Ne fordulj hátra

Nincs visszaút, ha túl sötét már

 A dzsungel, fák ágai között 

Nem világít a Hold sem. 

Nincs visszaút, ha túl nehéz 

Már a sár, melyet az ember 

A másikra dobál, s helye sincs 

Mosolynak arcokon. 

Nincs visszaút, mert mankó

Sem támogat, és sántít, biceg 

Már minden gondolat: a van, 

A volt és az eljövendő. 

Nincs visszaút, s ha volna is, 

Csak kétfelé vezet, háttal 

Egymásnak, szemekbe nézni 

Puszta képzelet.

( A fotó az internetről, szerzője számomra ismeretlen).

Könnyű a madárnak

Szárnya van, csak felröppen, csőrébe kapva a szabadságot, fenn a kék ég, lenn a Föld, s ha nem leselkedik rá éppen egy puskacső, vagy egy nagyobb ragadozó: irány a boldogság! 

Tegyük fel, hogy időnként nekünk is lehet szárnyunk, nem is akármilyen: maga a gondolat. Felemel ismeretlen magasságokba, célok felé, s ha nem is mindig sikerül túl messzire jutni, az élmény akkor is maga a csoda. 

Micsoda érzés! Elrugaszkodni a földtől, kicsit közelebb kerülni a Naphoz, a Holdhoz, a csillagokhoz! Képzeletben. Meglátni mindazt, ami körül vesz, ami mellett máskor csak elmegyünk, észre sem vesszük. Ami széppé teszi az életünket, amelyről az adott pillanatban még nem érezzük, de később már biztosan tudjuk: EZ VOLT AZ! 

Jó látni, a tavaszt, amint eljön minden évben felváltani a hideget, a görönggyé fagyott sarat, érezni, amint lefejti rólunk a nehéz télikabátot, s könnyű kis szellővel a hajunkba túr, a szoknyánk alá lebben. Hallgatni a madarak énekét, a félig még kopasz fákon, látni, amint a száraz fűcsomó leveti tavalyi ruháját, és zöldbe öltözik helyette. Érezni az orgona, és akácfavirág mézes illatát a levegőben, hallgatni, amint először megdördül az ég, megtapasztalni, ahogy langyosra vált a hideg eső. Sétálni egyet az éjszakában, s feltöltődni, valami ritkán érzett nyugalommal, és boldogsággal, hogy élünk, még élhetünk! Azután várni a nyarat, dongó méhekkel a gyümölcsfákon. Bámulni egy rózsát, amint szirmait bontogatja. Elvegyülni a tenger partján ezernyi ember között, megbújni egy sziklán, magányos sirály szomszédságában. Csillaghullást nézni az augusztusi égen, fűben hasalva, friss széna illatát szívni magunkba. Tenyérrel a meleg földbe túrva, gondolatok között új utakat fúrva, temetni régi árkokat. Hallgatni a tücsök muzsikát, miközben szobádban lefejted magadról a ruhát, majd betakarod gyermeked az ágyban. Hegyet járni ősszel, színes falevél szőnyegen, amikor semmi mást nem hallani, mint lépteid susogó zaját, s apró madarak dalát az ágakon. Nézni a lombokon átszökő délutáni nap fényét, egy kidőlt fatörzsén ülve, s arra gondolni, semmi sem szebb az örök természetnél. A természetnél, amely ott lesz még akkor is, ha te már régen nem leszel, s bárhogyan szeretné az ember tönkre tenni, mindig győzni fog. Képes lesz újra teremteni önmagát még évezredek után is, és bármit teszünk vele, egyszer majd ismét ilyen gyönyörű lesz - valakiknek. S ha eljön a tél újra, majd minden csendes álomra szenderül, hatalmas fenyők állnak a hóesésben, örök zölden, színt adva a szunnyadó világnak. Belopakodnak szobád csendjébe, és mindig lesz valaki, aki színes díszekbe öltözteti, hogy örömet szerezzen vele másnak. Befelé figyelsz, miközben a kandallóban táncoló lángokat nézed, s elmerülsz a béke melegében. Házad ereszén jégcsapok lógnak furcsa alakzatban, s reggelre jégvirágok köszöntenek előszobád ablakán. Rálehelsz, mint egy kíváncsi kisgyermek kukucskálsz a kinti világra. Érezni, milyen jó, hogy hallgatnak körülöttünk a fegyverek, nincs háború, és ritkán maradunk éhesek. Tudni, hogy nem vagyunk halálos betegek, és kicsi szerencsével, még sokáig élhetünk. Vannak, akik azt mondják erre: szentimentalizmus, giccs, mint az ezeréves öregasszonyok fel rajzszögezett, hímzett falvédőjén a házi áldás. Én azonban ebben a „giccs” témában már senkinek sem hiszek: érzékelő sejtjeimre bízom az ítéletet. Ha meglátom a piros fonállal hímzett fehér anyagban azt, aki készítette, semmiképp nem sütnék rá lekicsinylő bélyeget. Így bátran bevállalok minden csodát, minden szép szót, még a szárnyakat is, akkor is, ha biztosan tudom, nekünk nincsenek. Szép ez a világ, minden bánatával és szomorúságával együtt, csak mi emberek nem találjuk meg benne igazán a helyünket. Mindig futunk valami újabb, jobbnak vélt után, és közben elveszítjük a lényeget: a szép, és jó iránti hitünket. Hajszoljuk önmagunkat, miközben megbántunk másokat, és töröltük a szótárunkból: ne haragudj! Gyakran bevillannak nagyanyám történetei a mezítlábas, egy cséplőgépes falusi életről, ahol a szénát szállító szekerek rúdján úgy csüngtek a gyerekek, mint a szőlőn a szemek. A csodás kukoricáról, melynek héjából babák készültek, a még gyenge magból mákos kukorica, egyébiránt meg meghízott rajta a család malackája. Ami maradt még a szár, azzal meg befűtötték a kemencét, aztán sülhetett a rétes, meg a kenyér. Sohasem hallottam még egyetlen idős embertől sem, hogy mennyire boldogtalan vagy elégedetlen volt, mert nem volt más, csak a „néprádió”: minden háznál egy barna doboz, fenn a falon, és ha bekapcsolták, akkor mindenki ugyanazt a műsort „élvezhette”. A televízióról még csak nem is álmodtak, de mesék hősei elevenedtek meg az egyre sötétedő estében a gyermekek párnáján, míg álomba nem szenderültek. Közben gyógyultak a kitisztított, horzsolt, karcolt sebek a kezeken, lábakon, mert nagyokat esni futás közben akkor még nem okozott ekkora rémületet. Bármerre járok, mindenütt a régi falvak megmaradt nyomait kutatom, olykor úgy érzem, mintha mindig és mindenütt egyformák lettek volna. A nagyanyám meséiben, a kérdezgetett idős emberekében, de később mégis rá kellett jönnöm, hogy a különbségük az ott élő emberekben rejlett, rejlik. Éltek, és ma is élnek olyanok, akik irigységgel figyelik a falvak, és városok közötti különbséget, és vannak olyanok, aki büszkén, szeretettel őrzik hagyományaikat, a tájnyelvet, a csendes, békés, szunnyadónak tűnő világot. Rájuk én vagyok irigy, mert néha úgy érzem, képes lennék mindent feladni egy ilyen életért. 

Kicsit elkalandoztam, pedig mindössze arról szerettem volna írni, hogy milyen boldogság járta át a lelkem ma reggel, amikor felébredve megláttam felkelni a napot a fák mögött. Az ég ragyogóan kék volt, néhány sárguló levél landolt a lábam előtt. Itt az ősz, és benne az ígéret: ha jól sáfárkodunk a természet energiáival, jövőre újra eljön a tavasz. A Természet nagy varázsló, mindig, mindent a helyére rak, ameddig hagyjuk neki. (2019. szept.)

Volt egy kiállítás

Megértem, hogy életemben először, itthon is megmutathattam, mivel töltöm a szabadidőmet. Köszönet érte a Lőrinci könyvtár vezetőjének: Oldal Hajnalkának. Többen voltunk, akik bemutathatták a munkáikat. Volt grafika, fotózás, kézimunkák, (horgolás, művirág díszelemek, gyöngyfűzés), stb. a teljesség igénye nélkül. Most ide a saját munkáim, a kiállításon helyet kapó részét hoztam el megmutatni, nem különösebb önzés nélkül. Itt talán megmarad, egészen addig, ameddig a blog életben lesz. Kis szerencsével talán akkor is, amikor én már nem leszek. Boldoggá tett ez a délután, bár olyan sokan voltak ott, akiket egyáltalán nem ismerek, és valószínű ők is így voltak velem. Ilyenkor látszik az, hogy mennyire ki tud szakadni az ember, még a közvetlen környezetéből is. Most talán elindult valami, és szívből kívánom az utánam következőknek, hogy sok ilyen lehetőségük legyen bemutatni, mit tudnak.

Ha valaki keresne, bal oldalon a csikos pulóveres hölgy mellett, a világító torzonborz frizurás én vagyok.

Hála

Nem tudnám felsorolni, ki mindenkinek vagyok már hálás mióta élek. Most mégis Maróti Györgyre emlékezem azok közül, akikre ha gondolok, a szívem megtelik valami nagyon széppel, annyira széppel, hogy könnybe lábad tőle a szemem. Nincs már velünk, és biztosan sokan vannak, akik sohasem ismerték, nemcsak azért, mert nem találkoztak vele, hanem azért sem, mert soha nem jártak az Ő Kaptárában. Civil foglalkozása tanár volt, nagy irodalom kedvelő, aki a virtuális világban is képes volt maga köré gyűjteni azokat, akik szívesen írtak, olvastak, tanulni vágytak. Ahol mind összegyűltünk, ez a hely volt a Kaptár. Mi voltunk a szorgos méhek, Ő pedig a méhek Királya, még akkor is, ha a természetben ez kicsit másként van. Ő maga is írt, nemcsak verseket, novellákat, majd minden napra esett valami tanítása is. Jeles napok történései, aktuális dolgokkal kapcsolatos vélemény, elemzés, melyekben mindig ott volt a lámpás, ami segített megvilágítani az előttünk álló utat. Beküldtük neki épp elkészült szerzeményeinket, aztán vártuk, hogy érdemesnek találja-e, hogy felkerüljön hozzá, s még türelmetlenebbül vártuk azt, vajon mi lesz a véleménye? Mert az mindig volt, talán csak akkor nem, ha közepes, vagy annál is silányabbra sikerült egy-egy produktum. Soha, senkinek nem akarta kedvét venni, aki oda tartozott. Ha hallgatott, már tudtuk, hogy nem ez volt éltünk legjobb verse, novellája, elbeszélése. Aztán valaki, valakik telerakták a Kaptárt vírusokkal, egyszer még sikerült megtisztítani, többször már nem. Aki ezt tette, nem tudom tisztában volt-e azzal, hogy mit vett el tőle, tőlünk. Szétszéledtünk, mindenki ment tovább a maga útján. Ő is, egyszer még sikerült megtalálnom egy másik helyen, de ott olvasgatva már tudtam: ez neki sem ugyanaz. Páran még próbáltunk kapcsolatban maradni, de az egész már olyan volt, mint egy szétesni készülő szekér a döcögős, kátyús úton. Ma már nincs sehol. Végleg itt hagyott minket, jóval később értesültem erről. Őszintén belesajdult a szívem. Milyen jó lenne most a jó meleg Kaptár, ahogy Ő nevezte, akár emlékhelyként is. Ott még megtalálhatnánk kicsit régi önmagunkat, botladozva, néha félénken, vagy telve büszkeséggel. Soha nem fogom elfelejteni, sem Maróti Györgyöt, sem az Ő Kaptárát. Azt, hogy mindig, mindennek ellenére megpróbáltam az úton maradni, neki köszönhetem. Bárhol van is most, kívánom, legyen boldog, sokkal boldogabb, mint ami ezen a földön adatott meg neki. Tőle kaptam a nevet: Kispatak.

"Ez a csönd éve volt..."

Hallgatom már többedszer Balázs Fecó gyönyörű dalát, különböző változatokban. Mert ez valóban a csönd éve. Elment Benkő László, és Mihály Tamás, az Omega két ikonja, és most Fecóért szorítok, biztosan nem egyedül. Egyre kevesebben lesznek, akiknek a dalain nőttünk fel, táncoltunk talán az első szerelmünkkel egymásba simulva, önfeledten. Nekem Fecó hangja gyönyörű, és teljesen egyedi. Nincs kihez hasonlítani. Most pedig altatásban fekszik egy kórházban, és annyira szeretném, ha közben álmodna. Arról, hogy mennyien szeretik, hogy mennyire szerettük, amit tőle kaptunk. Nekem teljesen mindegy, hogy a politikai megosztás hová állítja, nekem Ő Balázs Fecó, a gyönyörű dalaival. Még jelen idő, és remélem az is marad még egy ideig.

Azután felbukkan Majka, sokak imádottja, egy külön kórházi szobából, amint éppen videón posztolgat, az Ő Covidjáról, narancsot majszolgatva. Ha nem tetszik egy komment, beszól valami igazán kommerszet, kifütyülés nélkül. Olyannak tűnik, mintha egy megfázással küzdene éppen, kiemelt körülmények között. Vajon hányaknak jut ilyen elbánás? Saját indoklása szerint ez azért van, mert Ő, mint híresség másként zavarná a kórházi ellátás rendjét. Kicsit elszomorít, hogy részben ő most a kultúránk jelentős egyénisége. (Meg kell azért említenem, hogy van néhány zenéje, ami kifejezetten tetszik). Ez is jelen idő. Aztán jönnek velem szembe a posztok. A fertőzöttek száma, a napi halálozásoké, ilyen formában: „ma is megdőlt az elhalálozási rekord”, mintha valamiféle olimpián lennénk, ahol sportolók döntenek meg, teljesítmény rekordokat. Látom a szomorú, posztokat, hol mennyit kellett várni az ellátásra, kivel, hogyan bánnak az eü. ellátó rendszerben, és az egyéni tragédiák megismeréséből, lassan előbukkan a valóság egy szelete. Ez is jelen idő. 

Olvasom a kommenteket, néhol leírhatatlan gyűlölettel szidják egymást olyanok, akik életükben nem találkoztak még, nem is ismerhetik egymást. Ha mégis rákeresnek, hogy ki írhatta a véleményt, nem azt kutatják, hogy mi érdekli, mivel foglalkozik éppen, hanem megnézik a borítóképet, rajta a fotót. Ha van, azért kezdik ki, ha nincs azért. És se szeri, se száma a nagy „megmondóembereknek”, akik mindent tudnak, akik kisebb gondolat nélküli tömeget húznak maguk után, és közben nem átallanak valamiért anyagiakat kuncsorogni. Legtöbbször úgy, hogy azzal másokon akarnak segíteni. És megy nekik. Mire legközelebb felbukkanak, már segítőik is vannak, és persze készül néhány videó, amin éppen zsák tésztát, rizst, egyéb tartós élelmiszert osztogatnak, putrik előtt álló szegény embereknek. Ezek az emberek nem mondhatják meg, mit szeretnének enni, nekik azt kell enniük, amit más eléjük tesz. Ez is jelen idő.

Időnként fotók jelennek meg hajléktalanokról, gyéren öltözött, általában koszos emberek, mert elmúlt a nyár, amikor egy patakban is meg lehetett tisztálkodni. Az utcán élnek, rongyokban, vastag kartonpapír az ágyuk, és télen mindig egyre kevesebben lesznek. Van, aki még este lefekszik, de reggel már nem ébred fel. Hosszú évek gondja ez, de nem akarnak rajtuk segíteni. Számuk egyre nő, a kilakoltatásokkal egyenes arányban. Ez is jelen idő. 

Be vagyunk zárva, egy különös világba, ahol most több a rossz, mint a jó. Gerjesztett rettegésben élünk. Minden nap megfogadjuk, hogy holnap már nem! Nem fogok elolvasni semmit, ami visszahúz! Nem nézem meg az ember által megkínzott állatok fotóit, átugrok a kidobott, csont sovány kutyák történetéről szóló írásokon, és semmit, de semmit nem akarok látni, ami arról szól, hogy hová jutottunk ahelyett, ahol lennünk kellene! Mert nem jó, szépnek meg végképp nem szép, pedig ez is jelen idő. 

Az utcán, köztereken, közösségi helyeken, mintha örökké farsang lenne. Az arcunk takarásban, és mi emberek sohasem csak egymás szemeiből mértük fel, mit szeretne a másik. A teljes arcot láttuk, a mimikát, és ma azt sem tudjuk igazán megállapítani, ki jön velünk szembe. Eljutottunk odáig, hogy csak azt merjük megölelni, akiért az életünket is odaadnánk, s míg egymáshoz simulunk egy pillanatra azt gondoljuk: már az sem számít, ha többé nem lesz holnap. Ez is jelen idő. 

Ez egyszer egész életünk során egymás után jönnek a napok, amikor már a felébredéskor sem tudjuk, mi történik majd a következő órákban. Dédelgetjük szabadságunk maradékait, melyekben még hiszünk, még akkor is, ha mások mondják meg, mikor léphetünk az utcára, mehetünk bevásárolni. Ez is jelen idő. Nem tudom milyen vesztségek árán, hogyan vészeljük át, ezt az egyelőre végeláthatatlannak tűnő időt, s ami ezután jön, vajon hasonlít-e még valamiben ahhoz, ahogyan eddig éltünk? Mert az már a jövő idő lesz! (Mióta ezt átgondoltam, újra leírtunk egy kört. Balázs Fecó nincs már, vannak védőoltások, de a a mostanra kialakult helyzet nagyon kezd hasonlítani, az egy éve átéltekhez.)

Egy állatkínzás margójára...

Nagy a baj, és most senki ne higgye, hogy a szenvedő állatokat kevésbé sajnálom, mint a bajban lévő embereket. Egyre többször hallani, látni idős, egyedül élő emberekről, hogy olyasmit tesznek, ami már-már túlmegy minden határon. És itt még nem is a 60-70 éves korosztályról van szó. Ennél akad, hogy sokszorta több évet megéltek már, talán a Mindenható akaratából, ugyanis más nemigen törődik velük.

Csak a legutóbbi példa: egy néni nyolcvanon felül, vastag lánccal kötötte ki a macskáját, a kutyaólhoz, majd kiderült, hogy még egy van a házban, dobozban bolháktól hemzsegve, a halálán. A néni elmondása szerint, csak beteg, pihennie kell. Ki tudja hány nap telt el így, míg végre valaki elindította a folyamatot, a cicák megszabadultak, de az egyik nem élte túl. Jött a végtelen sok komment, különböző oldalakon, ahogy szokás fotelből, számítógép elől. Legtöbbje telve embergyűlölettel, (amit néha tolerálok, mert van oka), de egy nagyon idős embert, akit nem láttak soha, akiről nem tudnak semmit, nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel illetni, az nálam már kiveri a biztosítékot.

Akik napokon át látták a láncra vert cicát, nem gondoltak arra, hogy aki ilyet tesz, annál már valami nincs rendben a nyakán felül? Főként, ha idős, ha egyedül van? Nem szól arról a fáma, hogy mi volt a házban, mi lehetett, ha a cica minden vérét kiszívták a bolhák? Nem tudom ki a néni, mit tett egész életében, hogy végül magára maradt, és odáig jutott, hogy összekeverte a cicát, a kutyával. Nem tudom, hányan haragszanak rá, és mennyien szeretik, vagy szerették? Csak egyet tudok biztosan: manapság nagyon sok ember él így, elhagyottan, boldogtalanul, ha úgy tetszik az út szélén. Mint az állatok, akiket megunnak, kidobnak, „ott felejtenek”. (Szándékosan írtam „akiket”, mert sok állat megérdemli). Bolhásan, mocsokban, fázva, talán éhezve is. Nincs könyörület, időnként annyi sem, mint a kóborló állatokkal szemben. Emennek mellettük, csukott szemmel, bezárt szívvel, lélekkel. Az ember, társas lény nem magányra született, mindenkinek szüksége van egy kis figyelemre, pár jó szóra, némi törődésre különösen, ha idős. Bármilyen volt is az addigi élete. Van, akinek nem bocsájtunk meg soha, de bármilyen is volt, mindenkinek járna még egy esély. (Kivéve azokat, akik szörnyű bűntetteket követnek el, arra megbocsájtást, csak a Jóistentől kaphatnak.) 

Néha elgondolkodom: hogyan jutottunk odáig, hogy képesek vagyunk így gyűlölni egymást? Hogyan jutottunk odáig, hogy szinte élvezetből kínzunk állatokat, embereket válogatás nélkül, mindegy csak védekezés képtelen legyen. Hová vezet ez az út, lesz-e valaha aki kiteszi a stop táblát? És lesznek-e, akik megállnak előtte?

Tévedés ne essék, ő az enyém. Csak illusztráció.

Ösz. Egy festményem fotó alapján.

A hely ahol élek. Ha életem során bárhol, és bármikor megkérdezték tőlem, honnan jöttem, mindig azt válaszoltam: Selypről. Mindenki azonnal rávágta: ahol a cukorgyár van. Büszke voltam erre, hiszen a nagyszüleimtől kezdve, minden hozzátartozóm dolgozott ott. Volt több gyár, üzem, de a meghatározó szerepet a cukorgyár töltötte be. Minden, ami szép, és jó volt hozzá kötődött hosszú évekig. Színjátszók, néptáncosok, jól felszerelt klubb a fiataloknak, ahol esténként elszórakoztatták egymást. Bálok, különböző alkalmakon, sport, tenisz, és futball, egy időben még kézilabdázással is kísérleteztünk. Volt a gyárnak tava, ahol családostól lehetett pihenni, s lehetett gyárat látogatni mindenkinek a gyerekeivel, ahol kedves, mosolygós dolgozók kínáltak bennünket, süveg, kocka, és valami átlátszó cukorral, aminek már nem emlékszem a nevére. A nyugdíjasoknak minden évben találkozót rendeztek, és a gyár megajándékozta őket. És ott volt a Ruby, egy ikonikus szórakozóhely, mindenki kedvence. Biztosan van olyan, amit kihagytam, mert már csak az emlékek maradtak. A cukorgyárat eladták, széthordták, ma már egy meghatározhatatlan romhalmaz. A tavat elkerítették, a helyiek a kerítésen kívül rekedtek, a horgászokkal együtt. S ha mindez még nem lett volna elég, itt maradtak a volt cementgyár romjai is az azbeszt hulladékkal. Elcsendesült körülöttünk a világ, lassan mi is az enyészet részei lettünk. Várunk, hátha megszólal egyszer valaki: Ébresztő!