Boldog névnapot Édesapám!

 

2010. szeptember 14-én reggel.

 

Minden érzékszervem önállósította magát, egymástól függetlenül működnek. Anélkül hallok, látok, tapintok, hogy az agyam képes lenne összpontosítani. Csak azt tudom, hogy itthon vagyok, és történik valami, ami eddig még sohasem. Az ágyon ott fekszik az apám, maradék életéért küzd, minden egyes hörgésnek hangzó légvétellel, valami utazik a légcsövében: fel, le, és mindig újra. Kék szeme, mint a végtelen tiszta, kék tenger, nem csak a színe miatt, hirtelen akkora lett, hogy belefért a világ, s most legelsőre talán én, hiszen tekintetével követ. Mintha mondani szeretne valamit, de nem tud, mert az, ami a hörgésre kényszeríti, nem engedi ki a szavakat.

Nappal még aludt keveset, de ahogy eljött az este, mint jó ideje már, most is felébredt. Régen átformálódott benne a rend: nappal aludt, éjjel virrasztott. Talán folyton félt, attól, „aki” most már véglegesen odaült mellé. Nincs nála kasza, mint a mesékben, vagy a képeken: lehet, hogy nem is fekete, csak nagyon szomorú, ijesztően szomorú, és kétségbeejtő.

Teszem, amit a szívem diktál, mindig csak azt, mert nem gondolkodom. Az egyik lépés követi a másikat, a szó legszorosabb értelmében, egyszeriben ösztönlénnyé alakultam. Nincs bennem logika, eltűnt a „mi lesz a következő percben, órában, napban” gondos megtervezése, már semmi sem érdekel, egy fontos maradt ebben a tömény szomorúságban, hogy ne hibázzak, mert azt már nem lesz módomban helyre igazítani. Megszűnt számomra minden, nincs múltam, eltűnt a jövőm, a jelenem sem más, mint bizonytalan, homályos jelenlét valahol, ahová nem akarok megérkezni.

Hörgés, láz, vizes ruha, és ellenkezve minden orvosi utasítással, mégis újra, és újra megpróbálom nagyon óvatosan megitatni. Iszik, és csinálja, amit mondok, hogy fújja kifelé, ha már elég, így azzal is tisztában vagyok, hogy sajnos teljesen a tudatában van minden történésnek. Most jó lett volna az, ami az utóbbi időben oly sokszor előfordult, hogy elborult az elméje egy-egy rövid időre, akkor nem nagyon tudta, hogy hol van, kivel, miért?

Nem is tudom, hogy tulajdonképpen mivel, és hogyan kezdődött ez az egész, nekem hirtelen jött, és nem számítottam rá. Nem, még akkor sem, ha ez az év már szemmel láthatóan nagyon nehéz volt, ráfogtam a korra. Láttam nála sokkal fiatalabbakat nagyon rossz állapotban, mindig azzal vigasztaltam magam, hogy hozzájuk képest remekül néz ki. Nem volt ez hazugság, derekasan küzdött: imádott élni. Minden lehetőséget megragadott, minden utasítást betartott, mert tudta: csak ez az egyetlen lehetősége van, nem követi másik. Legalábbis soha senki nem jött még vissza elmondani, hogy hová lett „az után”.

Hosszú az este, és még hosszabb az éjszaka, érzem az árvaságunkat, az anyámét, aki ott áll a hátunk mögött, és hallgat. Úgy hallgat, ahogyan az „ez” után következő napokban is teszi majd, amikor próbálunk egymás szemébe nézni, amikor keresgélünk legbelül, hogy hol, és mit tettünk rosszul.

Már elmúlt éjfél, talán egy óra is, amikor elnyúlunk az ágyunkon. Anyám, apám mellett, én a lábuknál a heverőn. A ránk nehezedő csendet apám hörgése szaggatja darabokra, meg a saját fájdalmunk, ami minden mást kitöröl a szoba képéből, mintha rajtunk kívül még bútorok sem lennének benne. Lebegünk önmagunk felett sejtjeire tépett szívvel, amit az apró lámpa gyenge izzója barnára fest, és szétken a falakon.

Rövidke álom után felrezzenek, anyám elmegy mellettem, és gyengéden nyom vissza a heverőre, hogy pihenjek még. Felülök, és nézem, ahogyan kicseréli a vizes ruhát, vörösre sírt szemébe könnyek kövültek, az arcán fegyelemre, és bátorságra cserélődtek a ráncok, olyan, mint aki most már mindent tud. Soha, az életben nincs számára több titok, mostanra mindent megfejtett.

Apámra vált a tekintetem, és látom, egyenesen a szemembe néz. Szeretettel, szinte kérlelőn, úgy, ahogyan talán csak akkor nézhetett, amikor újszülöttként a kezében tartott.Felkelek, és odakucorodom mellé, az anyám helyére. Kezembe veszem a kezét, és a hüvelykujjammal gyengéden simogatom a kézfejét. Megint üres a fejem, a lelkem, olyan vagyok, mint egy kiszáradt patakmeder, nem jut eszembe semmi.

Annyit tudok, ez az út itt a Földön, már sehová nem vezet, ahol vagyunk, az most a nagy folyó innenső partja, és lassan ideje csónakba szállni. Azt is érzem, most én vagyok a révész, aki karjában viszi a túlsó partig, de onnan, már egyedül kell visszatérnem. Így hát átölelem, és suttogok a fülébe, egészen addig, amíg azt érzem, már nincs válasz. Hatalmas lett a csend, én pedig eltévedek benne. Semmi másom nem maradt, csak az arcára hullatott könnyek.

Boldog névnapot Édesapám! Bárhol is vagy most ezen a világon kívül!