Hiányzol...

(Valakinek, aki a hatályban lévő törvények szellemében, hivatalosan ami. Csak egy tárgy)

 

Hiányzol, ebben az őrült malomban, amit többnyire úgy hívnak: Élet! A nyugalom voltál, világosság a sötétben, kapaszkodó, ha elengedtem magam. Velem jártál az úton, születésed napjától, akkor is, ha bánatom volt, és akkor is, ha boldognak éreztem magam. Csak néztél a különös zöld szemeiddel, és tudom, hogy értettél, mintahogyan én is megértettem minden rezdülésedet.

Hiányzik az orrocskád, ahogyan az enyémhez dörzsölöd-, mint az eszkimók úgy adtunk egymásnak puszit. A párnás talpacskád, ahogyan végig simítod az arcom, amikor azt szeretted volna, hogy simogassalak. A döngő ugrásaid a bútorokról, ha valamiért nyugtalanság fogott el. Nem fekszel a fejem mellett a kis párnácskádon, és nem csapsz többé a kezemre, ha véletlenül úgy érek hozzád éjjel, hogy felébresztelek. Nem száguldasz végig a folyosón, valami földöntúli hangot kiadva úgy, hogy az összes szőnyeg összekuszálódik. Milyen jókat tudtam nevetni ilyenkor! Nem nyitogatod az ajtókat, mint valami szellem, amikor kimész, vagy bejössz a szobába.

Eszembe jut, amikor ivartalanítani vittelek, és csak másnap mehettem érted, sírva fakadtam. Amikor az orvos megkérdezte miért, azt mondtam: nem tudom, hogy fogok elaludni nélküled. Soha, egyetlen éjszakát sem töltöttél kinn, a szabad ég alatt. Mindig megvártalak, bármikor jöttél be a sétádról, amit szigorúan, csak a saját portánkon tettél.

Szerettél az ablakban pihengetni, az arra járó gyermekek nagy örömére.

Hónapokig ültél a papa ágyán, amikor örökre elment, vártad türelmesen, hogy egyszer majd újra haza jön. Amikor mama elment, már nem mozdultál mellőlem, érezted, hogy most arra van nagyobb szükség.

Nagyon okos voltál, de éppen olyan makacs is. Mindig annak kellett történnie, amit te akartál.

Nem vettem észre, hogy nagy a baj, betudtam annak, hogy öregszel. Azért mégis kihívtam az állatorvost. A hányásaid nyugtalanítottak igazán, bár utána újra ettél. Rendesen elvégezted a dolgod is minden nap, abban sem láttam semmi különöset. Nem volt hasmenésed soha.  Azt is később vettem észre, hogy szokatlanul nagy a hasad. Néha hallottam, hogy húzó a légzésed, vagy köhögsz, de ilyen régebben is volt, könnyen megfáztál. Kaptál injekciókat, gyógyszert, de semmi nem használt. Lassan eljött az idő, és már nem ettél, nem is ittál. Lefeküdni sem tudtál már, csak ültél éjjel, nappal, két mellső lábad magad elé húzva. Néha próbáltál lefeküdni, talán el is szenderültél picit, én meg sem mertem mozdulni, nehogy felébresszelek. Tűrtél csendesen, mintha az mondtad volna, hogy minden rendben így is. Már nem engedted, hogy felvegyelek, biztosan nem volt jó úgy.

Egy nap mégis felkéreckedtél az ölembe, és még ugyanazon a napon este, felugrottál az ágyra mellém. Az volt az utolsó alkalom, amikor elnyújtózva elaludtál. Azt hiszem akkor köszöntél el tőlem.

Fájdalmas napok voltak.

Végül ki kellett mondani…

Miután megkaptad az elsőt, a kábítót, még utolsó erőddel néztél rám, mintha azt mondtad volna: „ezt miért engeded?”

És igen-, azt mondta az állatorvos, hogy a víztől nem találta el a szíved. A tüdődbe adta. Csúnya altatás volt, amíg élek nem felejtem el-, bár az orvos biztosított róla, hogy már nem érzel semmit.

Amikor „végleg elaludtál”, a karomba vettelek, és 1 órán át sétáltam veled, végigjárva minden utat, amit szerettél. És meséltem neked, mindenről, ami eszembe jutott. Kértem, hogy ne haragudj rám, mert talán most is neked volt igazad. Lehet, hogy mégsem kellett volna engednem, hogy ezt tegyék veled. Én nem tudhattam, mi várt volna még rád, valószínű sokkal rosszabb, mint ami így történt.

Később megástam a sírod a kertben, egy bokor alatt, ahol sokat üldögéltél.

Azóta minden nap kimegyek, és elmondom neked, hogy mennyire hiányzol. Talán másik orvosnak is meg kellett volna mutassalak, talán rosszul döntöttem. Nem jól vigyáztam rád. Nem tudom, ha egyszer találkozunk, majd megbeszéljük.

2021 február 11. volt Törpikém. Nem vártad meg a tavaszt, és a 13. születésnapodat sem.