"Ez a csönd éve volt..."

Hallgatom már többedszer Balázs Fecó gyönyörű dalát, különböző változatokban. Mert ez valóban a csönd éve. Elment Benkő László, és Mihály Tamás, az Omega két ikonja, és most Fecóért szorítok, biztosan nem egyedül. Egyre kevesebben lesznek, akiknek a dalain nőttünk fel, táncoltunk talán az első szerelmünkkel egymásba simulva, önfeledten. Nekem Fecó hangja gyönyörű, és teljesen egyedi. Nincs kihez hasonlítani. Most pedig altatásban fekszik egy kórházban, és annyira szeretném, ha közben álmodna. Arról, hogy mennyien szeretik, hogy mennyire szerettük, amit tőle kaptunk. Nekem teljesen mindegy, hogy a politikai megosztás hová állítja, nekem Ő Balázs Fecó, a gyönyörű dalaival. Még jelen idő, és remélem az is marad még egy ideig.

Azután felbukkan Majka, sokak imádottja, egy külön kórházi szobából, amint éppen videón posztolgat, az Ő Covidjáról, narancsot majszolgatva. Ha nem tetszik egy komment, beszól valami igazán kommerszet, kifütyülés nélkül. Olyannak tűnik, mintha egy megfázással küzdene éppen, kiemelt körülmények között. Vajon hányaknak jut ilyen elbánás? Saját indoklása szerint ez azért van, mert Ő, mint híresség másként zavarná a kórházi ellátás rendjét. Kicsit elszomorít, hogy részben ő most a kultúránk jelentős egyénisége. (Meg kell azért említenem, hogy van néhány zenéje, ami kifejezetten tetszik). Ez is jelen idő. Aztán jönnek velem szembe a posztok. A fertőzöttek száma, a napi halálozásoké, ilyen formában: „ma is megdőlt az elhalálozási rekord”, mintha valamiféle olimpián lennénk, ahol sportolók döntenek meg, teljesítmény rekordokat. Látom a szomorú, posztokat, hol mennyit kellett várni az ellátásra, kivel, hogyan bánnak az eü. ellátó rendszerben, és az egyéni tragédiák megismeréséből, lassan előbukkan a valóság egy szelete. Ez is jelen idő. 

Olvasom a kommenteket, néhol leírhatatlan gyűlölettel szidják egymást olyanok, akik életükben nem találkoztak még, nem is ismerhetik egymást. Ha mégis rákeresnek, hogy ki írhatta a véleményt, nem azt kutatják, hogy mi érdekli, mivel foglalkozik éppen, hanem megnézik a borítóképet, rajta a fotót. Ha van, azért kezdik ki, ha nincs azért. És se szeri, se száma a nagy „megmondóembereknek”, akik mindent tudnak, akik kisebb gondolat nélküli tömeget húznak maguk után, és közben nem átallanak valamiért anyagiakat kuncsorogni. Legtöbbször úgy, hogy azzal másokon akarnak segíteni. És megy nekik. Mire legközelebb felbukkanak, már segítőik is vannak, és persze készül néhány videó, amin éppen zsák tésztát, rizst, egyéb tartós élelmiszert osztogatnak, putrik előtt álló szegény embereknek. Ezek az emberek nem mondhatják meg, mit szeretnének enni, nekik azt kell enniük, amit más eléjük tesz. Ez is jelen idő.

Időnként fotók jelennek meg hajléktalanokról, gyéren öltözött, általában koszos emberek, mert elmúlt a nyár, amikor egy patakban is meg lehetett tisztálkodni. Az utcán élnek, rongyokban, vastag kartonpapír az ágyuk, és télen mindig egyre kevesebben lesznek. Van, aki még este lefekszik, de reggel már nem ébred fel. Hosszú évek gondja ez, de nem akarnak rajtuk segíteni. Számuk egyre nő, a kilakoltatásokkal egyenes arányban. Ez is jelen idő. 

Be vagyunk zárva, egy különös világba, ahol most több a rossz, mint a jó. Gerjesztett rettegésben élünk. Minden nap megfogadjuk, hogy holnap már nem! Nem fogok elolvasni semmit, ami visszahúz! Nem nézem meg az ember által megkínzott állatok fotóit, átugrok a kidobott, csont sovány kutyák történetéről szóló írásokon, és semmit, de semmit nem akarok látni, ami arról szól, hogy hová jutottunk ahelyett, ahol lennünk kellene! Mert nem jó, szépnek meg végképp nem szép, pedig ez is jelen idő. 

Az utcán, köztereken, közösségi helyeken, mintha örökké farsang lenne. Az arcunk takarásban, és mi emberek sohasem csak egymás szemeiből mértük fel, mit szeretne a másik. A teljes arcot láttuk, a mimikát, és ma azt sem tudjuk igazán megállapítani, ki jön velünk szembe. Eljutottunk odáig, hogy csak azt merjük megölelni, akiért az életünket is odaadnánk, s míg egymáshoz simulunk egy pillanatra azt gondoljuk: már az sem számít, ha többé nem lesz holnap. Ez is jelen idő. 

Ez egyszer egész életünk során egymás után jönnek a napok, amikor már a felébredéskor sem tudjuk, mi történik majd a következő órákban. Dédelgetjük szabadságunk maradékait, melyekben még hiszünk, még akkor is, ha mások mondják meg, mikor léphetünk az utcára, mehetünk bevásárolni. Ez is jelen idő. Nem tudom milyen vesztségek árán, hogyan vészeljük át, ezt az egyelőre végeláthatatlannak tűnő időt, s ami ezután jön, vajon hasonlít-e még valamiben ahhoz, ahogyan eddig éltünk? Mert az már a jövő idő lesz! (Mióta ezt átgondoltam, újra leírtunk egy kört. Balázs Fecó nincs már, vannak védőoltások, de a a mostanra kialakult helyzet nagyon kezd hasonlítani, az egy éve átéltekhez.)