Szeretettel köszöntelek a blogomban! Welcome on my blog! Bienvenue sur mon blog! Willkommen auf meinem Blog! Benvenuti sul mio blog! Καλώς ήρθατε στο blog μου! Selamat datang di blog saya!

Az oldalon található minden anyag szerzõi jogvédelem alatt áll.
Bármiféle felhasználása csak a szerzõ elõzetes engedélyével történhet.






2013. december 1., vasárnap

A Vers


Megszegtem a fogadalmam, miszerint soha, semmilyen közösségi oldalra nem regisztrálok. Persze, mit is csinálhattam volna ott mást, mint elkezdtem szépen felrakni a verseimet, fotók kíséretében. Nem állítom magamról, hogy egy József Attila vagyok, de most nem is ez a lényeges. Újfent rájöttem arra, hogy a versek szeretetét vagy az anyatejjel elkezdjük magunkba szívni, vagy nem lesz belőle az életben semmi. Tettem utána egy fotót is, szerencsére, mert legalább az érdekelte a többséget. Néhányan „tetszik” jelzéssel látták el, ami minden bizonnyal a mellékletre vonatkozott, ezt igazolta az egy-két hozzászólás is.

Jó, - a melléklet egy helyi faszobor volt, még fénykorában, mert mára már csak egy roncs maradt. Néhány vandál ezen vezette le a benne felgyűlt feszültségét a művészeteket kedvelők őszinte bánatára. Kár érte, mert senki sem önmagának alkot, (a benne lévő hajlam nagyságától, és ismertségtől függetlenül), hanem azért, hogy az annak a néhány még művészetek iránt érdeklődőnek örömet szerezzen. Elsősorban saját környezetében, ahová ezer szállal kötődik, és valahányan talán ismerik is: úgy-ahogy.

Most azonban nem erről szólnak a gondolataim. Hiszem, hogy a prózai írás, olyan, mint maga a természet: egy hatalmas vászon, amit maga sző az ember, egészen élete végéig felfér rá minden, színezhető, formálható, hol ragyogóan kék az ég, süt a nap, hol meg olyan a sötétség, hogy alig látszik valami. Amikor a kettő közötti átmenet van, akkor nem születnek olyan gondolatok, amit érdemes örökül hagyni.

A vers az más: olyan, mint egy készülő festmény, keretre feszített vásznon. Addig festhetsz, míg a széléhez nem érsz, mert onnan túl, már nincs semmi. A rendelkezésre álló téren belül is vannak szabályok, kötött rímek, (rímfajták, kívül és belül), szótagszámok, dallamok, mint a zenében, persze vannak szabad formájú verselések is, melyek néha úgy tűnnek, mintha sorokra tépdelte volna az ember a prózai mondandóját. Hogy ebben mennyi a fantázia, vagy szépség, azt nem tisztem megítélni, mert ilyen téren jóval konzervatívabb vagyok az átlagnál. És hát vannak olyan versek is, mint egy absztrakt kép, mindenki azt érez, gondol bele, amit akar. Képben jobban kedvelem ezt a formátumot, mert mindben találni valami színben, figurában fellelhető összhangot, és ettől lesz érdekes, vonzó a tekintet számára.

Azt azonban nem szeretem, ha a szavakat, gondolatokat magyarázni kell. A szavak azért születtek, hogy az emberek jól értsék egymást saját nyelvükön, (persze, még így is akad félreértés jócskán), meg olyan mondatok, amibe a fehér papír is belepirul, de ez egy más kérdés.

A vers egy életforma, akár csak olvasó az ember, akár írja is, ilyen olyan szinten. Olyan, mint egy belső muzsika, vagy képes meghallani valaki, vagy nem. Mindig mélyről tör felfelé, mint a fuldokló ember, minél közelebb ér a víz felszínéhez, annál tisztábban látja, a kék eget, a nap átszűrődő fényét. A legszomorúbb, legsötétebb versben is ott a dallam, amely elzsongít, gondolkodásra, megállásra késztet, elolvassa az ember, és még percekig ott marad némán abban a világban, ahová bepillantást nyerhetett.

A vers egy más nyelvezet, talán éppen azért, mert pár sorba sűríti az írója azt, amiről egy novellában, elbeszélésben, esszében, és sorolhatnám, sokkal átfogóbban írhatna. A verset önmagunkban írjuk tovább, saját gondolatainkkal, amikor már elolvastuk.

Most nem a kínrímekkel megírt sortördelésekre gondolok, és nem az idegenszavakkal megtűzdelt okoskodásokra, hanem a VERS-re, amely mindenkié, aki szereti. Legyen az ember művelt, félművelt, vagy csak egy nagyon egyszerű mezei polgár, a nyíl szíven találja.

Hogy ezen a téren kinek sikerül maradandót alkotnia a ma nagyon sok helyen felbukkanó verset szerető, és író emberek közül, majd a jövő eldönti. Ma leginkább mindenki ír, kevés az olvasó. Pont úgy, mint az életben, kevés a hallgató, sok a beszéd. Mindenki mondani akar, és mindenki azt akarja, hogy figyeljenek rá, azonban ha arra kerül a sor, hogy neki kell meghallgatni, egyszeriben türelmetlenné válik, sietne, kapkod, jóval előrébb jár az agya, rendszerint azon, hogy egy-két kiragadott mondatra mit fog válaszolni. Ezért gyakran meg sem hallja a lényeget.

A művészetekhez türelem kell, (legyen szó irodalomról, festészetről, fotózásról, hogy csak párat említsek), megengedése annak, hogy megálljunk, és gondoljunk valamire, hagyni a szemnek, hogy megítélje: tetszik, vagy nem tetszik. Az agynak, hogy felfogja, mit adott nekem, amit láttam: negatívumot, pozitívumot, vagy közönyt, mert nem mozdult meg bennem semmi.

A versnél maradva nagyon szeretném, ha az emberek úgy tanítanák a gyermekeiket, hogy minél többől legyen a költészetet szerető, (és nem miattunk a most írogatók miatt), hanem az örök érvényű hatalmasok miatt. Azok miatt, akiken nem fog az idő, akiket nem törölhet el az sem, ha a könyveiket máglyára dobálják, szobraikat összetörik, mert mindig lesz valaki, aki elmondja egy-egy költeményét.

Nekem is volt ilyen tanítóm, és ott volt az édesapám is, aki a Petőfi, Arany, Reményik és más kedvenc költője verseit holtáig kívülről fújta.

És akkor itt egy gyönyörű vers:




Egy szívnek, mely éppúgy fáj,
mint az enyém
 

Eredj, ha tudsz...
Eredj, ha gondolod,
Hogy valahol, bárhol a nagy világon
Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
Eredj...
Szállj mint a fecske, délnek,
Vagy északnak, mint a viharmadár,
Magasából a mérhetetlen égnek
Kémleld a pontot,
Hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.


Eredj, ha hittelen
Hiszed: a hontalanság odakünn
Nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
Hogy odakünn a világban nem ácsol
A lelkedből, ez érző, élő fából
Az emlékezés új kereszteket.


A lelked csillapuló viharának
Észrevétlen ezer új hangja támad,
Süvít, sikolt,
S az emlékezés keresztfáira
Téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.


Hajdanában Mikes se hitte ezt,
Ki rab hazában élni nem tudott
De vállán égett az örök kereszt
S egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
Fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
Meglátogatták az itthoni árnyak,
Szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
A szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták...
Eredj, ha tudsz.


Ha majd úgy látod, minden elveszett:
Inkább, semmint hordani itt a jármot,
Szórd a szelekbe minden régi álmod;
Ha úgy látod, hogy minden elveszett,
Menj őserdőkön, tengereken túlra
Ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.


Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
Mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De itthon maradok.


Leszek őrlő szú az idegen fában,
Leszek az alj a felhajtott kupában,
Az idegen vérben leszek a méreg,
Miazma, láz, lappangó rút féreg,
De itthon maradok!


Akarok lenni a halálharang,
Mely temet bár: halló fülekbe eseng
És lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyujtózsinór,
A kanóc része, lángralobbant vér,
Mely titkon kúszik tíz-száz évekig
Hamuban, éjben.


Míg a keservek lőporához ér
És akkor...!!


Még nem tudom:
Jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
De addig, varjú a száraz jegenyén:
Én itthon maradok.
(Reményik Sándor verse )
Fotó: M. József blogjából







16 megjegyzés:

  1. Szia, már hiányoltalak, örülök, hogy újra itt vagy. Gyönyörű a vers...a kép, szóval szia !

    VálaszTörlés
  2. Szia! Én jártam nálad, időm nem volt beírni, de figyelemmel kísértem festészeti munkáid is! Köszönöm, hogy itt voltál.

    VálaszTörlés
  3. Feladtad a leckét a hozzászólóknak kedves Zsuzsanna :)
    Csodálatosan, érthetően magyarázod a próza és a vers fogalmát, én egy szerény olvasója vagyok a verseknek, egy egyszerű ember ki nem rendelkezik ilyen adottsággal, talán ezért tisztelem annyira a művészeket. Sok verset olvastam és olvasok, könyvekből, a neten vagy akár a közösségi oldalakon is, számomra érthető a vers, melyben megtalálom saját érzésemet, saját gondomat, sőt olykor vigasztalást is, még akkor is ha a költő egész mást gondolt, mikor írta.
    Reményik gyönyörű verse szívszorítóan fáj nekem is, bár én egy másik országban élek ahonnan szinte naponta mennek el a fiatalok egy másik hazát keresni, én is kísértem a gyerekem és lehet még fogom a másikat is a reptérre...

    VálaszTörlés
  4. Drága Rózsa!
    Valóban így van, szerettem volna kicsit közelebb hozni a versekhez az embereket. Már aki olvassa egyáltalán még itt is. Nem hinnéd, hogy mennyien vannak, akik a verseket nagyon kevésre tartják, olyannyira, hogy alig olvasnak, pedig annyi gyönyörű van a világon!
    A nálad olvasott írásokból kitűnik, hogy Te nem ilyen vagy. Szépen, választékosan, szívhez szólóan írsz, úgy, ahogy csak azok tudnak, akik olvasnak is.
    Nagyon szomorú, hogy sokan elmenni kényszerülnek, ha boldogulni szeretnének. Máshol találják meg azt, amit a szülőhazájuktól kellene megkapniuk. Nem könnyű, sem nekik, sem azoknak, akik maradnak.
    Nagyon örülök, hogy itt voltál, olvastál

    VálaszTörlés
  5. Ahhoz szólnék hozzá, hogy mennyire nem olvasnak az emberek. Ez már nagyon régóta így van, nem is tudom, mióta? Évtizedekkel ezelőtt szembesültem vele először. Még az átkosban. Szerintem azóta csak romlott ... Kötetlen formában tartottam foglalkozást, lehetett hozzászólni, vitázni, érvelni. Velem is. Eközben árulta el az egyik oktatandó, ő még életében nem olvasott el könyvet. Tudtam hogy érettségizett ember hát rákérdeztem a kötelezőkre. Azt válaszolta, amit lehetett megnézett filmen, ha muszáj volt vele, akkor beleolvasott az összefoglalójába, esetleg mások elemzésébe.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Először is: remélem, hogy nem haragszol, hogy elhoztam a blogodból ezt a gyönyörű fát. Így írom, mert ameddig marad belőle valami, addig ez fa. Természetesen a forrást megjelöltem. Olykor bánom, hogy feszegetem ezt a kérdést, de folyton beleszaladok valamibe, ami nagyon bánt. Most még csak nem is az, amit itt leírtam, ez egy régebbi dolog.
      Azt hiszem valami olyat szeretnék, ami alig létezik, és széllel szemben sajnos nehéz a futás.
      Apró lépéseket azért mindig próbálok tenni, és várom a csodát.
      Egyszer majd megértem, hogy ebben a témában nincs. A Te beírásod is ezt igazolja. Viszont vannak kivételek, és ez elég az örömhöz.
      Köszönöm, hogy olvastál.

      Törlés
    2. Dehogy haragszom! Köszönöm!
      Már csak a képe van meg. Elsöpörte a nagy áradás utáni viharos szél.
      Ne bánd. Én is feszegetek dolgokat -főleg a másikban-, s hasonlóképp szoktam járni. Beleszaladok, felbosszant, idegesít, bánt. És mégis ... Bennünket így gyúrtak meg. Csodát? Járta egy mondás régebben. A lehetetlent megoldjuk, a csodára kicsit várni kell. Akkor várunk! :)

      Törlés
    3. ...mert ez is bennünk van: tudunk várni, még akkor is, ha nem szeretünk. Még jó, hogy ennyire szeretsz, és tudsz is fotózni. Így ez a fa addig él, amíg Te őrzöd, meg mi, akik időnként megnézegetjük.
      Akkor minden jó érzésű embernek: hajrá!
      Köszönet Neked.

      Törlés
  6. Helló kedves barátom.
    Jó szombat és nagy vasárnap.
    Nagy csók.
    Teb.

    VálaszTörlés
  7. Erről hosszan lehetne beszélni, hogy miért nem szeretnek olvasni az emberek. Amit magamon éltem át, az az iskolai kényszer volt, ami elidegenítette tőlem a könyveket. Aztán az élet egyre gyorsabb hajszája, ami nem feltétlenül a jólétre való fáradozást jelenti, hanem az egyszerű túlélést, felzaklatja lelkünket és nem enged megnyugodni, valamit sokáig olvasni. Aztán a versekben meg ott van egy kiforrott, sűrített mondanivaló, amit nem lehet ec pec kimehetsz megérteni, ha nincs hozzá ráhangolódás. Ezért például a világslágerek szövegei mind nagyon egyszerűek: "all night long" s ezekhez hasonlók, mert nincs kérelem a kifinomult eldolgozásokra.
    Ne menjek messze, az asztalos szakmában valamikor nagyon oda kellett figyeljünk a csiszolásra, többféle granulátumú papírral kellett többször átmenjünk a felületen, manapság már azon vettem észre magam, hogy csak éppen szálkás ne legyen, mert nincs rá idő, nincs megfizetve, nem érzékelik a különbséget, úgy is jó. Mert a famunka nem tud vetekedni a műanyag lapok felületével, a faablakok sem tudnak abban az árban úgy záródni, hogy a ráirányított vízsugarat el tudja vezetni, mint a műanyag ablakok.
    Tény, hogy életünk megváltozott, gyorsabb, kapkodóbb, primitívebb, nincs ez ellen ellenszer, aki valamilyen okból kultúrát, művészetet így vagy úgy támogat, annak csak magával kell elszámolnia, nem függnek tőle emberek élete, nem hajtja az adókényszer, szóval valahogy nincs benne a rendszerben, a nyavalyító rendszerben.
    Az meg már egy genetikai deformáció, ha valaki mint én, aki csodával határosan érettségiztem le, most öregségemre olvasási és írási kényszerben szenvedjek. Haragszom is ezért magamra, hogy annyi hülyeséget összeírok, ahelyett, hogy az idő alatt dolgoznék inkább a műhelyben...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, lehetne beszélgetni, és ha már ezt tesszük, az is valami. Nem értem magamat, miért szeretném, ha mindenki kicsit többet foglalkozna az irodalommal. Olyan mintha saját magam körül forognék, és „egyet hajtanék”, mint a pereces, annak ellenére, hogy alig figyelnek rám. Így lettem összerakva, és már így is maradok. Lelkesedem, csalódok, aztán mégis újra kezdem.
      Kollégista voltam, négyen voltunk egy szobában, és napközben nem volt idő olvasgatni. Aztán eljött az éjszaka, legomboltam a köpenyem ujját, ráhúztam az éjjeli lámpa búrájára, hogy mást ne zavarjak, és a kör alakú világosság fényében kiolvastam az iskola könyvtárát.
      Nem volt barátnőm, a többség elfordult tőlem, szerintük nem voltam normális. Azonban ott, is akadt, a tanári karban, aki végtelenül becsült ezért, sőt eligazított a sok olvasnivaló között, bizonyos rendszert teremtett az addig kapkodó olvasásomban.
      Nem művészi pályát választottam végül, ahogy mindenki hitte, másfelé sodort az élet. Viszont máig nem adtam fel, ha csak egy kevésnyi időm akad, írok és olvasok. Rendületlenül, eltéríthetetlenül, többek között a „Szárad a fa nevezetű” blogban is. Ki nem hagynék egyetlen írást sem, mert az elejétől az a véleményem, hogy amit ott találok, az egy különleges, szinte utánozhatatlan nyelvezetű írás, olyan, amilyet csak azok tudnak írni, akiket tehetséggel áldott meg a teremtő.
      Megállnák a helyüket egy kötetben is, amit biztosan nagyon sokan olvasnának.
      Lehet dolgozni a műhelyben, mert bizonyos asztalosok is művészei a szakmának, (sajnos kihaló félben), az okok ebben a témában is sokoldalúak. Szerintem a famunka össze sem hasonlítható a műanyaggal, de rákényszerítenek a körülmények, és kénytelenek vagyunk elfogadni. Én ezt is nagyon sajnálom, szóval lehet dolgozni a műhelyben, de aki így tud írni, annak kár lenne hadat üzenni a számítógép billentyűinek.

      Törlés
    2. Jól esik, hogy biztatsz, de tudom én az orrom hosszát. Azt sem értem én, hogy van ez az Elekes Ferenc marosvásárhelyi író, akire úgy tekintek mint Erdély legjobb még élő írójára, hogy neki kevesebb legyen az olvasottsága, mint az enyém például, aki a lába nyomának a magasságáig sem érek fel. Nem normális a dolog, de van magyarázata, hogy én többet interaktiválok mint ő. Viszont a klikkelés mániának köszönhető, hogy sok gyenge írónak százszor nagyobb a látogatottsága. Ez az internet valósága. Viszont megvan a lehetősége annak, hogy bárki rátaláljon Elekes Feri blogjára. Van már négy könyvem tőle és úgy olvasom, mint a szegény ember eszi a jó szalonnát: beosztom, hogy minél többet tartson.
      Az biztos, hogy könyv formájában sokkal élvezhetőbb bármilyen írás, a képernyő előtt az ember mindig siet, meg nem tud kényelmesen elnyúlva olvasni.
      Az is megfordult a fejemben, hogy vegyek egy olcsóbb nyomdát, a bloggerek írásait kinyomtatni...de biztos marhaság. Habár én szívesen vásárolnék bloggerek kiadott könyveiből. Kéne egy speci honlap ezek értékesítésére. de lehet ez sem jó ötlet.

      Törlés

    3. A látogatottság, de ezt biztosan tudod, csak úgy működik itt az interneten, ha magunk is teszünk érte. Ha nem megyünk, csak várunk, hogy olvassanak, senki nem fog jönni, legyen bármilyen kitűnő az írás. Tisztelet a ritka kivételnek. A való életben is így van, kell a marketing, a reklám, mert a legjobb könyvet sem veszik meg enélkül.
      Az is egy más dolog, hogy az egyik embernek ez a stílus tetszik, a másiknak más, aszerint vesznek könyveket és olvasnak.
      Ha kinyomtatod a legjobb blogírásokat, az úgy csak Neked lesz meg, de az is valami. Itt már 9-10 e. Ft környékén lehet kapni egy nyomtatót.
      A könyvkiadás pénz mindenképpen, először be kell fektetni az árat, aztán, ha elmegy a könyv megtérül. Van az interneten is jó pár kiadó, körül lehet nézni, milyen árakban. Ha volnának olyan blogtársak, aki bíznak egymásban, esetleg összedobják az összeget, felmérik az előzetes vásárlási igényt, hogy megéri-e a kiadás, az még járható út lenne.
      Másként meg az van, hogy csak ír az ember, azután elvész, vagy marad a gépén a gyűjtemény, ha a blogot törlik.
      Szóval nem egyszerű a dolog, de lehet gondolkodni, ha az ember maradandót akar, ha másnak nem a közvetlen család számára.
      Ettől függetlenül maradok továbbra is rendszeres olvasód.

      Törlés
  8. Really I like your post..keep in touch.

    VálaszTörlés
  9. Hello, és jó hétfő
    Ezen a héten hasznos az Ön számára.
    Teb.

    VálaszTörlés
  10. Nekem van egy nagyon erős hörghurut.
    15 napos antibotique, tömítések, orrcseppek és a szirup.
    Nem alszom sokat, légzési nehézség.
    Jó kedd.
    Teb.

    VálaszTörlés