Áradjon!

Örök kedvencem a Quenn zenekar, imádom hallgatni a Liberta című számot a tartalmáért, hangzásáért, és soha nem szűnök meg rajongani a Tisza párt új himnuszért, bármi történjék is április 12-én Magyarországon!

Nagyon hiányzik már a viszonylagos békesség, (tudom nagyon nehéz lesz ezt újra elérni, ebben a kialakult gyűlölet cunamiban), amiben manapság részünk van a mindennapokban. Nem akarom, hogy mások mondják meg, mit érezzek, mit gondoljak! Féltem a szabadságomat, a felelősségemet, a becsületemet, hiszen egy magamfajtának aligha jut több egy egész életen át.

Nem merülök el abban, hogy mi minden nem tetszik már abból, ami a hazámban zajlik, mert akit meg kellene győznöm, az úgy sem hagyná magát, aki pedig úgy érez, mint én, az tudja miről írhatnék. Csak annyit szeretnék elérni, hogy ha évek múlva visszaolvasom a mai gondolataimat, akkor is tudjam, miért vagyok büszke arra ma, sok-sok honfitársammal együtt, hogy közel 20 év után, elindultunk. Ha nem sikerül, akkor is együtt lépdeltünk, (akár meddig is jutunk), a szabadságunk felé egy új úton. Elfelejtettük a félelmeinket, sokan nem álltunk bele a méltatlan szitkozódásokba, csak otthagytuk a piros-fehér zöld szíveket, hozzátéve, hogy: Áradjon! 

Igen! Áradjon a nagy folyónk, a szőke Tisza, vigye az álmainkat, vágyainkat a hullámain, mert nagyon elég volt már mindenből. A kastély, és földes ispánokból, az omladozó kórházakból, az értelmetlen halálból a kezelések hiánya miatt. A ország mérhetetlen eladósodásából, miközben jó pár kivételes úgy szórja a pénzt, mintha a sajátja lenne. De mindez csak a jéghegy csúcsa, már ami az anyagiakat illeti.

A legszomorúbb az, hogy úgy "ránt kardot" magyar. a magyar ellen, mintha a halálos ellenségével állna szemben. Ha a szavakkal ölni lehetne, már alig lézengene pár élő ember az országban! Én már nem akarok így élni! Miniszterelnökünk szerint "átteleltek a poloskák", és ide tartozik mindenki, aki nem az ő táborukat erősíti! Nem akarok poloska lenni egy olyan hazában, melyet joggal érzek a sajátomnak is!

Ezért ott leszek április 12-én, és jó régen tudom már, hogy hová teszem le a voksom!

(Dr. Magyar Péter 2026. tavaszán országjárás közben).

 

Már Freddy is tudta: Tavaszi szél...

 

A búcsúzás ideje

 

Széthullunk, mint hamvadó parázs

a lángok után, még világítunk kicsit,

melengetjük a felénk nyúló kezet,

de ez az út, már a semmibe vezet.

 

Ültünk a kert aprócska teraszán egymás mellett, miközben utolsókat lobbant a száraz falevelek izzó kupaca. A nap lassan búcsúzott a szomszédok magas fái mögött, néha előtűntek aranyló sugarai, majd megbújtak az ágak sűrűjében, a színes falevelek mögött.

Néhány kondenzcsík jelezte a repülőgépek távolodó útját a levegőben, először határozott vonallal, aztán már úgy nézett ki, mint az a bizonyos cirrus felhő, mely esők előtt jelenik meg az égen, és melyekről pontosan megmondta, mikorra jön a csapadék. Mint ahogyan minden időjárással kapcsolatos jelenséget ismert, annyi idő múltával is, időjelző pilóta korából.

Hallgattunk. Megfakult kék szemét gondosan végig járatta a kert minden apró zugán, növényén, amiről nekem az jutott eszembe: talán búcsúzik. Még egyszer mindent látni, érezni akar, mielőtt végleg bezárul az ajtó mögötte.

Szomorú lettem, szerettem volna magamhoz ölelni, és mondani valami nagyon okosat, olyat, amit annyiszor várt volna tőlem, és én mindig olcsó közhelyekkel tömtem be a réseket, melyek oly sokszor közénk húzódtak. Ritkán öleltük meg egymást, még ritkábbak voltak az eseményhez nem köthető puszik, valahogy így alakult. Mindketten kerültük az erős érzelmi kitöréseket, még a vitáink is véget értek azelőtt, hogy meggyőzhettük volna a másikat. Minidig kimondtunk valamit, ami napokig ott keringett a fejünk felett sokszor kimondhatatlan fájdalmat okozva a lelkünkben, de hallgattunk. Egyikünk se forszírozta a megoldást, bebújt saját sértődöttsége mögé, ilyenkor mérföldeket nőtt köztünk a távolság, amit nagyon nehéz volt méterenként leküzdeni.

Azt hiszem egyre inkább eltévedt a hozzám vezető úton, sokszor a legjobb szándékom is megcsúszott, mint óvatlan tébláboló a hirtelen megvastagodott jégen. Néha azt gondoltam, már soha sem tehetek a kedvére. Pedig valójában nagyon vágytam rá, mégis elvesztem a bizonyítani és tenni akarás kényszerében-, nem sikerült elválasztanom a fontosat, a halaszthatótól. Próbáltam fizikai rendet tartani a házban, ma mégis úgy emlékszem vissza, hogy igazából sohasem volt az. Mindig volt olyan valami, aminek nem ott kellett volna lennie, és mindig volt olyan, amit már régen fel kellett volna söprögetni, porszívózni, elmosni, letörölni. Igyekeztem igazságosan megosztani magam, a tennivalók, és a már betegeskedő szüleim között, de azt hiszem folyton vesztésre álltam.

Elmondani is nehéz ezt így utólag, mert olyan, mintha az ember lecsupaszítva állna mások előtt, miközben arra kényszerítik, hogy tegyen úgy, mintha ünnepi ruhában verset mondana. Ha kell könnyezve, nevetve, vagy csak egy mosollyal az arcán. Semmilyen miértre nincs válasz így utólag, nincs magyarázat, csak magyarázkodás. Ha nem vagy ott, akkor, és amikor nagyon kellene, később nem marad másod, mint a belemagyarázás. Látod a képeket ébren, és álmodban, hallod a jól ismert hangot, már nyújtanád a kezed, de semmid sem maradt, az emlékeken kívül.

Azon a napon, és éjszakán, amikor ott ültem az ágya szélén, ujjaimmal szünet nélkül simogatva eres vékonybőrű kézfejét, hallgatva, ahogyan megküzd minden lélegzetvételért, már egészen biztosan tudtam, hogy van még valaki a szobában. Valaki, akivel eddig még soha nem találkoztam így ennyire közelről, valaki, aki könyörtelen, és végleges. Aki elveszi majd tőlem, és viszi magával valahová, ahol vagy találkozunk majd, vagy mégsem.

Nem mertem sírni, nem akartam, hogy tudja: megadtam magam. Úgy toltam előre a makacsságom, mint egy védőbástyát, amin egy ágyúgolyó sem üthetne lyukat. De ezúttal nem voltam elég erős.

Nagyon szerettem, és minden valószínűséggel Ő ugyan így szeretett engem. Aznap, amikor az utolsó útjára indult, végre átöleltem, és kimondtam. Az ölelésemből távozott a túlsó partra, azzal a mondattal, amit akkor nem is volt olyan nehéz kimondani: Édesapám, nagyon szeretlek Téged!

 Csak  madár boldog

Faluszéli házat, vetkőztet az idő, olyan

Lesz már lassan, mint egy ruhátlan nő.

Pattog a festék, és mállik a vakolat,

Szégyellik a falak a sártégla foltokat,

S mint öregasszony ráncára a kendőt

Egyre lejjebb húzzák magukon a tetőt.

A kerítés pedig, mintha csak követné

Hűséges lovagként térdel a ház elé.

Mintha halott volna, minden mozdulatlan,

Nem lebben a függöny sehol az ablakban.

Aztán váratlanul, mint valami csodát,

Hallom megkondulni a templom harangját.

Csak sután kihagyva, nagyon erőtlenül,

Mint mikor a kötél asszonykézbe kerül.

Kevesen élnek itt, ők is feketében

Csak a madár boldog ezen a vidéken.

 

 

 

Majd jövök...

Majd jövök- búcsúztál,

S visszaküldött mosolyod

beleveszett a végtelenbe.

(Festmény: Cserényi Zsuzsanna Messzeség, olaj-vászon)

 

Csucsu

Most már két éve elmúlt, hogy hoztam magamnak egy "virágot" a temetőből. Kicsi volt, nagy pocakkal az éhezéstől, meg az össze-vissza vacakoktól, amiről azt hitte jól lehet lakni vele.

Ott ült a szüleim immáron kiüresedett síremléke mellett, hiszen a hamvakat már elvittük belőle, egy másik országba-, talán azóta már elérték a tengert. Ott pihennek az idők végezetéig.

Az én kicsi virágom pedig kinyílt. Gyönyörűséges, hatalmas hercegnővé érett, olyan jóságos természettel. amilyennel még én sem találkoztam soha. Pedig igen sok cicával kötöttem jó barátságot életem során, kivel végleg, mások pedig máshol folytatták életüket.

Minden egyes napom ajándék vele, pedig nincs kiéhezve különös törődésre, neki minden úgy jó, ahogy van. Járja a kertet, ha megéhezik bejön, néha pihen is egy kicsit, aztán újra megy. Időnként egereket idomít, egészen addig, amíg nem mozdulnak többé, akkor otthagyja őket. Ha sötétedik, végleg bejön, és nem megy ki már aznap többé.

"A macska teljes érzelmi őszinteséggel él.

Nem hazudik.

Nem tettet.

Nem visel álarcot.

A macska olyan, amilyennek látod:

derűs, ha biztonságban érzi magát;

tartózkodó, ha térre van szüksége;

szeretettel teli, ha téged választott;

és rideg, ha elárultad.

A macska senkié.

Nem lehet megvenni, nem lehet uralni.

Szabad lélek, aki csak önmagához hű.

Mégis, abban a csendben, amely körülveszi,

mindent el tud mondani –

szavak nélkül.

Talán épp ez a varázsa.

Ítélkezés nélkül mutatja meg

a valódi éned.

Egy világban, ahol az emberek

gyakran elrejtik, amit éreznek,

ahol a félelem hazugságra,

a kényelem hallgatásra késztet,

a macska tiszta marad.

Nyers.

Eredeti.

Ezért a macskabarát

nem gazdát vagy szolgát keres.

Bűntársat keres.

A lélek tükrét.

Egy lényt,

aki egyszerűen csak van."

Ernest Hemingway