Szeretettel köszöntelek a blogomban! Welcome on my blog! Bienvenue sur mon blog! Willkommen auf meinem Blog! Benvenuti sul mio blog! Καλώς ήρθατε στο blog μου! Selamat datang di blog saya!

Az oldalon található minden anyag szerzõi jogvédelem alatt áll.
Bármiféle felhasználása csak a szerzõ elõzetes engedélyével történhet.






2020. szeptember 27., vasárnap

Ahol megáll az idő

Piroska egyre növekvő dühvel a szívében nézte a nagyanyját, amint a szobában paskolgatta a dunnákat, és a máskor egymásra tornyozott párnákat. A szoba tiszta volt, rendezett, de az apró ablakon sohasem tudott betérni a napfény, így állandó félhomály uralta. Az öregasszony minden héten egyszer nagytakarítást rendezett benne, megszellőztette az ágyneműt, majd gondosan mindent a helyére rakott. Amikor végzett leterítette a magasra rakott dupla ágyat szőttessel, és egy horgolt terítőt helyezett pontosan a közepére. Oda, ahol nála megállt az idő. Ők a kisebbik szobában aludtak, ami szintén nem volt bővében a fénynek, de ezek a házak a faluban mind ilyenek voltak. Egyformák.

A lány legszívesebben sikoltott volna egyet, hogy végre valamilyen módon tudassa vele, hogy ott áll az ajtóban. Még az ünneplője volt rajta, amiben a templomba járt, - azt is utálta. Fekete szoknya, pontosan fél lábszárig, fehér vászonblúz, semmi ciráda, és fekete félcipő, fehér bokazokni. Mint egy múlt századi matróna. Többen csúfolódtak is már miatta a társai közül -, de nem volt mit tenni.

A nagyanyja szigorú asszony volt, nemigen szokott a kedveskedéshez, mindig keményen kellett dolgoznia. Így aztán meg is becsülte, amihez hozzájuthatott. Semmitől nem vált meg, sokszor az egészen hasznavehetetlen dolgoktól sem, és nem tűrt pazarlást. Mindennek haszna, és helye volt az életében, pontosan tudta, hogy miből mennyi elég. Számára hatalmas vagyon volt az apró parasztház, nagy udvarral és kerttel, amiben azután reggeltől estig dolgozott. Voltak tyúkjai és kecskéi, a tehenet, lovat, elvitte már a szükség, ha valamire nagyon kellet a pénz. Hétvégeken városokban piacolt, vitte, amit megtermelt. Hamar megtanulta, hogyan kell megállnia a saját lábán, mert alig ment férjhez, a kis ház tulajdonosához, máris megözvegyült. Az embert elsodorta a háború szele, olyan messzire, ahová már nem lehetett követni. Nem gondolt vele, milyen életük lehetett volna, ha nem így történnek a dolgok, mert azt tartotta, nem érdemes olyannal terhelni a fejet, ami soha nem létezett, és már nem is fog.

Amikor embere halálhírét meghozták a döbbenettől szinte megállt a szíve. Nemcsak a hozzá való kötődés miatt, hanem attól is, hogy mi lesz velük ezután? Ki gondoskodik róluk, ki keres kenyeret a szájukba, hiszen alig vonult be a férje, megszületett a lányuk. Néhány napig semmit sem tett azon kívül, hogy megetette az éhségtől sírdogáló csecsemőjét. Kétségbeesésében már az is megfordult a fejében, hogy a gyerek is csak nyűgnek, büntetésnek született, elég lenne csak önmagával törődnie.

Azután valahogy összeszedte magát, és elkezdett dolgozni. Keményen.

Amikor megtudta, hogy a lánya terhes, első gondolata az volt, hogy agyoncsapja. Azonban semmi más nem történt, minthogy még keményebben dolgozott, és még kevesebbet mozdult ki a portájáról. Soha nem tudta meg, hogy ki a gyerek apja, mert a lánya nem sokkal a szülés után meghalt. Igaz, nem is nagyon kérdezgette a történtekről, mert azt is minek, amikor már úgyis megtörtént A lánya meg hallgatott konokul, ahogyan ő szokott, amikor valami nehézséggel került szembe. Az unokáját magához vette, és gondját viselte. Eltökélte magában, hogy ha egy nap megjelenne egy férfiember, hogy a kicsi az övé, akkor sem adná oda. Ha nem kellett az anyja, ne kelljen a gyerek sem. Teltek az évek, de nem jelentkezett senki, még az is meglehet gondolta néha-, hogy nem is tud róla, hogy valahol gyereke van. Mostanra már 17 éves lett, és bizony észrevette, hogy nagyon kevés ő már ehhez a lányhoz. Makacs, erőszakos, tiltakozik, szinte minden ellen. Többnyire hallgatással, amit tőle örökölt. Egy év, és végez a középiskolában, (azt is hiába ellenezte), - hiszen minek annyira kiművelődni egy lánynak, ha úgyis férjhez megy? De Piroska győzött, iskolába jár, most meg még mindig tanulni akar tovább. Jó, elismerte, hogy tudós elméjű, de akkor is minek?

Amennyire csak elgyengült kezei engedték, csapkodta a párnákat, és nem vett tudomást az ajtóban álldogáló lányról.

Végül Piroska elunta a hang nélküli háborút, kiment a konyhába, maga elé kapta a kötényt, és elkezdte leszűrni a levest. Majdcsak kijön az öreganyja, ha megéhezik.

Szerette a nagyanyját, és azt is tudta, valahol a lelke legbelső zugában, az is szereti őt, mégsem tudtak szót érteni. Pedig most, muszáj lesz, - gondolta magában, csak nem tudta, hogyan kezdje el.

Mire megterített, valóban kijött a szobából, és némi ide, oda csapongás után, le is ült az asztalhoz. A lány felrakta a levesestálat, szedett mindkettőjüknek. Míg ettek, a tányér fölött nézegette az idős asszonyt, várva a pillanatot, hogy megszólalhasson. Az csak nem akart eljönni, így nagy levegőt vett, és elkezdte:

- Egyetemre megyek öreganyám.

Az semmit sem szólt, csak egyre sebesebben kanalazta magába a levest.

- Be kell adnom a papírokat, - folytatta, keservesen Piroska – még most az őszön, de tudnom kell, hogy belegyezik-e? Ha nem, én akkor is elmegyek.

Összeszűkült szemmel nézte a nagyanyját.

- Ne hallgasson, mert avval most nem megy semmire, meg avval se, ha kiabálni kezd. El akarok innen menni. Nem akarok ilyen ruhákban járni, földet túrni, mint maga, és nem akarok minden vasárnap templomba menni. Nem akarok senki gyereke lenni, és nem kellenek a falusi legények. Nem ilyen házban fogok élni, és nem rázogatom hetente a dunnáit, mert azok sem kellenek. Meg akarom tudni, hogy ki vagyok, mire lennék képes. Nekem már elegem van!

Egyszuszra mondta, belevörösödött, és eltolta maga elől a levest, jelezvén, hogy az sem érdekli.

A nagyanyja csak nézte. Tudta, hogy egyszer így lesz. Az éjjel meg is álmodta. Kicsapkodta minden dühét délelőtt a szobában.

- Egyél, - mondta az unokájára nézve, - úgy lesz, ahogy akarod. Ne legyél kumhátas. Elfáradtam, már nincs erőm harcolni, sem veled, sem mással. Ha nem kell semmi, hát nem kell, majd jó lesz annak, akinek ennyi sem jutott. Amikor előbb öregapád, aztán az anyád is végleg elment, azt hittem, itt a vég. Érted vettem erőt magamon. Azt akartam, hogy jó lány legyél, és több jusson neked a földi javakból, mint nekem. Nem volt könnyű. Sokáig magam sem tudtam mennyire vagyok veled, de bárhogyan volt is, te vagy az egyetlen a világon, akit még képes voltam szeretni. Most már kimondtam: tudod. Lehet, hogy ennyi lesz az útravalód is, nem tudok semmit eladni, valahogy meg kell lennem, amíg élek. Mehetsz az utadra, de most egyél, edd meg itthon, velem a vasárnapi ebédet.

Piroska visszahúzta maga elé a tányért, és lassan kanalazni kezdett. Könnyei vegyültek a levessel, de még csak el sem szipogta magát, ne lássa a nagyanyja, hogy sír.

Valójában szeretett volna odamenni hozzá, megölelni, de náluk ez nem volt szokás. Kemény fából faragták a nagyanyját, az időt is képes volt megállítani. Egészen idáig


.

 



2018. december 16., vasárnap

Fülim, és az első havas napja

Mint a hóember, vagy hókutya

 


Itt térdemen kapaszkodik, szemek bűnbánóak

És itt is, így igazi kutya képe van...

Ő még mindig egy igazi kicsi kölyök kutya. Hogy nő-e még, vagy mennyivel lesz nagyobb, sejtelmem sincs. Tegnap is, ma is a hóban játszottunk, a kertben, és az udvaron. Nem tudta megunni, pedig a végén már úgy nézett ki, mint akit megfürdettek. Furcsa, hogy ilyen kicsi, mindig nagytestű kutyám volt. Hangja az van, felnőttes, mindent jelez, mindent észrevesz.
Jól elvan kinn egyenlőre, jó meleg helye van, és késő este mindig kimegyek még betakarom.
Jó, hogy van, megszépíti a napjaim, persze a lányok is.
Itt pl. Pityukám, aki ugye lány, szemléli a időjárási viszonyokat bentről. És itt van még két kicsit régebbi kép Fülike és Kenézke a szomszéd unokája.

Hát így zajlik az életünk mostanság, kisebb-nagyobb kitérőkkel.

2018. október 9., kedd

Ő Fülöp a rendes férfi nevén, nekem csak Fülike...





Kedves Barátom, ott a távolban, hozzon egy kis vidámságot a nehéz napokban, az én új kicsi szőrös gyerekem, akivel együtt szorítunk Nektek, hogy minden úgy legyen, ahogy mindannyiótoknak a legjobb.
Ajánlom ezt a bejegyzést Meggyes József barátomnak, akit személyes ismeretség nélkül is bátran így merek nevezni.
Szóval megérkezett, ilyen volt másnap. Kicsit szomorú, kicsit elveszett, se anyuka, se testvérek, csak kert és udvar, ismeretlen kutyaház, ahol egész éjjel rendületlen szorgalommal, kisebb-nagyobb szünetekkel sírdogált, szinte vigasztalhatatlanul.
Másnap finomakat evett, éjjelre beáldoztam egy bunda béléses kabátomat, amit alá tettem, és nem zártam be a kennel ajtaját. Csend volt. Reggel hatalmas örömmel fogadott, aprókat ugrott a lábamra, kérte, hogy vegyem fel.
És én felvettem, és mindig felveszem, ahányszor csak akarja. Van egy régi fotel beraktam a kennelbe, (szőnyeg is van ott), szóval a fotelban üldögélünk délutánonként, amikor oda süt a nap. Füli néha úgy megszunnyad az ölemben, hogy még horkol is. Esténként abban alszik el, és én berakom az ólacskájába, mint a kisgyereket az ágyba.
Ha dolgom van, el van magában, rágcsál, mindent, amit csak el tud érni, kaparintani, vagy éppen kinyúlva alszik valahol, ahol eléri a fáradtság.
Fülike egyenlőre hosszú, mint egy csuklósbusz, nagy fülei vannak, testéhez viszonyítva nagy a feje is, és görbék lábai. Kis mellén, hasán most nő a szőr, amikor érkezett szinte csupasz volt. Úgy tud futni, mint egy nyúl, és legalább olyan cikkcakkban is, ha jó kedve van. Egyenlőre mindig eszik, amikor igénye van rá, hiszen még nagyon kicsi. Majd lesz rendszer is benne kicsit később, jön a napi kétszer. Szeretjük egymást, sok puszit kapok, ha felveszem, vagy az ölembe szüszkörödik. Csak a cicákkal nincs megbékélve, meg azok sem vele. Már a koruknál fogva sem. Törpe a 12. évébe lépett, ő az:
már Pityuval, (aki végül is lány és egy anyától származnak), szóval vele sem jön ki jól, nem még egy kutyussal. Ő Pityu:
Már ő is elmúlt 10 éves. Mindketten ivartalanítva vannak, a nemkívánatos szaporodás ellen.
Egyenlőre a legnagyobb gondom úgy igazgatni őket, hogy ne találkozzanak egymással. A két cica benti, Pityu, ha kedve szottyan rá, időnként felköltözik a padlásra. Azonban benn is két külön szobában tartózkodnak, egy légtérben kitör köztük a háború. Pityu egyébként szenvedélyes egerésző, szerencsére nem eszi meg, csak irtja őket.
Ez pedig Fülike a mai mostani állapotában:
Itt a legalsón elmélyülten rágcsál, épp egy gallyat. Az udvarban egy pár papucsom, a lábtörlő, reggelre a takarója, gallyak, műanyagtányér, amit előszeretettel hurcol,és két nagy csont, amelyet néha elás, néha megtalál. Úgy ás, hogy időnként jajgat közben, azután, mint a kismalac, betúrja az orrával. Hagyom, a rendetlenséget, meg mindent. Most ez az időszak van. Majd túléljük. A labdát még nem szereti, és szívesebben szórakozik magában. Ha ott vagyok, akkor csak ölbe akar kerülni, és megy a simi ezerrel. Most még csak a szeretet kell, a biztonság, a játék, a tanulás még kicsit várhat. Akkor legyen így.

2017. május 2., kedd

És újra nélküled...

Nem is tudom mióta hallgatok már, néha úgy tűnik talán csak egy nap volt, máskor meg úgy mintha közben eltelt volna egy egész élet.
Legtöbbször úgy érzem, nem segít világgá kiáltanom a bánatom, mert semmi nem változik tőle, s annyian végigjárták már ezt az utat, mégis kibírták, akkor én miért nem jutok tovább pár lépésnél? Türelmetlen lennék, vagy makacsul helyben járó? Miért hiányzik mindenhol, mindenből valami, miért van az, hogy mire előhúzom a széket a sarokból, már nem is akarok leülni?
Az anyámat keresem, még mindig...
Mindenhol, minden nap...


 Anyák napján (is)                                                              

Sötét a lelkem,
csak a fájdalom nehezül rám,
elfogy levegőm lassan…
Riadtan ébredek nélküled,
már hányadszor?
Édes jó Anyám!

Csak bujdosom,
s csavargok minden éjjel,
nyugtalan csillagok
versengnek hajnali fénnyel.
Még találkozhatunk?
Édes jó Anyám.

Tenyered kúszik hajamon,
mint fák tövén a moha,
ahogy könnyű pillangó a szélben,
úgy szálltál tova…
Csak a csend maradt utánad
Édes jó Anyám!