Újra itt az ősz...

Apró üveggyöngyöket felejtett a tegnapi eső a fák levelein. Időnként megfesti őket a felvillanó nap fénye, miközben bújócskát játszik a felhők maradékával. Ősz van, október eleje, de a levelek még mindig zöldben várják a végzetüket, hogy visszatérhessenek oda, ahonnan indultak. Elégetik, vagy komposzttá lesznek, de mindenképpen a földbe jutnak, hogy új erőt adjanak, újabb leveleknek, ha eljön a tavasz.

Egyes virágok még nem adták fel, mintha nyár lenne úgy pompáznak, mások már megadták magukat, és elszáradva bóbiskolnak, ládákban, cserepekben, a földön.

Kevés madár van a kertben, a ház körül a nyári trillázókból, szenvedélyes bogarászókból, már csak az igazán kitartóak nem adták fel: hosszú az út a másik hazájukig. Majd jönnek mások, ha beköszön a tél, rájárnak az etetőkre, a kirakott élelem gombócokra. Jönnek a cinkék, játékos röpködéssel, szép ruhákba öltöztette őket a teremtő, hogy télen se nélkülözzük a természet adta virágos színeket. Előbújnak, sokasodnak a verebek, hangos csiviteléssel veszekednek, harcolnak az élelemért. Ők aztán jól képesek menedzselni magukat, ahogy a régiek mondták: a jég hátán is megélnek.

Reggelente iskolába sietnek a gyerekek az utcán, mert mire én kikászálódom az ágyból, és megkezdem a napot, a dolgozók be is értek a munkahelyükre. Még nyitom az ablakot, ha felmelegszik a levegő, de esténként már megborzongok, és azon gondolkodom, talán ideje lenne fűteni. Eszembe jutnak a régi dunyhák, meg azok az idők, amikor még egyetlen cserépkályha fűtötte be az egész teret a házban, és ma már nem értem, hogyan történhetett, hogy mégsem fáztunk? Füvet, és sövényt nyírok, pedig az előzőnél már megfogadtam, ebben az évben, többször már nem teszem.

Leginkább ősszel érzem, hogy elveszítettem örökre, és végérvényesen az életemből valamit, ami már sohasem térhet vissza. Valakiket, valamiket, talán lassan önmagamat is visszavonhatatlanul és ismételhetetlenül, úgy lépem át az utolsó küszöböt, mint bárki más előttem. Nem vagyok nagy közösségi ember, mégis úgy szeretném, ha emlékeznének rám. Csak páran, akik valóban szívből szerettek, és úgy örültek nekem, mint én az Ő közelségüknek.

Szóval ősz van, és még mondja valaki nekem, hogy ezek nem a múlandóság hónapjai.

Azután mégis kisüt a nap, eloszlanak a felhők, ahogyan a borongós gondolatoknak is nyoma vész egyszeriben.

Szép az ősz IS.

(A fotó az internetről, a készítő neve  a jobb alsó sarokban).