Tegyük fel, hogy időnként nekünk is lehet szárnyunk, nem is akármilyen: maga a gondolat.
Felemel ismeretlen magasságokba, célok felé, s ha nem is mindig sikerül túl messzire jutni, az élmény akkor is maga a csoda.
Micsoda érzés! Elrugaszkodni a földtől, kicsit közelebb kerülni a Naphoz, a Holdhoz, a csillagokhoz! Képzeletben. Meglátni mindazt, ami körül vesz, ami mellett máskor csak elmegyünk, észre sem vesszük. Ami széppé teszi az életünket, amelyről az adott pillanatban még nem érezzük, de később már biztosan tudjuk: EZ VOLT AZ!
Jó látni, a tavaszt, amint eljön minden évben felváltani a hideget, a görönggyé fagyott sarat, érezni, amint lefejti rólunk a nehéz télikabátot, s könnyű kis szellővel a hajunkba túr, a szoknyánk alá lebben. Hallgatni a madarak énekét, a félig még kopasz fákon, látni, amint a száraz fűcsomó leveti tavalyi ruháját, és zöldbe öltözik helyette. Érezni az orgona, és akácfavirág mézes illatát a levegőben, hallgatni, amint először megdördül az ég, megtapasztalni, ahogy langyosra vált a hideg eső. Sétálni egyet az éjszakában, s feltöltődni, valami ritkán érzett nyugalommal, és boldogsággal, hogy élünk, még élhetünk!
Azután várni a nyarat, dongó méhekkel a gyümölcsfákon. Bámulni egy rózsát, amint szirmait bontogatja. Elvegyülni a tenger partján ezernyi ember között, megbújni egy sziklán, magányos sirály szomszédságában. Csillaghullást nézni az augusztusi égen, fűben hasalva, friss széna illatát szívni magunkba. Tenyérrel a meleg földbe túrva, gondolatok között új utakat fúrva, temetni régi árkokat. Hallgatni a tücsök muzsikát, miközben szobádban lefejted magadról a ruhát, majd betakarod gyermeked az ágyban.
Hegyet járni ősszel, színes falevél szőnyegen, amikor semmi mást nem hallani, mint lépteid susogó zaját, s apró madarak dalát az ágakon. Nézni a lombokon átszökő délutáni nap fényét, egy kidőlt fatörzsén ülve, s arra gondolni, semmi sem szebb az örök természetnél. A természetnél, amely ott lesz még akkor is, ha te már régen nem leszel, s bárhogyan szeretné az ember tönkre tenni, mindig győzni fog. Képes lesz újra teremteni önmagát még évezredek után is, és bármit teszünk vele, egyszer majd ismét ilyen gyönyörű lesz - valakiknek.
S ha eljön a tél újra, majd minden csendes álomra szenderül, hatalmas fenyők állnak a hóesésben, örök zölden, színt adva a szunnyadó világnak. Belopakodnak szobád csendjébe, és mindig lesz valaki, aki színes díszekbe öltözteti, hogy örömet szerezzen vele másnak. Befelé figyelsz, miközben a kandallóban táncoló lángokat nézed, s elmerülsz a béke melegében.
Házad ereszén jégcsapok lógnak furcsa alakzatban, s reggelre jégvirágok köszöntenek előszobád ablakán. Rálehelsz, mint egy kíváncsi kisgyermek kukucskálsz a kinti világra.
Érezni, milyen jó, hogy hallgatnak körülöttünk a fegyverek, nincs háború, és ritkán maradunk éhesek. Tudni, hogy nem vagyunk halálos betegek, és kicsi szerencsével, még sokáig élhetünk.
Vannak, akik azt mondják erre: szentimentalizmus, giccs, mint az ezeréves öregasszonyok fel rajzszögezett, hímzett falvédőjén a házi áldás. Én azonban ebben a „giccs” témában már senkinek sem hiszek: érzékelő sejtjeimre bízom az ítéletet. Ha meglátom a piros fonállal hímzett fehér anyagban azt, aki készítette, semmiképp nem sütnék rá lekicsinylő bélyeget.
Így bátran bevállalok minden csodát, minden szép szót, még a szárnyakat is, akkor is, ha biztosan tudom, nekünk nincsenek.
Szép ez a világ, minden bánatával és szomorúságával együtt, csak mi emberek nem találjuk meg benne igazán a helyünket. Mindig futunk valami újabb, jobbnak vélt után, és közben elveszítjük a lényeget: a szép, és jó iránti hitünket. Hajszoljuk önmagunkat, miközben megbántunk másokat, és töröltük a szótárunkból: ne haragudj!
Gyakran bevillannak nagyanyám történetei a mezítlábas, egy cséplőgépes falusi életről, ahol a szénát szállító szekerek rúdján úgy csüngtek a gyerekek, mint a szőlőn a szemek. A csodás kukoricáról, melynek héjából babák készültek, a még gyenge magból mákos kukorica, egyébiránt meg meghízott rajta a család malackája. Ami maradt még a szár, azzal meg befűtötték a kemencét, aztán sülhetett a rétes, meg a kenyér.
Sohasem hallottam még egyetlen idős embertől sem, hogy mennyire boldogtalan vagy elégedetlen volt, mert nem volt más, csak a „néprádió”: minden háznál egy barna doboz, fenn a falon, és ha bekapcsolták, akkor mindenki ugyanazt a műsort „élvezhette”. A televízióról még csak nem is álmodtak, de mesék hősei elevenedtek meg az egyre sötétedő estében a gyermekek párnáján, míg álomba nem szenderültek. Közben gyógyultak a kitisztított, horzsolt, karcolt sebek a kezeken, lábakon, mert nagyokat esni futás közben akkor még nem okozott ekkora rémületet.
Bármerre járok, mindenütt a régi falvak megmaradt nyomait kutatom, olykor úgy érzem, mintha mindig és mindenütt egyformák lettek volna. A nagyanyám meséiben, a kérdezgetett idős emberekében, de később mégis rá kellett jönnöm, hogy a különbségük az ott élő emberekben rejlett, rejlik. Éltek, és ma is élnek olyanok, akik irigységgel figyelik a falvak, és városok közötti különbséget, és vannak olyanok, aki büszkén, szeretettel őrzik hagyományaikat, a tájnyelvet, a csendes, békés, szunnyadónak tűnő világot. Rájuk én vagyok irigy, mert néha úgy érzem, képes lennék mindent feladni egy ilyen életért.
Kicsit elkalandoztam, pedig mindössze arról szerettem volna írni, hogy milyen boldogság járta át a lelkem ma reggel, amikor felébredve megláttam felkelni a napot a fák mögött. Az ég ragyogóan kék volt, néhány sárguló levél landolt a lábam előtt. Itt az ősz, és benne az ígéret: ha jól sáfárkodunk a természet energiáival, jövőre újra eljön a tavasz. A Természet nagy varázsló, mindig, mindent a helyére rak, ameddig hagyjuk neki.
(2019. szept.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése