Egyszer, és mégis

Egyszer még leülnék veled
a platánfák alatt egy padon
megkérdezni, milyen volt
nélkülem, feledve mindent
századszor szabadon?
Tépett e szerelem még egyszer
ezer darabra téged,
Csaltak e csillagot szemedbe
nappal, újabb ölelések?
Gázolt e más veled térdig bűnben,
csak egyetlen percért:
halálig hűen?

De mivégre ennyi kérdés?
Hisz hajunkba fehér szálakat
szőtt az idő, s ha álmaim még
visszahoznak néha, csak
a platánok kérge vedlik
léha  lassúsággal a megrekedt
csendben, levele suttog,
a pad már deszkáira hullott.

Egyszer mégis leülnék veled
a platánfák alatt egy padon,
mert tartozom egy vallomással,
nem voltam boldog soha mással!
Úgy soha, mint veled.

Jó volna, mint hajdanán,
fecsegni,  gondtalan szépen,
szemünkkel fecskéket kutatni
a nyugtalan égen,
várni, míg mosolyunk összeér.
Sohasem kutatni mi jön majd ezután,
egymásba olvadni tűzzel,
mint szerelmünk hajnalán.