egymással szemben, nem akarjuk megváltoztatni a másikat, elfogaduk úgy, ahogy van. Tiszteletben tartjuk a döntéseit, és bármiről tudunk beszélgetni, nincs tabu döntögetés. Amikor úgy hozza a sors nevetünk, amikor másként, nem szégyellünk könnyezni sem. Mindketten nagyon szeretjük az állatokat. Ha úgy hozza a sors, hogy valamelyikünknek el kell mennie otthonról, gondolkodás nélkül odaadjuk a lakásunk kulcsát, és tudjuk jó kezekben van az otthonunk, amíg haza nem érünk.

Szóval krándultunk egyet, azzal az elhatározással, hogy kinn töltjük az éjszakát is a tónál, azonban a természet közbe avatkozott. Este, sötétedés után úgy tűnt, nagy vihar van készülőben, és bár nekünk jó helyünk lett volna, hiszen jól felszerelt lakókocsi van kinn, kettő is, egyik a fiáé, a másik az övé, mégis haza jöttünk. Pár perc alatt összepakoltunk, és indultunk. A kutya miatt, nem az ő kutyája, az enyém miatt. Az övé jól tűri a viharokat, az enyém viszont pánikol. Az övé jól tűri azt, ha ő távol van, (igaz én akkor gyakran átmegyek), az enyém viszont semmi másra nem figyel, csak arra, mikor nyílik végre a kapu, és lépek be rajta. Közben pedig nem érdekli semmi, még a szomszédasszony is hiába szólongatja, pedig őt is szereti.

Szóval haza startoltunk azzal az elhatározással, hogy lesz másik alkalom, amikor még majd újra kimegyünk. El ne felejtsem, nagy horgász, fogott is 3 szép halat, igazán méreteset, még nem elhízott pontyokat. Amiket azután közösen megsajnáltunk, és szépen visszaengedte őket a vízbe. 

                                               beetető kis hajó

                                                   a lakókocsik

                                           hattyú család fotózása

                                               földön vízen béke

                                       amikor összeér a víz és az ég

                                            partok itt, és a távolban

Képek a budapesti könyv átadóról

APOSZTROF KÖNYVKIADÓ KÖNYV ISMERTETŐ ÜNNEPÉLY

 

Könyv ismertető és átadó a színházban. Nagy boldogságomra az én versem is kiválasztásra került, Gáti Oszkár színművész adta elő.

A fotók a húgom telefonjával készültek.

 

Muzsi Attila...

Él egy ember, történetesen a határon túl, akinek az írásaival már akkor ismerkedtem, amikor volt  egy jó csapat a blogokon, akik tisztelték, olvasták egymást, és messziről is úgy tudtak társalogni, mintha a szomszédos kerítésnél állva csevegnének. Mára sajnos széthullottunk, van aki már nem él, a blogokat pedig elsöpörte a FB. szele. (Ami szerintem nagy veszteség).  Ő egyike azoknak aki maradt, és az elmúlt időszakban kellemes meglepetés ért. Kaptam egy füzetet, mely munkáinak egy részét tartalmazza. Foglakozása szerint asztalos, (de abban sem hétköznapi), kitűnően ír, rajzol, karikatúrái egyenesen lenyűgözőek, és zenél teljesen autodidakta módon. Nagyobb figyelmet érdemelne, de ő is egy példa arra, hogyan kallódnak az életben tehetségek, ha a szerencse nem pártol melléjük olyanok személyében, aki tudnának segíteni, ha akarnának...

Néhány fotó a füzetből:

 

Végül is ennyit tud a fényképezőgépem, időnként bekékül, de remélem azért a lényeg látható. Ezuton is gratulálok Attila, és ne add fel soha, még akkor sem amikor a legkilátástalanabbnak látszik az egész! És köszönöm a megtiszteltetést, amit a küldeményed jelentett! Gratulálok!

Trianon emlékmű Lőrinciben

Volt egy nagyon szép műsor tegnap a Kegyeleti park emlékművénél: ami a múltban Trianon volt, az mára a Nemzeti Összetartozás Napja lett. Ami nagyon szép lenne, ha össznépi érzelmeket takarna, és valóban úgy szeretnék egymást a magyarok szerte a világban, mint amit ennek az elnevezésnek takarnia kellene.

Ez viszont egyáltalán nincs így. Elég olvasgatni itt-ott, gyűlölködő ellenséges mondatokat szavakat, az elültetett magvak lassan elérték a virágzás idejét. Még vannak ünnepek, alkalmak, amikor a szívekben túlcsordul a szeretet, mint a Csíksomlyói búcsún, vagy egy-egy megemlékezés alkalmával, de sokan hiába keressük szeretett múltunkat, az idő szekerén utazva. Hol vannak már a gyönyörű nyarak Gyergyószentmiklóson, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Tusnádfürdőn eltöltve, szinte hátulgombolós gyerekkortól kezdve? Anyai nagyszüleimet, rokonokat látogattunk és eszmélésem óta hiszem, hogy nekem két hazám van, az egyik Romániában-Erdélyben, a másik Magyarországon. Nem, nem volt igazi béke akkor sem, de elfogadóbbak voltak az emberek egymással, viszont nehéz volt abban az időben Romániában magyarnak lenni. Akik most innen "átgyűlölködnek", azok nem látthattak bele az életükbe. Akik pedig onnan visszagyűlölnek, azok azt nem tudhatják, hogy milyen valójában az itteni élet. Sajnálom, hogy így van, de nekem most is olyan fontos minden egyes barátom a határon túl is, mint itthon. Soha, semmi nem történhetne, amiért képes lennék őket megtagadni.

Visszatérve az itthoni megemlékezésre, az egyik helyi felsőbb iskola hozta a műsort, (általában mindig ők, minden ünnepen a HMSZ Március 15. Tecnhikum, Szakképzó iskola és Kollégium) diákjai, na ez valami csodálatos volt. Igazán szép dalok, versek hangzottak el, és annyira szívből, hogy hirtelen nem is értettem, hogyan lehet így átélni, ennyire fiatalon valamit, amit csak a tanulmányaikból ismerhetnek. Megvallom elérzékenyültem előkerült a zsebkendőm is, mert nekem már ott volt a múltam ahhoz, hogy olyan emlékeim legyenek, amelyek könnyet csalnak az ember szemébe. Ott volt az édesanyám, tiszta, szerető tekintete ideszármazva a határon túlról, itt alapítva új családot úgy, hogy nemcsak az ő szívében lett két hazája, a miénkben is. Akinek egyformán fontos volt a Székely himnusz, és a Magyar himnusz is, élhetett volna bárhol a világban.

Hogy hoz e majd a jövő igazi nemzeti összeborulást, vagy legalább olyan békét a határokon kívül, és belül élő magyarok között, mint az pár évvel ezelőtt még meg volt, nem tudni. Addig marad az, hogy ünnepeken érezzük csak, milyen is lenne, ha valóban szeretnénk, kedvelnénk, becsülnénk egymást.

                                 (Néhány fotó a Városi könyvtár oldaláról.)

Isten tenyere...

Mindig is hittem benne, hogy időnként Isten a tenyerére veszi az embert, (írom ezt úgy, hogy soha nem voltam temlomjáró, padon térdelős fajta). Az én vallásom, hitem a lelkemben van, és mindig is egyekeztem ennek megfelelően élni, bár volt, hogy nem sikerült. Ott ültem a tenyerén akkor is, amikor pár évvel ezelőtt, a fiatalon meghalt unokaöcsém búcsúztataóján a helyi pap, szinte teljes egészében az általam megírt, és FB-on közétett írásomat olvasta fel a temetésén. Nem tudtam róla előre, és még a térdem is belereszketett a meghatottságba, olyan érzés volt, mintha egy pillanatra eltávolodtam volna a földtől.

Nem voltak kiemelkedő sikereim, nem jelöltek soha, semmilyen címre, de volt pár ember az életemben, akinek a véleménye hajtott tovább, a választott utamon, akik miatt hittem abban, hogy jó az út, még akkor is, ha olykor telve van reménytelenséggel, buktatókkal. Nem akartam soha minden áron, mindenütt jelen lenni, csak alapos átgondolás után jelentkeztem néhány helyre, többnyire meghívtak. Az értékelés, elismerés, az esetleges siker, az maga a boldogság. Mindegy honnan, kitől érkezik, de az, az Isten tenyere, amint éppen helyed ad rajta.

Az Aposztrof Könyvkiadóra, egy már nem élő barátnőm hívta fel a figyelmem, egy "tizenakárhány" éve hirdetett pályázat kapcsán. Addig erősködött, amíg jelentkeztem. Aztán bekerültem egy minden szempontból igényes könyvbe: "Kövek az óceán partján" volt a címe, és azóta is őrzöm. Most egy véletlen folytán találtam egy újabb pályázatukra, és egy percig sem gondolkodtam azon, hogy jelentkezem.  Másfél hónapig gyötrődtem, kételkedtem önmagamban, amíg megjött az értesítés, hogy bekerült a versem. És akkor újra helyet adott nekem Isten a tenyerén.

A vers:

Édesanyámnak

                   

Szép vagy, mint bölcsek arcán

a mindent tudó félmosoly,

mint szántók göröngyén

az átbúvó élet,

mint a könnyekben fürdőző lélek.

 

Fájóan szép, mint a szemekre

gyógyult múltbéli kép,

mint a fenyvesek mélyén

szunnyadó világ, mint a tenger

 vizéből felszökő  sziklák.

 

Szép vagy, ahogy tenyered mélyén

a távolt ringatod éppen,

ahogy a gondolat mélyen

az arcodba szánt,

s riadt madárként rebben a szád.

 

Szép vagy, mint gondokat rejtő

némaság ráncos homlokon,

mint az ébredő fényjáték

a hajnali ablakon.

(Cserényi Zsuzsanna)

 

Volt egy kiállítás, (tárlat), ezúttal Egerben.

A meghívó

A tárlat még bárki számára megtekinthető május 28-ig Egerben a Vitkovics Alkotóház és Galériában Eger Széchenyi u. 55

Az emléklap a részvételről

                            A kép amely bejutott a bemutatóra (itthoni fotózás)

A festményem fotója a falon, amit sajnos alig tudtam elővarázsolni, ugyanis nem vettem észre, hogy a fényképezőgépem alaposan el van állítódva. Minden egyes fotó, amit Egerben készítettem kék színű, és mellé még homályos is. Így jártam, de nem is ez a lényeg. A fotón nem én vagyok természetesen.

Boldog névnapot Édesapám!

 

2010. szeptember 14-én reggel.

 

Minden érzékszervem önállósította magát, egymástól függetlenül működnek. Anélkül hallok, látok, tapintok, hogy az agyam képes lenne összpontosítani. Csak azt tudom, hogy itthon vagyok, és történik valami, ami eddig még sohasem. Az ágyon ott fekszik az apám, maradék életéért küzd, minden egyes hörgésnek hangzó légvétellel, valami utazik a légcsövében: fel, le, és mindig újra. Kék szeme, mint a végtelen tiszta, kék tenger, nem csak a színe miatt, hirtelen akkora lett, hogy belefért a világ, s most legelsőre talán én, hiszen tekintetével követ. Mintha mondani szeretne valamit, de nem tud, mert az, ami a hörgésre kényszeríti, nem engedi ki a szavakat.

Nappal még aludt keveset, de ahogy eljött az este, mint jó ideje már, most is felébredt. Régen átformálódott benne a rend: nappal aludt, éjjel virrasztott. Talán folyton félt, attól, „aki” most már véglegesen odaült mellé. Nincs nála kasza, mint a mesékben, vagy a képeken: lehet, hogy nem is fekete, csak nagyon szomorú, ijesztően szomorú, és kétségbeejtő.

Teszem, amit a szívem diktál, mindig csak azt, mert nem gondolkodom. Az egyik lépés követi a másikat, a szó legszorosabb értelmében, egyszeriben ösztönlénnyé alakultam. Nincs bennem logika, eltűnt a „mi lesz a következő percben, órában, napban” gondos megtervezése, már semmi sem érdekel, egy fontos maradt ebben a tömény szomorúságban, hogy ne hibázzak, mert azt már nem lesz módomban helyre igazítani. Megszűnt számomra minden, nincs múltam, eltűnt a jövőm, a jelenem sem más, mint bizonytalan, homályos jelenlét valahol, ahová nem akarok megérkezni.

Hörgés, láz, vizes ruha, és ellenkezve minden orvosi utasítással, mégis újra, és újra megpróbálom nagyon óvatosan megitatni. Iszik, és csinálja, amit mondok, hogy fújja kifelé, ha már elég, így azzal is tisztában vagyok, hogy sajnos teljesen a tudatában van minden történésnek. Most jó lett volna az, ami az utóbbi időben oly sokszor előfordult, hogy elborult az elméje egy-egy rövid időre, akkor nem nagyon tudta, hogy hol van, kivel, miért?

Nem is tudom, hogy tulajdonképpen mivel, és hogyan kezdődött ez az egész, nekem hirtelen jött, és nem számítottam rá. Nem, még akkor sem, ha ez az év már szemmel láthatóan nagyon nehéz volt, ráfogtam a korra. Láttam nála sokkal fiatalabbakat nagyon rossz állapotban, mindig azzal vigasztaltam magam, hogy hozzájuk képest remekül néz ki. Nem volt ez hazugság, derekasan küzdött: imádott élni. Minden lehetőséget megragadott, minden utasítást betartott, mert tudta: csak ez az egyetlen lehetősége van, nem követi másik. Legalábbis soha senki nem jött még vissza elmondani, hogy hová lett „az után”.

Hosszú az este, és még hosszabb az éjszaka, érzem az árvaságunkat, az anyámét, aki ott áll a hátunk mögött, és hallgat. Úgy hallgat, ahogyan az „ez” után következő napokban is teszi majd, amikor próbálunk egymás szemébe nézni, amikor keresgélünk legbelül, hogy hol, és mit tettünk rosszul.

Már elmúlt éjfél, talán egy óra is, amikor elnyúlunk az ágyunkon. Anyám, apám mellett, én a lábuknál a heverőn. A ránk nehezedő csendet apám hörgése szaggatja darabokra, meg a saját fájdalmunk, ami minden mást kitöröl a szoba képéből, mintha rajtunk kívül még bútorok sem lennének benne. Lebegünk önmagunk felett sejtjeire tépett szívvel, amit az apró lámpa gyenge izzója barnára fest, és szétken a falakon.

Rövidke álom után felrezzenek, anyám elmegy mellettem, és gyengéden nyom vissza a heverőre, hogy pihenjek még. Felülök, és nézem, ahogyan kicseréli a vizes ruhát, vörösre sírt szemébe könnyek kövültek, az arcán fegyelemre, és bátorságra cserélődtek a ráncok, olyan, mint aki most már mindent tud. Soha, az életben nincs számára több titok, mostanra mindent megfejtett.

Apámra vált a tekintetem, és látom, egyenesen a szemembe néz. Szeretettel, szinte kérlelőn, úgy, ahogyan talán csak akkor nézhetett, amikor újszülöttként a kezében tartott.Felkelek, és odakucorodom mellé, az anyám helyére. Kezembe veszem a kezét, és a hüvelykujjammal gyengéden simogatom a kézfejét. Megint üres a fejem, a lelkem, olyan vagyok, mint egy kiszáradt patakmeder, nem jut eszembe semmi.

Annyit tudok, ez az út itt a Földön, már sehová nem vezet, ahol vagyunk, az most a nagy folyó innenső partja, és lassan ideje csónakba szállni. Azt is érzem, most én vagyok a révész, aki karjában viszi a túlsó partig, de onnan, már egyedül kell visszatérnem. Így hát átölelem, és suttogok a fülébe, egészen addig, amíg azt érzem, már nincs válasz. Hatalmas lett a csend, én pedig eltévedek benne. Semmi másom nem maradt, csak az arcára hullatott könnyek.

Boldog névnapot Édesapám! Bárhol is vagy most ezen a világon kívül!

Izus történetek...

 

Izuskám küzd

Szerinte nagyon jó idő van, az én meglátásom az, hogy hűvös. A nap alig bújik elő a felhők mögül, és a szél is fúj. Végül megegyezünk abban, hogy ő fürdik, én meg nézem. Leballagunk a kertbe a medencéhez. Azonnal beleveti magát, és teljes gőzzel előre! Játszik, bukdácsol, nevet, csacsog.

Jól szórakozunk, mint annyiszor, ha együtt vagyunk. Bőven van mesélni, megmutatni valója, én pedig úgy bámulom, és csodálom, ahogy mindig is teszem, ha vele vagyok.

Később eszembe jut, hogy egyre hűvösödik, és elfelejtettem levinni a fürdőköpenyét, s ha kijön majd a vízből megfázik, amíg felérünk a kertből. Fel kellene mennem érte, de tudom, hogy veszélyes lehet egyedül hagyni, hiszen a nagy játékban még bele fulladhat a vízbe, ha valamitől hirtelen megijed. Így hát cselhez kell folyamodnom.

- Izuskám, szeretnék kérni tőled valamit, de nem tudom, hogy meg tennéd-e nekem?

Rám néz csodálkozón elbűvölő barna szemeivel, ugrik még párat az úszógumira, majd odaevickél elém.

- Hát persze, hogy meg tudom, - mondja máris meggyőződéssel a hangjában.

- Én most felmennék, és hoznék neked egy nagy törölközőt, hogy ne fázz, amikor kijössz a vízből. Ehhez azonban azt kellene tenned, hogy ide ülsz a medence oldalához, jó szorosan megfogod az úszógumit, és nem mozdulsz el innen, amíg vissza nem jövök. Közben én mindig ide kiáltok neked, hogy: Izuskám meg vagy még? Te meg visszakiáltanál, hogy: megvagyok! Mit gondolsz, el tudnánk ezt játszani?

- Én el tudom, biztos! – néz rám, és nevet.

-  Akkor jó, most kezdjük, - mondom és indulok felfelé.

A dolog sikerült, én kiáltoztam, ő válaszolt. Ahogy visszaértem, újra pörgött, ezerrel. Egyszer látom, hogy eltűnik, körülötte buborékok, csapkodás, majd felbukkan egy pillanatra, és újra le. Már ugrok, hogy kihúzzam, de hirtelen talpon van. A szája sírásra görbül, ahogyan kétségbeesetten néz rám. Kapcsolok.

- Hű, de ügyes voltál! Én már azt hittem, hogy nekem kell kihúzni téged és vízből, és tessék! Felküzdötted magad! Ez aztán a valami, ilyet nem mindenki tudna megcsinálni!

Rám néz, még mindig sírásra készen, de a szeme már mosolyog. Köhög még párat, már inkább az ijedségtől, meg a félelemtől, amit a vízzel való hirtelen küzdelem okozott neki.

- Te meg csak néztél, - szólal meg szemrehányóan.

- Hát persze, hogy néztelek, és egészen biztosan tudtam, hogy ki tudsz bújni a víz alól, épp úgy, ahogy belebújtál. Ha esetleg mégsem sikerül, akkor odaugrok, megfogom a coffid, és hopp, már ki is húztalak! De te ügyes vagy, szépen megtanulsz küzdeni.

Ez a „küzdj” szó, mindennapos kettőnk viszonylatában. Ha lehet, soha nem hagyom, hogy bármit feladjon. Tevőlegesen akkor segítek, ha már tényleg nem megy valami, egyébként csak elmagyarázom, vagy hagyom, hogy magától jöjjön rá. Jól bevált, mert így sokkal jobban örül mindennek, amit már önmaga is meg tud már csinálni.

- Miért pont a coffim? – kérdezi ázott coffocskáját szorongatva.

- Így szokták kimenteni egymást az emberek a vízből. Megfogják a haját annak, aki elmerül, így ő is tud kapálózni a lábával, meg a kezével, és könnyebben fennmarad a víz felszínén. Akarsz még maradni, vagy mára elég volt a fürdésből?

- Még egy kicsit, jó?

Nem bánom, sőt most örülök neki, hagy barátkozzon még a vízzel össze újra, az ijedség után. Már semmi jele az előbbi afférnak, vígan ficánkol, sőt el is játssza nekem időnként az előbbi jelenetet, lebújik a víz alá, és feljön, megmutatva újra és újra, hogy milyen ügyes.

Én meg azon gondolkodom, hogy mi történhetett volna, ha épp nem vagyok ott? Meg azon, hogy milyen jó, hogy ilyen pici létére is meg lehet benne bízni, hogy amit megígér, azt meg is teszi. Azután még azon is, hogy az életben többé nem felejtek el magunkkal törölközőt vinni.

Lassan tényleg kezd már nagyon hűvös lenni. Komoly erőfeszítésembe kerül, míg kicsalogatom a vízből. Rögtön belecsavarom a töröközőbe, belebújik a papucsába, megfogja a kezem, és indulunk. Közben felnéz rám, és nagy komolyan azt mondja:

- Ittam.

- Mit, életem? – kérdezem csodálkozva, mert hirtelen nem értem miről van szó.

- Az előbb, amikor fulladoztam, a vízben.

- Sokat? – kérdezem.

- Csak egy kicsit, egészen kicsit, az baj?

- Hát, ha nem ittad ki a medencét, akkor nem kell bele tölteni. De azért máskor ne igyál belőle. Első szabály a víz alatt: csukva kell tartani a szájat. Rendben?

- És az orrom?

- Azt is.

- De azt, hogy csukjam be?

- Holnap megmutatom, hogy mit kell tenni, ha a víz alatt vagy. Jó lesz így?

- Jó – mondja elégedetten.

Közben felérünk, és minden elékerülőnek elmeséli, hogy milyen ügyes volt. Tényleg az volt, ügyes és bátor. A barátja maradt a víz, amit pici kora óta nagyon szeret.

Nekem meg kimondhatatlan nagy szerencsém van vele, az én okos, megbízható és küzdő kis Izusommal.

 

Izus megéhezett

Elmúlt már éjfél, halkan beszélgetünk „Anyaizussal”, ilyenkor lehet, hiszen a kicsi már alszik. Túl vagyunk egy hatalmas sétán, végig a folyóparton, egyes számú kedvencén. Ő végig gyalogol, nincs cipelés, nyafogás, megy rendíthetetlenül. Egyik kezében hosszú nádszál, a végén a „bojttal”, a másikban virágok, mindenféle, amit meglát leszedi. Viszi a dédinek.

Hősiesen tűri, vagy veri vissza a hatalmasra nőtt szúnyogok támadását a naplementében. Közben cseveg, csacsog, néha megáll, mindent lepakol a kezéből. Alaposan szemrevételez egy csigát, hangyát, kis botokkal apró lyukakba piszkálgat, hogy van-e benne valami. Semmi nem kerüli el a figyelmét, ami él és mozog. Jönnek a kérdések, megállapítások, azután „felcuccol” újra, és indulhatunk.

Ez naponta így van, ha nálunk tartózkodnak. Semmiképp sem maradhat ki, esetleg akkor, ha egész nap esik, mert ha időben eláll, akkor keményen dagasztunk, ha kell térdig érő sárban.

Hazaérve fürdés, vacsora, élménybeszámoló, lambada az ágyon, mese, majd elalvás a másodperc egy töredéke alatt.

Éppen, hogy elhallgatunk, már mindketten szenderegni kezdünk az anyjával, amikor Izuskám megszólal:

- Anya, éhes vagyok!

- Izuska, tudod hány óra van? Különben is vacsoráztál, nem lehetsz éhes! Egyébként mindjárt reggel, és akkor ehetsz újra.

- De én éhes vagyok – közli újra, őszinte elszántsággal a hangjában, hogy ebből bizony ő most nem fog engedni. Felkapcsolom a villanyt, egy pillanatig magam sem tudom, hogy mit fogok tenni, amikor rögtön hozzám fordul:

- Zsuzsa, éhes vagyok!

Én meg álmos, annyi szent, de kezdek magamhoz térni. Megnyugtatom „Anyaizust”, aki felháborodottan tiltakozik az éjjeli evés gondolata ellen, majd felkelek, megkeresem a kicsi papucsát. Felveszi és indulunk a konyhába. Mozgolódás támad a szomszéd szobában is, azt hiszik valami baj van. Őket is megnyugtatom, hogy csak evésről van szó.

Izus leül az asztalhoz, megkérdezem tőle, hogy mit enne?

- Szalonnát – mondja nyomatékkal a hangjában. Elkészítem, apró kenyér kockák, rá szalonna, arra paradicsom. Szorgalmasan dolgozza befelé. Nem beszélget, eszik. Tényleg éhes.

Amikor befejezi megkérdezem:

- Mit innál, vizet, tejet, narancslevet, teát?

- Tejcsit, vágja rá gondolkodás nélkül. Elé adom a csészében, közben teát készítek a kis üvegjébe, amiből éjjel iszik, ha szomjas.

- Kész? – kérdezem amint leteszi a bögrét.

- Igen.

- Akkor mehetünk aludni?

- Mehetünk – mondja, majd kis szünet után felnőttes komolysággal hozzáfűzi:

– Aranyos vagy, hogy adtál enni, pedig mindjárt reggel van.

- Te vagy aranyos, sőt nagyon aranyos, amikor ilyeneket mondasz.

Anyja már alszik, mire visszaérünk. Befészkelődik a helyére, betakarom, simi az arcára, pár puszi, és „szép álmokat”, suttogom a fülébe.

Átfogja a nyakam, magához ölel, jönnek a „hű, de finom puszikák”, és még egy igazi ajándék:

- Zsuzsa szeretlek.

Egyáltalán nem csodálkoznék, ha reggel csak egy zsírpacni jelezné, hogy itt álltam, mert szinte elolvadok.

Miközben én is befészkelem magam az ágyamba, még arra gondolok:

- Bárcsak máskor is megéhezne, így éjfél után.

                                        Ilyen is volt. (Izuska)

Berci

 

Berci soha nem tudott leásni a gyökerekig, mert azok egyszerűen nem voltak. Valakinek, valamikor, valamiért nem kellett. Már ezt sem értette. Erre nem volt magyarázat, legalábbis elfogadható. Kisgyermek emlékeiben ott voltak a nők, akik megpróbálták pótolni az anyját. Vagy úgy tettek, mintha azt akarnák. Házaspárok, akik felmérték a választékot, kit lehet elvinni, sajátjukká nevelni. Ő nem volt sem kedves, sem szép. Valahogy mindig ott maradt. 

Később már ott is akart maradni. Ha kérdezték, csak állt bambán, és megpróbálta a nyálát csorgatni oldalt a szája szélénél. Egyszer hallotta, amint egy nő megkérdezi a nevelőjét: - Normális egyáltalán ez a gyerek? Persze, hogy az volt, de menynyire! Később már ki sem vitték bemutatni - „a Berci marad” -, felesleges lett volna égetni magukat vele. Eleinte azt bizonygatta magának, hogy őt nem érdekli az anyja, bárki is legyen. Később villanyoltás után bebújt a takaró alá, és elsuttogta a szót: „anya, anyukám”. Figyelte a szívét, vajon mit szól hozzá. Kisebb remegést érzett magában, valami furcsa idegen érzést, amiről azt gondolta, talán ilyen lehet a szeretet. Az apa szóra nemigen állt rá a szája, még gyakorlásképpen sem, mert csöppet sem tetszett neki az a pár férfi, aki látogatóként megjelent az intézetben, az anyák mellett. Ha közelebb került hozzájuk, érezte, hogy büdösek, hiába rajtuk a mosott, bár kicsit gyűrött ruha. Bagószagúak, mint a nagyobb fiúk, akik dohányozni szoktak a vécében. Meg még valami furcsa szag áradt róluk, és majdnem olyan bambán is néztek, mint ő szokott, csak épp a nyálukat nem csorgatták. Az anyák olykor eléjük lökdösték a gyereküket, hogy csókolják meg. Na, ebből sem kért volna soha. Bercinek nagy fülei voltak, és kicsit furcsán álltak a szemei, mintha nem tanultak volna meg egyszerre mozogni. Kövér is volt, pedig igazán nem evett sokat. Eleinte csúfolták a nagyobbak, mivel azonban ő elhallgatta a dolgot, nem sírt, nem dühöngött -, békén hagyták. Néha el is verték, de később már ez sem fordult elő. Berci nem tudta, mit jelent, ha szeretnek valakit, és azt sem igazán, milyen lenne, ha ő szeretne. Igaz, minden évben egyszer összegyűltek a fenyőfa alatt, de nem értette, hogy mitől kellene azon az egy napon jobban szeretniük egymást, mint bármelyik másikon. Kíváncsi volt rá, miért könnyezik pont akkor minden ott levő nő szeme, ha máskor meg ugyanazok a szemek elnéznek mellette. Azt viszont már megtapasztalta, hogy milyen a verés, és milyen, ha senki nem törődik igazán az ember gyerekével. Azt is átgondolta már, hogy ez nem jó érzés, de fogalma sem volt arról, hogy mi lehet az igazán jó, mondjuk az öröm - úgy szívből. Azt sem nagyon értette, hogy tulajdonképpen ki is az „állam”, aki állítólag őt gondozza, és akinek olyan hálásnak  kellene lennie. Azt meg végképpen nem tudta, hogy mi is lehet a hála. Most meg azt mondják itt neki, hogyha az ember meg akarja tudni, hogy valójában kicsoda, akkor le kell ásni a gyökerekig. Mi van abban ásogatni való, hogy ő Berci, bővebben meg Karácsony Berci, merthogy akkora már ki kellett hozni a kórházból, ahol szépen ott „felejtette” az anyja. Legalábbis is mondják, de miért is hazudnának pont ebben? Egyébként sem kereste őt még itt soha senki. Most az a bajuk, hogy nem beszél. Hát ő nem is fog, legalábbis még egy ideig. Minek? Amíg beszélt, senki sem figyelt rá, most meg mindenki kíváncsian méregeti, azt bizonygatják, hogy bánatában megkukult. Azt azért érezte, hogy ezzel nem lehet sokáig eljátszogatni, mert még azt fogják hinni, hogy tényleg „gügye” lett, annak pedig következményei vannak. Hallott már ilyet. Viszont egy darabig feltétlen jó lesz, legalábbis addig, míg rá nem találnak azokra a bizonyos „gyökerekre”, amik ugye mindenkinek vannak. Egy darabig jó lesz így, mert most azután törődnek vele. Jönnek a nevelők látogatni, meg a többi gyerek, még hoznak is mindig valami finomságot. Az orvosok kedvesek, meg a nővérek is. Ha ilyen a szeretet, akkor az jó érzés, annyi szent. Az is igaz, hogy amilyen ügyes ez a doktornő, nem sokáig tarthat neki megtalálni, amit keres. Ő azért rajta lesz, hogy ne menjen túl gyorsan. Azután meg majdcsak lesz valahogy.

Berci remélte, hogy hamar fel fog nőni, de szentül elhatározta, hogy ő bizony sohasem lesz gyűrött, bagószagú ember. Később meg, ha egyszer gyereke lesz, és az asszonynak kedve támadna ottfelejteni a kórházban, hát úgy elveri, mint őt párszor a nagyobbak az intézetben. És ha ezt jelenti a „gyökerek”, akkor az ő gyerekének már nem kell keresgélni.

Ismét virágok...

 

Vászonszerűen impregnált A/4 papír, akril, és olaj festékkel.

Gondolatok...

Ha belegondolok az utóbbi idők eseményeibe, a közösségi oldalakon, azt hiszem elértük a tűrési határ végét. Legalábbis azok, akik a még normális kategóriát tekintik magukénak. Hogy hová tudnak fajulni emberek, és meddig képesek elmenni, "arccal, vagy arctalanul", itt a profilokra gondolok, az a legrémesebb álmokat is lekörözi.

Nem lehet véleményt írni semmiről, mert ha nem egyezik a másikéval, azonnal lerohanják, és nem a legszalonképesebb jelzőkkel illetik, anélkül, hogy bármit is tudnának róla. Lehet az politikai, vagy bármilyen más téma, a hátamon a hideg fut végig, amikor egy-egy ilyet elolvasok. Feltörik a személyes üzenőt, vírusokat, disznóságokat raknak be, egy ismerős nevében, és nem lehet védekezni ellene. Egyre jobban elszabadul a pokol, a választások közeledtével, minden telve hazugsággal, egymás alázásával. Vannak, akik feltételek nélkül hisznek valamiben, vagy valakikben, a gondolkodás, a logika egyre fárasztóbb tulajdonsággá silányodott, és ez még egészen biztosan lefelé fog ívelni. A választások után is. Az emberek többsége nem arra használja a világhálót, amiben nagy segítségére lehetne, újabb és újabb ismeretek szerzése, vagy hogy nem kell a könyvtárba rohanni, ha valamit tudni szeretnénk, és több ezer könyv közül kiválasztani, amire szüksége van. Csak egy szó a keresőbe, és máris meg van a válasz. Aki nem acsarkodik másokra, az naponta több idézetet tesz fel az oldalára, azokat olvagatva pedig, azt hihetné az ember magáról, hogy ő a világ legtökéletlenebb lénye, mert alig közelíti meg azt a magasságot, melyet ezek az idézetek tartalmaznak. Mindenki tudja, hogyan kellene élni, szeretni, barátságokat kötni, de senki nem éri el a szintet. De a jó tanács ott van, idézet formájában. Mások "csodás oldalakról" csempésznek faragott rímeket, zenei aláfestéssel, reggel, délben, este, és ezzel kívánnak még csodásabb napokat. Megint mások telerakják a családjukkal, kis gyermekeikkel az oldalukat, (egyébként ezek a legmenőbbek), pedig ha tudnák, hány pedofil, vagy sötét oldalon jelenhetnek meg ezek a fotók, biztosan levegőt nem kapnának. Az sem elhanyagolható szempont, hogy egyszer a gyermek számon kérheti mindezt. Vannak olyanok, akiknek minden időszakából láttunk már fotókat, mert mind kirakták magukról. Nem egy van olyan, akiről azt is tudjuk, melyik napszakban mit eszik, éppen hol jár, a nyaralási fotókról nem is beszélve. Ezek a legtöbbet lájkolt oldalak.

Aztán vannak un. irodalmi oldalak, ahol az emberek csak írnak, miközben kimaradtak még a fogalmazás óráról is, arról meg gőzük nincs, hogy létezik un. verselmélet is, amivel illene tisztában lenni, mielőtt rímelő sorvéget alkotva leírják az életüket, vágyaikat. Itt aztán szépen klikkesednek, fittyet hányva minden szabálynak, az a nyerő, akihez a legtöbb tetszés jelző kerül, és a legtöbben írnak hozzászólást. Itt már megvan az ismeretségi kör, és minden más lényegtelen. Az tetszik a legjobban, amikor nyerhető pályázat van, soha nem az értékek, sokkal inkább a lájkok mentén. És ez jellemző majdnem minden művészeti oldalon. A már némi eredményt elértek közé bekerülni pedig azért lehetetlen, mert ők meg nem engednek senkit a közelükbe, aki esetleg pár alkalommal még jobbnak is bizunyulhatna, mint ők. Átnéznek rajta, mint az ablaküvegen. Ilyen fordulatban pedig teljesen esélytelen akár az, hogy tanulj valamit, fejlődj, vagy megmutasd mit tudsz. Egyébként nem is nagyon érdemes bármit megmutatni magadból, amit értékesnek tartasz, mert egyrészt senkit nem érdekel, másrészt támadási felületet biztosítasz az arra szakosodottak számára. Itt is kivétel, aki közszereplő, akihez valamilyen érdek köt, mert oda hűségesen mennek, nem fukarkodva a dicséretekkel, biztatásokkal.

Aztán vannak, akik játszanak, szinte reggeltől estig, minden szabadidejükben. Néha kibújnak onnan, tesznek pár lájkot ide-oda, és újra eltűnnek a virtuális játékok birodalmában. Nagyjából ennyi az élet, és néha már megkérdőjelezem saját épelméjűségemet, amiért ott töltöm én is az időm némi részét.

A helyesírás kimúlt a FB-on. Legtöbbje még annyit sem tud, amit már általános iskola 2. osztályában illene elsajátítani. És nem az elütésekről, esetleg magán, vagy mássalhangzó véletlen kihagyásáról írok. Ezen a téren, szinte minden poszt alatt, teljes a káosz.

Mindez annak kapcsán összegződött bennem, hogy kerestem Papp Rózsát, régi blogtársunkat, mert a születésnapját jelezte a FB. Az oldalára érve láttam, hogy meghalt. És jártam így másokkal is. Akkor jutott eszembe, hogy ha mind itt maradunk, talán előbb hiányozni kezdett volna az, akivel hetente biztosan összefutottunk itt, egy kis hasznos eszmecserére. Oldalt, a kis ablakok jelezték, hogy éppen feltett valaki, valamit, és határozottan állítom, hogy szép, hasznos, tanulságos olvasnivalók voltak, még annál is szebb fotókkal, érdekességekekkel.

Mára, már csak Attila az egyetlen, akivel biztosan lehet errefelé találkozni, mert Józsi barátom is leginkább a FB-on van jelen, viszont ő legalább megmaradt ott is olyannak, amilyen itt volt.

Ennyi. Felröppent a napokban, hogy Zuckerberg megszüntetné a FB-t, amire azt tudnám mondani, ideje lenne. Talán kicsit észheztérnének az emberek. Nem lenne hol mocskolódni, átkozódni, talán rájönnének, hogy ki lakik a szomszédban, több időt töltenének a jó levegőn, lehet még az is sikerülne, hogy valami szépet hozzanak létre, saját, és mások örömére. Azonban lehet, hogy a gyerekek, a fiatalok okostelefonnal a kezükben, már menthetetlenek. Letaglózta őket a technikai fejlődés. Persze biztos van, és lenne is helyette más, és kezdődne minden előlről. Egy biztos: a FB. már nem tudja kézben tartani, megfékezni az elszabadult indulatokat.

A vége előtt  absztrakt jellegű saját festmény

(olaj, vászon 50x70)