Szeretettel köszöntelek a blogomban! Welcome on my blog! Bienvenue sur mon blog! Willkommen auf meinem Blog! Benvenuti sul mio blog! Καλώς ήρθατε στο blog μου! Selamat datang di blog saya!

Az oldalon található minden anyag szerzõi jogvédelem alatt áll.
Bármiféle felhasználása csak a szerzõ elõzetes engedélyével történhet.






2021. november 13., szombat

Régi utcák, elfelejtett emberek...

 



Ki emlékszik már arra, hogy milyen élet volt itt, ebben az utcában, amikor mi ideköltöztünk? Talán még akadnak olyanok, de nagy részében elköltöztek, vagy már nem is élnek.

Furcsa, szegényes kis világ volt, még akkor is, ha a falu főutcája sem sokban különbözött tőle akkoriban.

Alig akadt a szokványos parasztházon kívül, valami másabb típusú. Hosszú, alacsony, gerendás mennyezetű házak voltak ezek, elől tisztaszoba, középen konyha, és hátul az un. „komra”, vagy kisház, ahogy az emberek nevezték. Ez utóbbiban még fűtési lehetőség sem volt, nem is nagyon kellett, mert általában élelmiszereket tároltak benne. Vagy olyan holmikat, melyeket nem használtak napi rendszerességgel. A mennyezete gerendás volt, valamilyen masszával kenték át, ami kissé sötét színt adott neki, növelve a helység homályát. Nagyon sok házban, még mázolt föld volt a padlózat, a kenőanyag tehéntrágya, és víz egyvelegéből készült.

Az ajtók és az ablakok, az udvarra nyíltak, egy gangra, ami felülről fedett, oldalán nyitott volt. Az ablakok picik, alig világították meg a belső helyiségeket.

Amit mi megvettünk, azt már valamivel modernebbre alakította a volt tulaj, a szobákban padlódeszka, a konyhában kő volt lerakva. A hátsó kisház, szoba szerepet kapott, és már normális méretű, nagyobb ablakok voltak az egész házban.

Számomra ez az egész költözés, mégis nagyon szomorú, és végtelenül lehangoló esemény volt. Az első olyan veszteség az életemben, amit sohasem sikerült kihevernem. Mintha kihasítottak volna a szabadságomból egy darabot. Hiányzott a hatalmas rét a kert végében, a Zagyva közelsége, még a többnyire szeméttel tele hordott Csincsa patak is. Tudom, muszáj volt meglépnünk, mert történt a családban valami, amiről sohasem gondoltuk, hogy előfordulhat. Erre az esetre mondták a régiek, talán nem pontosan idézem, hogy „fogadd a tótot a házadba, majd kiűz belőle”.

Szomorú, nehéz életeket láttam. Volt olyan, hogy sokan szorultak egy helyiségbe, az ágy alatt tárolták a krumplit, egyebeket. Volt, hogy az egész család, több gyerekkel egy szobában élt, éhezve, sokszor fázva. Volt, akinek a háza eleje már leomlott, a megmaradt részben élt a gyerekeivel, és a megszűnt bányától hordta a hátán több kilométerről a napi tűzrevalót. Olyan családok, akik a ház hátsó részébe szorultak, a konyhából kaptak némi meleget, és a földre rakott szalmazsákokon aludtak. Nem sorolom, a mai gyerekek nagy része, már nem is hallott ilyenről, de elképzelhető, hogy a ma mélyszegénységben tengődők, hasonlóan élnek.

Volt azonban valami más is, ami a főutcán nem. Idős emberek, akik ráértek délutánonként, egy kidőlt fatörzsön üldögélve, ősrégi történetekkel szórakoztatták a köréjük gyűlő gyereksereget. Ilyen volt Mári néni, a régi lőrinci viseletbe öltözve, a maga meghatározhatatlan korával. Göcögve, jóízűen nevetett a rémüldözéseinken, cseppet sem zavartatva magát, hogy már egyetlen foga sincs. Később esténként összegyűltünk a bezárt kisbolt lépcsőjén, az éppen ráérő felnőttekkel együtt, és alig lehetett becsalogatni bennünket onnan. Akkoriban már a fő attrakció Piri néni volt, akinek a nevetésétől apró csillagok szabadultak el, és repültek az égig. Vele később, már egészen felnőtt koromban, különlegesen jó kapcsolatom lett, úgy szerettem, mintha a génjeim egy része tőle származnának. Talán még „örökbe” is fogadtam a magam módján, s hogy később mégis elengedni kényszerültem a kezét, nagyon megviselt lelkileg. Na, és Róza történetei, meséi, a jó szíve, és segítőkészsége. Akadt egy pár döngő mellű férfi, az egyik arra oktatott bennünket, hogy mindenkinek köszönnünk kell, mert soha nem tudhatjuk ki az apánk. Éppen rosszkor, mert előlépett a kapu mögül az enyém. Meg volt az eligazítás, biztosan bevésődött neki örökre. Volt olyan, akinek ha megártott a kannás, egész nap egyfolytában ordítozott, éneklés címszó alatt. Megszoktuk, ha nagy volt a csend már hiányzott. Egy másik családban a fiú tangóharmunikázott, a lány énekelt az udvarukon, az viszont valódi élmény volt.

Olyan volt az utca, mint egy nagy család, az összes bajával, zajával, bánatával, boldogságával. Amikor „betört” a televízió az életünkbe, akkor megindult a menet hozzánk, székekkel, sámlikkal, olyanok voltunk, mint egy rosszul összerakott szénakazal, a hangok elkeveredtek a készülékével, ami tökéletlen volt még, és kicsi, a neve Kékes. Mint a mi Mátránk csúcsa, és ez külön örömet jelentett. Aztán egyre több készülék lett, elmúlt a varázs, és visszatértünk a bolt lépcsőjére.

Hatalmas eseménynek számított, amikor építették a közutat. Főként „Józsi”, meg az úthenger. Mi már átéltük ezt egyszer az Árpád úton, mégis éppen úgy örültünk, mint akik először látták.

Észre sem vettem, hogyan alakult át minden. Igaz, néha ki is maradtam belőle, kisebb-nagyobb kitérőkkel. Aztán mégis úgy hozta a sors, hogy végleg itt ragadtam.

Hogy ma mindez eszembe jutott, az ősznek köszönhető. Hiányoznak a szomszédom nyírfái az út mellől. Amikor meghozta, kicsi csemeték voltak, és gyönyörű, hatalmas fákká nőtték ki magukat. Csak egy baj volt velük, hogy egyre veszélyesebbek lettek az út mellett. Elmentek a fák, amikor nyirbálni kezdtük a veszélyesebb ágakat, még ő is itt volt velünk. Ült egy rönkön az udvaron, és cikiztük egymást, ahogy mindig. Mosolygott a bajsza alatt, sűrű, göndör hajában megkapaszkodott az őszi szél. Apró darabokra „miszlikelte” a vékony ágakat a metszőollóval, és nézte, hogyan kínozom magam az elektromos láncfűrésszel. Tudom, sajnálta a fát, úgy szerette mindegyiket, ahogyan én. Isten veled Laci, ültess sok fát odaát, és ígérem, azokat már senki nem vághatja ki. 


7 megjegyzés:

  1. Nagyon szép irás igazán jó volt olvasni !

    VálaszTörlés
  2. Milyen jó egy ilyen emlékezés, némely részében visszaköszön a sajátom! Még a költözés is, mi a falu legkisebb házából költöztünk egy új félig kész kockaházba, de ott egyetlen gyerek sem volt a közelben, míg az előző helyen talán két tucat is.
    Élmény volt olvasni az írásod, Zsu!
    Köszönöm.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy itt is leírtad a gondolataidat, örömet szereztél vele! Épp ilyen élmény nekem, amikor Tőled olvashatok valamit! Ölellek!

      Törlés
  3. Gyönyörű élet áll amögött aki így tud róla emlékezni. 😊

    VálaszTörlés
  4. Igen, azt hiszem nagyon szép életem volt, van. Minden percét szeretem, a jót, és rosszat is. S ami még a legjobbak közé sorolható, itt találtam meg évekkel ezelőtt a barátságodat is, amit amig élek igyekszem megőrizni. Köszönet érte!

    VálaszTörlés
  5. Számos emléket hozott fel belőlem a gyönyörű írásod. Gyerekkoromból idéztél. Ismerem a gerendás házat, a sározást, sikálást... Nekünk nem volt villanyunk, a szomszéd utcába jártunk át Tv-t nézni. Az ilyen estéknek más volt az atmoszférája. Ahogy olvastalak, ( már tegnap is, csak sok minden történt és nem tudtam jól összeszedni a gondolataimat) végigmentem az utcákon ahol laktam- gondolatban. Furcsa érzés kerített hatalmába ...született egy aprócska tervem. Költözésben nekem is volt részem, de az akkor kellemes volt. Végre lett villanyunk és saját tv-n. Hűtőszekrény, és még más dolgok, amik korábban hiányoztak. Mégis, csodálatos gyerekkorom volt. Békeség, nyugalom hatotta át, mint a legtöbb korombeli gyereknek. A régi szalmás házat látom mégis álmaimban. Mert már csak álmaimban láthatom. Írtam is erről egy verset... már nagyon régen. Látod, Kispatak... mennyi minden jutott eszembe, gyönyörű emlékezős írásodat olvasva. Ölellek!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én ma is ebben a házban lakom. Feladtam az egész addig felépített életemet, hogy öregségükre a szüleim mellett legyek, amikor kell. Abba a házba, ahol születtem, sohasem kerülhettem vissza, pedig próbáltuk megvenni a férjemmel, amkor még fiatalok voltunk. Ma már Ő sincs. A ház ma is meg van, és másé. Ha elmegyek előtte, ugyanúgy megszakad a szívem, mint amikor el kellett jönnünk. Álmaiban ma is gyakran ott élek. Az én édesanyám egy valódi angyal volt, már életében is, mindenkinek próbált segíteni. Főként, ahol gyerekek voltak. Jobb lett kicsit a világ az itt élőknek, az udvarunk pedig egy hatalmas játszótér lett, olyan, ahol még enni is lehetetett. Az utcán tollaslabdáztunk, télen hógolyóztunk, az én szüleimmel együtt. Mi nagyon sok mindent együtt csináltunk: munkát, játékot. Az errefelé addig ismeretlen volt.
      Olykor elindulok az emlékeim után...
      Kíváncsi vagyok a tervedre, ha megosztod, biztosan öröm lesz. Ölellek!

      Törlés