Isten tenyere...

Mindig is hittem benne, hogy időnként Isten a tenyerére veszi az embert, (írom ezt úgy, hogy soha nem voltam temlomjáró, padon térdelős fajta). Az én vallásom, hitem a lelkemben van, és mindig is egyekeztem ennek megfelelően élni, bár volt, hogy nem sikerült. Ott ültem a tenyerén akkor is, amikor pár évvel ezelőtt, a fiatalon meghalt unokaöcsém búcsúztataóján a helyi pap, szinte teljes egészében az általam megírt, és FB-on közétett írásomat olvasta fel a temetésén. Nem tudtam róla előre, és még a térdem is belereszketett a meghatottságba, olyan érzés volt, mintha egy pillanatra eltávolodtam volna a földtől.

Nem voltak kiemelkedő sikereim, nem jelöltek soha, semmilyen címre, de volt pár ember az életemben, akinek a véleménye hajtott tovább, a választott utamon, akik miatt hittem abban, hogy jó az út, még akkor is, ha olykor telve van reménytelenséggel, buktatókkal. Nem akartam soha minden áron, mindenütt jelen lenni, csak alapos átgondolás után jelentkeztem néhány helyre, többnyire meghívtak. Az értékelés, elismerés, az esetleges siker, az maga a boldogság. Mindegy honnan, kitől érkezik, de az, az Isten tenyere, amint éppen helyed ad rajta.

Az Aposztrof Könyvkiadóra, egy már nem élő barátnőm hívta fel a figyelmem, egy "tizenakárhány" éve hirdetett pályázat kapcsán. Addig erősködött, amíg jelentkeztem. Aztán bekerültem egy minden szempontból igényes könyvbe: "Kövek az óceán partján" volt a címe, és azóta is őrzöm. Most egy véletlen folytán találtam egy újabb pályázatukra, és egy percig sem gondolkodtam azon, hogy jelentkezem.  Másfél hónapig gyötrődtem, kételkedtem önmagamban, amíg megjött az értesítés, hogy bekerült a versem. És akkor újra helyet adott nekem Isten a tenyerén.

A vers:

Édesanyámnak

                   

Szép vagy, mint bölcsek arcán

a mindent tudó félmosoly,

mint szántók göröngyén

az átbúvó élet,

mint a könnyekben fürdőző lélek.

 

Fájóan szép, mint a szemekre

gyógyult múltbéli kép,

mint a fenyvesek mélyén

szunnyadó világ, mint a tenger

 vizéből felszökő  sziklák.

 

Szép vagy, ahogy tenyered mélyén

a távolt ringatod éppen,

ahogy a gondolat mélyen

az arcodba szánt,

s riadt madárként rebben a szád.

 

Szép vagy, mint gondokat rejtő

némaság ráncos homlokon,

mint az ébredő fényjáték

a hajnali ablakon.

(Cserényi Zsuzsanna)