Csucsu
Most már két éve elmúlt, hogy hoztam magamnak egy "virágot" a temetőből. Kicsi volt, nagy pocakkal az éhezéstől, meg az össze-vissza vacakoktól, amiről azt hitte jól lehet lakni vele.
Ott ült a szüleim immáron kiüresedett síremléke mellett, hiszen a hamvakat már elvittük belőle, egy másik országba-, talán azóta már elérték a tengert. Ott pihennek az idők végezetéig.
Az én kicsi virágom pedig kinyílt. Gyönyörűséges, hatalmas hercegnővé érett, olyan jóságos természettel. amilyennel még én sem találkoztam soha. Pedig igen sok cicával kötöttem jó barátságot életem során, kivel végleg, mások pedig máshol folytatták életüket.
Minden egyes napom ajándék vele, pedig nincs kiéhezve különös törődésre, neki minden úgy jó, ahogy van. Járja a kertet, ha megéhezik bejön, néha pihen is egy kicsit, aztán újra megy. Időnként egereket idomít, egészen addig, amíg nem mozdulnak többé, akkor otthagyja őket. Ha sötétedik, végleg bejön, és nem megy ki már aznap többé.
