Lassan vége a nyárnak, még akkor is, ha néha úgy érezzük, mintha tegnap kezdődött volna. Későn indult be úgy igazán, de az idén bőven volt melegünk, és szembe találtuk magunkat a víz hiányával is. Tavak, folyók száradtak ki, most ilyen az időjárás, ebbe elég kevés a beleszólásunk.
Nekem az tűnt fel pár hete, hogy nagy a csend. Először nem értettem miért, aztán rájöttem: eltűntek a madarak. Nincs csivitelés, szépen cifrázott füttyögés, a rozsdafarkúak sem csalogatják kétségbeesetten maguk után a frissen repülni tanuló fiókákat. A gerlék is viszonylag csendben vannak, talán egy költés volt a fenyőfán, de ebben sem vagyok biztos. Nem látok rigókat sem, legfeljebb a kis bagoly visít bele a levegőbe olykor, ha éppen a környéken jár.
Nálam mindig volt friss víz, a kutyám Füli általában a lakásban volt, mert fekete is, és dús szőrű. Pityu a garázsba száműzte magát napközben, nyitott ajtó és ablaknál, egy szuper helyet talált magának a szundikálásra. Csak éjjelre jött be, na és ha megéhezett. Ők tehát nem zavarták a madarak életét.
Akkor hová lettek? A költés már későn lenne, az elköltözés meg korán.
Figyelem a gólyák életét a madármentő állomások híradásaiból, és olvastam, hogy a fiatalabbak, egy tapasztalt idős vezetésével, már csapatokban készülnek útra kelni. Aztán nem kell sok idő, indulnak mind. Olyan szép, és megható ez! Szeretjük a gólyákat mi magyarok, biztosan sokkal jobban, mint mások a világban. Emlékszem, talán 2019-ben volt, amikor épp itt nálunk landoltak pihenőre a házainkon, a réteken. Annyi gólyát együtt, még soha nem láttam életemben. Mint a fecskék gyerekkoromban a villanydrótokon, vagy körözve a fejünk felett búcsúztak.
Most, amikor arra készülnek, hogy erdőket pusztítsanak el az emberek azért, hogy melegben lehessenek, vagy ezen gazdagodjanak, vajon ki gondol arra, hogy a madarak hány ezer km-t tesznek meg azért, hogy egy napon újra visszatérhessenek nekünk segíteni? Pusztítani a kártevőket, mosolyt csalni az arcukra puszta jelenlétükkel, és különös szép zenét szolgáltatni a füleinknek?
És ki gondol a gyönyörű fák méltóságára, árnyékára, ahogy önzetlenül szolgálnak bennünket hosszú éveken át? A mondatra, hogy ha igazán szomorú vagy, ölelj át egy fát! Mert ez valóban hat, én tudom.
Az ember sok mindent eltűr, kibír, még azt is, ha addig rakják a hátára a terheket, amíg meg nem görbül. Elszántan küzd a betegségek ellen, birkózik saját szegénységével, és tehetetlenségével, de most, hogy azokról van szó, aki szavakkal nem tudnak kiállni magukért, vajon teszünk e valamit?
A madarakért, az állatokért, a fákért?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése