Te láttál már annyi tavaszt
ott fenn az égben,
megújulást, reményvárót,
ezernyi virággal a térben,
s pihentetted szemed
rügyező fákon itt a földön,
csak az embert adtad kölcsön
néha a Sátánnak!
Láttál térdelni minket
hantokon, göröngyön,
takartad sebeinket féltve,
mit hasított húsunkon borotva éle,
ha táncolni támadt kedvünk rajta
egymást halálra marva!
Uram!
Teremtettél volna fát,
fenyőt, egyenest szikla tetejére,
sok ezernyi sólymot, büszkét,
repülni szabadon, magad örömére!
De mi kelletünk Neked,
néha csak nevünkben emberek,
önzőn, tékozlón, bután,
vágyni mindig más, egyre több után,
megtörni minden harmóniát,
értetlenül nézni, hogy felfordul a világ!
Uram!
Lehetnénk még mi jó emberek?
Bátrak ha kell, s ha úgy, hát szelíd, csendesek?
Lehetne, hogy kiknek útja felfelé vezet,
meglátná a csúcsról az elesetteket?
Kövült bensőnkből faraghatnánk e kedveset,
ha úgy hozná a sors, hogy választanunk lehet?
Becsülnénk egymást, s önön magukat,
ha meghallanánk mást is,
mint saját szavunkat?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése