Szeretettel köszöntelek a blogomban! Welcome on my blog! Bienvenue sur mon blog! Willkommen auf meinem Blog! Benvenuti sul mio blog! Καλώς ήρθατε στο blog μου! Selamat datang di blog saya!

Az oldalon található minden anyag szerzõi jogvédelem alatt áll.
Bármiféle felhasználása csak a szerzõ elõzetes engedélyével történhet.






2018. november 3., szombat

Lehet újra itt?

A Fészbukkal kezdek úgy lenni, mint Attila. Csak olvasok mindent, ami elém kerül, most már célzott érdeklődés nélkül, hiszen a témában, amire kíváncsi voltam, kimerítettem minden lehetőséget. Megvannak bennem már a válaszok is a kérdésekre. Ezen felül nem maradna más, mint vagy én közlöm a legbelső érzéseimet, vagy olvasom másokét. Nem vagyok egy közlékeny típus, különösen széles körben nem, bármikor feltettem valamit erre a közösségi oldalra, szinte rettegve vártam a következményeket, a reakciókat, vagy azt, hogy teljesen érdektelen leszek. Egyébként ez a hely is úgy működik, mint bármely másik, ha Te mész, akkor mások is jönnek, ha nem akkor elég hamar felejtős leszel. Ha őszinte akarok lenni, jobb volt a blog, kisebb körben, több idő az érdeklődésre, olvasásra, ily módon az ismerkedésre.
Visszatértem hát kevéske időmmel, és újra olvasni kezdtem szűkebb körben, a régiek között. Volt aki végképp elhagyta a blogját, az említett közösségi oldalon viszont aktívan jelen van.
Másokat pedig nem találtam. Amikor kutatni kezdtem, megdöbbentem vettem tudomásul, hogy abból a körből, ahonnan én indultam, mennyien nincsenek már közöttünk. Voltak, akikkel személyesen is találkoztam, másokkal csak virtuálisan, de így is szövődtek barátságok. Ezzel együtt rájöttem arra is, hogy egy idő óta lélekben magatehetetlenül kallódom, és lassan lemondok mindenről, ami sokáig az életem szoros része volt.
Legyen elég annyi a magánéletemről, hogy végérvényesen egyedül maradtam sorsom különös "játéka" folytán, rengeteg szenvedés, küzdelem után. Annyi csapás ért, hogy szinte állandósult bennem: "ezt még kiheverem, és már csak jobb jöhet", de rá kellett jönnöm, hogy ez korántsem így működik. Történjék bármi, fel kell állni, és menni kell. Arra támaszkodva, amim maradt. Abban keresni örömet, amit el tudok érni. Ki kell iktatni minden olyat az életemből, amiről tudom, hogy csak buktatót rejteget a legmélyén, újabb alig feldolgozható fájdalmat. (Van ilyen, volt is, csak ezen a téren valahogy soha nem vagyunk elég okosak).
"Szőrös gyerekeimet" tekintve is volt egy hatalmas bukásom, 8 éves kutyámtól kellett visszavonhatatlanul megválnom január elején. Vele megjártuk a pokol legmélyebb bugyrait is, amit egyedül folytattam, amikor már ő sem volt.
Aztán kaptam a Fülit. Mára úgy tűnik, ha én megyek el kiválasztani őt, vagy ő választ engem ott a helyszínen, akkor sem lehetett volna szerencsésebb a szelektálás. Pedig nem ilyen kutyát képzeltem, kicsit nagyobb testűt, zsemle színűt, igaz, mindenképpen kölyköt, mert most már van időm nevelni.
Füli rendkívül könnyen tanul, és annyi szeretet van benne, amennyi csak kis testében elfér. Kölyök létére nem igényli az állandó foglalkoztatást, jól el van mellettem, ha más dolgom akad akkor is, csak a cicákkal nem akar békességet kötni sehogyan sem. Azért rajta vagyunk az ügyön, talán lesz ez még jobb is.
A másik amit nem tud elviseli, az a bezártság, ha valahol bezárul körülötte valami, úgy nyüszít, mintha nyúznák, és nincs az a varázsló, aki ilyenkor el tudná hallgattatni. Egyenlőre csak kinn van, félek talán télen fázni fog, bár jó helyet biztosítottam neki. Késő este még egyszer kimegyek hozzá, akkor már a helyén fekszik. Megsimogatom, kicsit beszélek hozzá, ez a napi utolsó szertartás. Ezután már csak reggel találkozunk.
Ami a két "öreglányt" illeti, különös tekintettel az idősebbre Törpére, hát ő születése óta egy egyéniség, és ebbéli elkötelezettségében megingathatatlan. Csak az történhet vele, amit ő akar, és csak úgy, ahogy ő szeretné. Ebbe az elhatározásába pedig Füli az életbe nem fog beleférni. Egy tapodtat nem tesz se ki, se be, ha a kutya a látótávján belül van. A fiatalabbal már könnyebb dolgom lesz, más a természete.
Tehát most az van, hogy lehetek igazgató, útigazgató. Egyik ki, másik be, ha nem vagyok elég éber, hol az egyik macska sivalkodik, hol a másik, úgy futtában a kutya elől. Ha nem vagyok otthon akkor más alternatíva lép életbe.
Mégis azt gondolom jól van ez így, nem kell csalódnom, nem bántanak meg, és nekem sem volna kit megbántanom, ha úgy adódna. Biztosan nem én vagyok az egyetlen, akit nem az igénytelensége kényszerít magányra.
Persze vannak szomszédok, apróbb összefutások, beszélgetések ismerősökkel, de az állandó barátságokról "lecsúsztam" az évek folyamán. A barátságokat ápolni kell, nekem pedig erre nem jutott időm. A rokonaim meg olyanok, amilyenek, nem minősítem egyiket sem.
Nem unatkozom, rengeteg teendőm van, szabadidőm egy részében olvasok, télen talán festhetek, és írhatok is. A nagyobbik rész a Fülié, őt mindenképp nevelni kell, sok múlik az első éveken. Néhány dolgot tudnia kell, még akkor is, ha nem mintakutyát akarok belőle faragni.
 A nyár egy pillanata