Régi utcák, elfelejtett emberek...

 

Ki emlékszik már arra, hogy milyen élet volt itt, ebben az utcában, amikor mi ideköltöztünk? Talán még akadnak olyanok, de nagy részében elköltöztek, vagy már nem is élnek.

Furcsa, szegényes kis világ volt, még akkor is, ha a falu főutcája sem sokban különbözött tőle akkoriban.

Alig akadt a szokványos parasztházon kívül, valami másabb típusú. Hosszú, alacsony, gerendás mennyezetű házak voltak ezek, elől tisztaszoba, középen konyha, és hátul az un. „komra”, vagy kisház, ahogy az emberek nevezték. Ez utóbbiban még fűtési lehetőség sem volt, nem is nagyon kellett, mert általában élelmiszereket tároltak benne. Vagy olyan holmikat, melyeket nem használtak napi rendszerességgel. A mennyezete gerendás volt, valamilyen masszával kenték át, ami kissé sötét színt adott neki, növelve a helység homályát. Nagyon sok házban, még mázolt föld volt a padlózat, a kenőanyag tehéntrágya, és víz egyvelegéből készült.

Az ajtók és az ablakok, az udvarra nyíltak, egy gangra, ami felülről fedett, oldalán nyitott volt. Az ablakok picik, alig világították meg a belső helyiségeket.

Amit mi megvettünk, azt már valamivel modernebbre alakította a volt tulaj, a szobákban padlódeszka, a konyhában kő volt lerakva. A hátsó kisház, szoba szerepet kapott, és már normális méretű, nagyobb ablakok voltak az egész házban.

Számomra ez az egész költözés, mégis nagyon szomorú, és végtelenül lehangoló esemény volt. Az első olyan veszteség az életemben, amit sohasem sikerült kihevernem. Mintha kihasítottak volna a szabadságomból egy darabot. Hiányzott a hatalmas rét a kert végében, a Zagyva közelsége, még a többnyire szeméttel tele hordott Csincsa patak is. Tudom, muszáj volt meglépnünk, mert történt a családban valami, amiről sohasem gondoltuk, hogy előfordulhat. Erre az esetre mondták a régiek, talán nem pontosan idézem, hogy „fogadd a tótot a házadba, majd kiűz belőle”.

Szomorú, nehéz életeket láttam. Volt olyan, hogy sokan szorultak egy helyiségbe, az ágy alatt tárolták a krumplit, egyebeket. Volt, hogy az egész család, több gyerekkel egy szobában élt, éhezve, sokszor fázva. Volt, akinek a háza eleje már leomlott, a megmaradt részben élt a gyerekeivel, és a megszűnt bányától hordta a hátán több kilométerről a napi tűzrevalót. Olyan családok, akik a ház hátsó részébe szorultak, a konyhából kaptak némi meleget, és a földre rakott szalmazsákokon aludtak. Nem sorolom, a mai gyerekek nagy része, már nem is hallott ilyenről, de elképzelhető, hogy a ma mélyszegénységben tengődők, hasonlóan élnek.

Volt azonban valami más is, ami a főutcán nem. Idős emberek, akik ráértek délutánonként, egy kidőlt fatörzsön üldögélve, ősrégi történetekkel szórakoztatták a köréjük gyűlő gyereksereget. Ilyen volt Mári néni, a régi lőrinci viseletbe öltözve, a maga meghatározhatatlan korával. Göcögve, jóízűen nevetett a rémüldözéseinken, cseppet sem zavartatva magát, hogy már egyetlen foga sincs. Később esténként összegyűltünk a bezárt kisbolt lépcsőjén, az éppen ráérő felnőttekkel együtt, és alig lehetett becsalogatni bennünket onnan. Akkoriban már a fő attrakció Piri néni volt, akinek a nevetésétől apró csillagok szabadultak el, és repültek az égig. Vele később, már egészen felnőtt koromban, különlegesen jó kapcsolatom lett, úgy szerettem, mintha a génjeim egy része tőle származnának. Talán még „örökbe” is fogadtam a magam módján, s hogy később mégis elengedni kényszerültem a kezét, nagyon megviselt lelkileg. Na, és Róza történetei, meséi, a jó szíve, és segítőkészsége. Akadt egy pár döngő mellű férfi, az egyik arra oktatott bennünket, hogy mindenkinek köszönnünk kell, mert soha nem tudhatjuk ki az apánk. Éppen rosszkor, mert előlépett a kapu mögül az enyém. Meg volt az eligazítás, biztosan bevésődött neki örökre. Volt olyan, akinek ha megártott a kannás, egész nap egyfolytában ordítozott, éneklés címszó alatt. Megszoktuk, ha nagy volt a csend már hiányzott. Egy másik családban a fiú tangóharmunikázott, a lány énekelt az udvarukon, az viszont valódi élmény volt.

Olyan volt az utca, mint egy nagy család, az összes bajával, zajával, bánatával, boldogságával. Amikor „betört” a televízió az életünkbe, akkor megindult a menet hozzánk, székekkel, sámlikkal, olyanok voltunk, mint egy rosszul összerakott szénakazal, a hangok elkeveredtek a készülékével, ami tökéletlen volt még, és kicsi, a neve Kékes. Mint a mi Mátránk csúcsa, és ez külön örömet jelentett. Aztán egyre több készülék lett, elmúlt a varázs, és visszatértünk a bolt lépcsőjére.

Hatalmas eseménynek számított, amikor építették a közutat. Főként „Józsi”, meg az úthenger. Mi már átéltük ezt egyszer az Árpád úton, mégis éppen úgy örültünk, mint akik először látták.

Észre sem vettem, hogyan alakult át minden. Igaz, néha ki is maradtam belőle, kisebb-nagyobb kitérőkkel. Aztán mégis úgy hozta a sors, hogy végleg itt ragadtam.

Hogy ma mindez eszembe jutott, az ősznek köszönhető. Hiányoznak a szomszédom nyírfái az út mellől. Amikor meghozta, kicsi csemeték voltak, és gyönyörű, hatalmas fákká nőtték ki magukat. Csak egy baj volt velük, hogy egyre veszélyesebbek lettek az út mellett. Elmentek a fák, amikor nyirbálni kezdtük a veszélyesebb ágakat, még ő is itt volt velünk. Ült egy rönkön az udvaron, és cikiztük egymást, ahogy mindig. Mosolygott a bajsza alatt, sűrű, göndör hajában megkapaszkodott az őszi szél. Apró darabokra „miszlikelte” a vékony ágakat a metszőollóval, és nézte, hogyan kínozom magam az elektromos láncfűrésszel. Tudom, sajnálta a fát, úgy szerette mindegyiket, ahogyan én. Isten veled Laci, ültess sok fát odaát, és ígérem, azokat már senki nem vághatja ki. 

Hiányzol...

(Valakinek, aki a hatályban lévő törvények szellemében, hivatalosan ami. Csak egy tárgy)

 

Hiányzol, ebben az őrült malomban, amit többnyire úgy hívnak: Élet! A nyugalom voltál, világosság a sötétben, kapaszkodó, ha elengedtem magam. Velem jártál az úton, születésed napjától, akkor is, ha bánatom volt, és akkor is, ha boldognak éreztem magam. Csak néztél a különös zöld szemeiddel, és tudom, hogy értettél, mintahogyan én is megértettem minden rezdülésedet.

Hiányzik az orrocskád, ahogyan az enyémhez dörzsölöd-, mint az eszkimók úgy adtunk egymásnak puszit. A párnás talpacskád, ahogyan végig simítod az arcom, amikor azt szeretted volna, hogy simogassalak. A döngő ugrásaid a bútorokról, ha valamiért nyugtalanság fogott el. Nem fekszel a fejem mellett a kis párnácskádon, és nem csapsz többé a kezemre, ha véletlenül úgy érek hozzád éjjel, hogy felébresztelek. Nem száguldasz végig a folyosón, valami földöntúli hangot kiadva úgy, hogy az összes szőnyeg összekuszálódik. Milyen jókat tudtam nevetni ilyenkor! Nem nyitogatod az ajtókat, mint valami szellem, amikor kimész, vagy bejössz a szobába.

Eszembe jut, amikor ivartalanítani vittelek, és csak másnap mehettem érted, sírva fakadtam. Amikor az orvos megkérdezte miért, azt mondtam: nem tudom, hogy fogok elaludni nélküled. Soha, egyetlen éjszakát sem töltöttél kinn, a szabad ég alatt. Mindig megvártalak, bármikor jöttél be a sétádról, amit szigorúan, csak a saját portánkon tettél.

Szerettél az ablakban pihengetni, az arra járó gyermekek nagy örömére.

Hónapokig ültél a papa ágyán, amikor örökre elment, vártad türelmesen, hogy egyszer majd újra haza jön. Amikor mama elment, már nem mozdultál mellőlem, érezted, hogy most arra van nagyobb szükség.

Nagyon okos voltál, de éppen olyan makacs is. Mindig annak kellett történnie, amit te akartál.

Nem vettem észre, hogy nagy a baj, betudtam annak, hogy öregszel. Azért mégis kihívtam az állatorvost. A hányásaid nyugtalanítottak igazán, bár utána újra ettél. Rendesen elvégezted a dolgod is minden nap, abban sem láttam semmi különöset. Nem volt hasmenésed soha.  Azt is később vettem észre, hogy szokatlanul nagy a hasad. Néha hallottam, hogy húzó a légzésed, vagy köhögsz, de ilyen régebben is volt, könnyen megfáztál. Kaptál injekciókat, gyógyszert, de semmi nem használt. Lassan eljött az idő, és már nem ettél, nem is ittál. Lefeküdni sem tudtál már, csak ültél éjjel, nappal, két mellső lábad magad elé húzva. Néha próbáltál lefeküdni, talán el is szenderültél picit, én meg sem mertem mozdulni, nehogy felébresszelek. Tűrtél csendesen, mintha az mondtad volna, hogy minden rendben így is. Már nem engedted, hogy felvegyelek, biztosan nem volt jó úgy.

Egy nap mégis felkéreckedtél az ölembe, és még ugyanazon a napon este, felugrottál az ágyra mellém. Az volt az utolsó alkalom, amikor elnyújtózva elaludtál. Azt hiszem akkor köszöntél el tőlem.

Fájdalmas napok voltak.

Végül ki kellett mondani…

Miután megkaptad az elsőt, a kábítót, még utolsó erőddel néztél rám, mintha azt mondtad volna: „ezt miért engeded?”

És igen-, azt mondta az állatorvos, hogy a víztől nem találta el a szíved. A tüdődbe adta. Csúnya altatás volt, amíg élek nem felejtem el-, bár az orvos biztosított róla, hogy már nem érzel semmit.

Amikor „végleg elaludtál”, a karomba vettelek, és 1 órán át sétáltam veled, végigjárva minden utat, amit szerettél. És meséltem neked, mindenről, ami eszembe jutott. Kértem, hogy ne haragudj rám, mert talán most is neked volt igazad. Lehet, hogy mégsem kellett volna engednem, hogy ezt tegyék veled. Én nem tudhattam, mi várt volna még rád, valószínű sokkal rosszabb, mint ami így történt.

Később megástam a sírod a kertben, egy bokor alatt, ahol sokat üldögéltél.

Azóta minden nap kimegyek, és elmondom neked, hogy mennyire hiányzol. Talán másik orvosnak is meg kellett volna mutassalak, talán rosszul döntöttem. Nem jól vigyáztam rád. Nem tudom, ha egyszer találkozunk, majd megbeszéljük.

2021 február 11. volt Törpikém. Nem vártad meg a tavaszt, és a 13. születésnapodat sem.