Szeretettel köszöntelek a blogomban! Welcome on my blog! Bienvenue sur mon blog! Willkommen auf meinem Blog! Benvenuti sul mio blog! Καλώς ήρθατε στο blog μου! Selamat datang di blog saya!

Az oldalon található minden anyag szerzõi jogvédelem alatt áll.
Bármiféle felhasználása csak a szerzõ elõzetes engedélyével történhet.






2022. március 16., szerda

Berci

 

Berci soha nem tudott leásni a gyökerekig, mert azok egyszerűen nem voltak. Valakinek, valamikor, valamiért nem kellett. Már ezt sem értette. Erre nem volt magyarázat, legalábbis elfogadható. Kisgyermek emlékeiben ott voltak a nők, akik megpróbálták pótolni az anyját. Vagy úgy tettek, mintha azt akarnák. Házaspárok, akik felmérték a választékot, kit lehet elvinni, sajátjukká nevelni. Ő nem volt sem kedves, sem szép. Valahogy mindig ott maradt. 

Később már ott is akart maradni. Ha kérdezték, csak állt bambán, és megpróbálta a nyálát csorgatni oldalt a szája szélénél. Egyszer hallotta, amint egy nő megkérdezi a nevelőjét: - Normális egyáltalán ez a gyerek? Persze, hogy az volt, de menynyire! Később már ki sem vitték bemutatni - „a Berci marad” -, felesleges lett volna égetni magukat vele. Eleinte azt bizonygatta magának, hogy őt nem érdekli az anyja, bárki is legyen. Később villanyoltás után bebújt a takaró alá, és elsuttogta a szót: „anya, anyukám”. Figyelte a szívét, vajon mit szól hozzá. Kisebb remegést érzett magában, valami furcsa idegen érzést, amiről azt gondolta, talán ilyen lehet a szeretet. Az apa szóra nemigen állt rá a szája, még gyakorlásképpen sem, mert csöppet sem tetszett neki az a pár férfi, aki látogatóként megjelent az intézetben, az anyák mellett. Ha közelebb került hozzájuk, érezte, hogy büdösek, hiába rajtuk a mosott, bár kicsit gyűrött ruha. Bagószagúak, mint a nagyobb fiúk, akik dohányozni szoktak a vécében. Meg még valami furcsa szag áradt róluk, és majdnem olyan bambán is néztek, mint ő szokott, csak épp a nyálukat nem csorgatták. Az anyák olykor eléjük lökdösték a gyereküket, hogy csókolják meg. Na, ebből sem kért volna soha. Bercinek nagy fülei voltak, és kicsit furcsán álltak a szemei, mintha nem tanultak volna meg egyszerre mozogni. Kövér is volt, pedig igazán nem evett sokat. Eleinte csúfolták a nagyobbak, mivel azonban ő elhallgatta a dolgot, nem sírt, nem dühöngött -, békén hagyták. Néha el is verték, de később már ez sem fordult elő. Berci nem tudta, mit jelent, ha szeretnek valakit, és azt sem igazán, milyen lenne, ha ő szeretne. Igaz, minden évben egyszer összegyűltek a fenyőfa alatt, de nem értette, hogy mitől kellene azon az egy napon jobban szeretniük egymást, mint bármelyik másikon. Kíváncsi volt rá, miért könnyezik pont akkor minden ott levő nő szeme, ha máskor meg ugyanazok a szemek elnéznek mellette. Azt viszont már megtapasztalta, hogy milyen a verés, és milyen, ha senki nem törődik igazán az ember gyerekével. Azt is átgondolta már, hogy ez nem jó érzés, de fogalma sem volt arról, hogy mi lehet az igazán jó, mondjuk az öröm - úgy szívből. Azt sem nagyon értette, hogy tulajdonképpen ki is az „állam”, aki állítólag őt gondozza, és akinek olyan hálásnak  kellene lennie. Azt meg végképpen nem tudta, hogy mi is lehet a hála. Most meg azt mondják itt neki, hogyha az ember meg akarja tudni, hogy valójában kicsoda, akkor le kell ásni a gyökerekig. Mi van abban ásogatni való, hogy ő Berci, bővebben meg Karácsony Berci, merthogy akkora már ki kellett hozni a kórházból, ahol szépen ott „felejtette” az anyja. Legalábbis is mondják, de miért is hazudnának pont ebben? Egyébként sem kereste őt még itt soha senki. Most az a bajuk, hogy nem beszél. Hát ő nem is fog, legalábbis még egy ideig. Minek? Amíg beszélt, senki sem figyelt rá, most meg mindenki kíváncsian méregeti, azt bizonygatják, hogy bánatában megkukult. Azt azért érezte, hogy ezzel nem lehet sokáig eljátszogatni, mert még azt fogják hinni, hogy tényleg „gügye” lett, annak pedig következményei vannak. Hallott már ilyet. Viszont egy darabig feltétlen jó lesz, legalábbis addig, míg rá nem találnak azokra a bizonyos „gyökerekre”, amik ugye mindenkinek vannak. Egy darabig jó lesz így, mert most azután törődnek vele. Jönnek a nevelők látogatni, meg a többi gyerek, még hoznak is mindig valami finomságot. Az orvosok kedvesek, meg a nővérek is. Ha ilyen a szeretet, akkor az jó érzés, annyi szent. Az is igaz, hogy amilyen ügyes ez a doktornő, nem sokáig tarthat neki megtalálni, amit keres. Ő azért rajta lesz, hogy ne menjen túl gyorsan. Azután meg majdcsak lesz valahogy.

Berci remélte, hogy hamar fel fog nőni, de szentül elhatározta, hogy ő bizony sohasem lesz gyűrött, bagószagú ember. Később meg, ha egyszer gyereke lesz, és az asszonynak kedve támadna ottfelejteni a kórházban, hát úgy elveri, mint őt párszor a nagyobbak az intézetben. És ha ezt jelenti a „gyökerek”, akkor az ő gyerekének már nem kell keresgélni.


2022. február 27., vasárnap

2022. február 13., vasárnap

Gondolatok...

Ha belegondolok az utóbbi idők eseményeibe, a közösségi oldalakon, azt hiszem elértük a tűrési határ végét. Legalábbis azok, akik a még normális kategóriát tekintik magukénak. Hogy hová tudnak fajulni emberek, és meddig képesek elmenni, "arccal, vagy arctalanul", itt a profilokra gondolok, az a legrémesebb álmokat is lekörözi.

Nem lehet véleményt írni semmiről, mert ha nem egyezik a másikéval, azonnal lerohanják, és nem a legszalonképesebb jelzőkkel illetik, anélkül, hogy bármit is tudnának róla. Lehet az politikai, vagy bármilyen más téma, a hátamon a hideg fut végig, amikor egy-egy ilyet elolvasok. Feltörik a személyes üzenőt, vírusokat, disznóságokat raknak be, egy ismerős nevében, és nem lehet védekezni ellene. Egyre jobban elszabadul a pokol, a választások közeledtével, minden telve hazugsággal, egymás alázásával. Vannak, akik feltételek nélkül hisznek valamiben, vagy valakikben, a gondolkodás, a logika egyre fárasztóbb tulajdonsággá silányodott, és ez még egészen biztosan lefelé fog ívelni. A választások után is. Az emberek többsége nem arra használja a világhálót, amiben nagy segítségére lehetne, újabb és újabb ismeretek szerzése, vagy hogy nem kell a könyvtárba rohanni, ha valamit tudni szeretnénk, és több ezer könyv közül kiválasztani, amire szüksége van. Csak egy szó a keresőbe, és máris meg van a válasz. Aki nem acsarkodik másokra, az naponta több idézetet tesz fel az oldalára, azokat olvagatva pedig, azt hihetné az ember magáról, hogy ő a világ legtökéletlenebb lénye, mert alig közelíti meg azt a magasságot, melyet ezek az idézetek tartalmaznak. Mindenki tudja, hogyan kellene élni, szeretni, barátságokat kötni, de senki nem éri el a szintet. De a jó tanács ott van, idézet formájában. Mások "csodás oldalakról" csempésznek faragott rímeket, zenei aláfestéssel, reggel, délben, este, és ezzel kívánnak még csodásabb napokat. Megint mások telerakják a családjukkal, kis gyermekeikkel az oldalukat, (egyébként ezek a legmenőbbek), pedig ha tudnák, hány pedofil, vagy sötét oldalon jelenhetnek meg ezek a fotók, biztosan levegőt nem kapnának. Az sem elhanyagolható szempont, hogy egyszer a gyermek számon kérheti mindezt. Vannak olyanok, akiknek minden időszakából láttunk már fotókat, mert mind kirakták magukról. Nem egy van olyan, akiről azt is tudjuk, melyik napszakban mit eszik, éppen hol jár, a nyaralási fotókról nem is beszélve. Ezek a legtöbbet lájkolt oldalak.

Aztán vannak un. irodalmi oldalak, ahol az emberek csak írnak, miközben kimaradtak még a fogalmazás óráról is, arról meg gőzük nincs, hogy létezik un. verselmélet is, amivel illene tisztában lenni, mielőtt rímelő sorvéget alkotva leírják az életüket, vágyaikat. Itt aztán szépen klikkesednek, fittyet hányva minden szabálynak, az a nyerő, akihez a legtöbb tetszés jelző kerül, és a legtöbben írnak hozzászólást. Itt már megvan az ismeretségi kör, és minden más lényegtelen. Az tetszik a legjobban, amikor nyerhető pályázat van, soha nem az értékek, sokkal inkább a lájkok mentén. És ez jellemző majdnem minden művészeti oldalon. A már némi eredményt elértek közé bekerülni pedig azért lehetetlen, mert ők meg nem engednek senkit a közelükbe, aki esetleg pár alkalommal még jobbnak is bizunyulhatna, mint ők. Átnéznek rajta, mint az ablaküvegen. Ilyen fordulatban pedig teljesen esélytelen akár az, hogy tanulj valamit, fejlődj, vagy megmutasd mit tudsz. Egyébként nem is nagyon érdemes bármit megmutatni magadból, amit értékesnek tartasz, mert egyrészt senkit nem érdekel, másrészt támadási felületet biztosítasz az arra szakosodottak számára. Itt is kivétel, aki közszereplő, akihez valamilyen érdek köt, mert oda hűségesen mennek, nem fukarkodva a dicséretekkel, biztatásokkal.

Aztán vannak, akik játszanak, szinte reggeltől estig, minden szabadidejükben. Néha kibújnak onnan, tesznek pár lájkot ide-oda, és újra eltűnnek a virtuális játékok birodalmában. Nagyjából ennyi az élet, és néha már megkérdőjelezem saját épelméjűségemet, amiért ott töltöm én is az időm némi részét.

A helyesírás kimúlt a FB-on. Legtöbbje még annyit sem tud, amit már általános iskola 2. osztályában illene elsajátítani. És nem az elütésekről, esetleg magán, vagy mássalhangzó véletlen kihagyásáról írok. Ezen a téren, szinte minden poszt alatt, teljes a káosz.

Mindez annak kapcsán összegződött bennem, hogy kerestem Papp Rózsát, régi blogtársunkat, mert a születésnapját jelezte a FB. Az oldalára érve láttam, hogy meghalt. És jártam így másokkal is. Akkor jutott eszembe, hogy ha mind itt maradunk, talán előbb hiányozni kezdett volna az, akivel hetente biztosan összefutottunk itt, egy kis hasznos eszmecserére. Oldalt, a kis ablakok jelezték, hogy éppen feltett valaki, valamit, és határozottan állítom, hogy szép, hasznos, tanulságos olvasnivalók voltak, még annál is szebb fotókkal, érdekességekekkel.

Mára, már csak Attila az egyetlen, akivel biztosan lehet errefelé találkozni, mert Józsi barátom is leginkább a FB-on van jelen, viszont ő legalább megmaradt ott is olyannak, amilyen itt volt.

Ennyi. Felröppent a napokban, hogy Zuckerberg megszüntetné a FB-t, amire azt tudnám mondani, ideje lenne. Talán kicsit észheztérnének az emberek. Nem lenne hol mocskolódni, átkozódni, talán rájönnének, hogy ki lakik a szomszédban, több időt töltenének a jó levegőn, lehet még az is sikerülne, hogy valami szépet hozzanak létre, saját, és mások örömére. Azonban lehet, hogy a gyerekek, a fiatalok okostelefonnal a kezükben, már menthetetlenek. Letaglózta őket a technikai fejlődés. Persze biztos van, és lenne is helyette más, és kezdődne minden előlről. Egy biztos: a FB. már nem tudja kézben tartani, megfékezni az elszabadult indulatokat.

A vége előtt  absztrakt jellegű saját festmény
(olaj, vászon 50x70)

2022. február 7., hétfő

Festményeim

 Virágokat festettem: olajjal, vászonszerűen impregnált papírra A/3 és A/4 








2021. december 26., vasárnap

Reményik Sándor: Karácsonykor

 




4g0

338A szent estén majd eljövök ide.


· 
Karácsonykor
A szent estén majd eljövök ide.
Álmaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök - ide.
Itt minden fehér lesz, - fehér, s halott.
Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
A zúgó patakok.
És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.
És megkérdezem: virrasztotok még?
És megkérdezem: hogy aludtatok?
És aztán feltűzöm a szívemet
A legmagasabb fenyő tetejére, -
S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk...
Néked ajánlom égő szívemet...
Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.

2021. november 13., szombat

Régi utcák, elfelejtett emberek...

 



Ki emlékszik már arra, hogy milyen élet volt itt, ebben az utcában, amikor mi ideköltöztünk? Talán még akadnak olyanok, de nagy részében elköltöztek, vagy már nem is élnek.

Furcsa, szegényes kis világ volt, még akkor is, ha a falu főutcája sem sokban különbözött tőle akkoriban.

Alig akadt a szokványos parasztházon kívül, valami másabb típusú. Hosszú, alacsony, gerendás mennyezetű házak voltak ezek, elől tisztaszoba, középen konyha, és hátul az un. „komra”, vagy kisház, ahogy az emberek nevezték. Ez utóbbiban még fűtési lehetőség sem volt, nem is nagyon kellett, mert általában élelmiszereket tároltak benne. Vagy olyan holmikat, melyeket nem használtak napi rendszerességgel. A mennyezete gerendás volt, valamilyen masszával kenték át, ami kissé sötét színt adott neki, növelve a helység homályát. Nagyon sok házban, még mázolt föld volt a padlózat, a kenőanyag tehéntrágya, és víz egyvelegéből készült.

Az ajtók és az ablakok, az udvarra nyíltak, egy gangra, ami felülről fedett, oldalán nyitott volt. Az ablakok picik, alig világították meg a belső helyiségeket.

Amit mi megvettünk, azt már valamivel modernebbre alakította a volt tulaj, a szobákban padlódeszka, a konyhában kő volt lerakva. A hátsó kisház, szoba szerepet kapott, és már normális méretű, nagyobb ablakok voltak az egész házban.

Számomra ez az egész költözés, mégis nagyon szomorú, és végtelenül lehangoló esemény volt. Az első olyan veszteség az életemben, amit sohasem sikerült kihevernem. Mintha kihasítottak volna a szabadságomból egy darabot. Hiányzott a hatalmas rét a kert végében, a Zagyva közelsége, még a többnyire szeméttel tele hordott Csincsa patak is. Tudom, muszáj volt meglépnünk, mert történt a családban valami, amiről sohasem gondoltuk, hogy előfordulhat. Erre az esetre mondták a régiek, talán nem pontosan idézem, hogy „fogadd a tótot a házadba, majd kiűz belőle”.

Szomorú, nehéz életeket láttam. Volt olyan, hogy sokan szorultak egy helyiségbe, az ágy alatt tárolták a krumplit, egyebeket. Volt, hogy az egész család, több gyerekkel egy szobában élt, éhezve, sokszor fázva. Volt, akinek a háza eleje már leomlott, a megmaradt részben élt a gyerekeivel, és a megszűnt bányától hordta a hátán több kilométerről a napi tűzrevalót. Olyan családok, akik a ház hátsó részébe szorultak, a konyhából kaptak némi meleget, és a földre rakott szalmazsákokon aludtak. Nem sorolom, a mai gyerekek nagy része, már nem is hallott ilyenről, de elképzelhető, hogy a ma mélyszegénységben tengődők, hasonlóan élnek.

Volt azonban valami más is, ami a főutcán nem. Idős emberek, akik ráértek délutánonként, egy kidőlt fatörzsön üldögélve, ősrégi történetekkel szórakoztatták a köréjük gyűlő gyereksereget. Ilyen volt Mári néni, a régi lőrinci viseletbe öltözve, a maga meghatározhatatlan korával. Göcögve, jóízűen nevetett a rémüldözéseinken, cseppet sem zavartatva magát, hogy már egyetlen foga sincs. Később esténként összegyűltünk a bezárt kisbolt lépcsőjén, az éppen ráérő felnőttekkel együtt, és alig lehetett becsalogatni bennünket onnan. Akkoriban már a fő attrakció Piri néni volt, akinek a nevetésétől apró csillagok szabadultak el, és repültek az égig. Vele később, már egészen felnőtt koromban, különlegesen jó kapcsolatom lett, úgy szerettem, mintha a génjeim egy része tőle származnának. Talán még „örökbe” is fogadtam a magam módján, s hogy később mégis elengedni kényszerültem a kezét, nagyon megviselt lelkileg. Na, és Róza történetei, meséi, a jó szíve, és segítőkészsége. Akadt egy pár döngő mellű férfi, az egyik arra oktatott bennünket, hogy mindenkinek köszönnünk kell, mert soha nem tudhatjuk ki az apánk. Éppen rosszkor, mert előlépett a kapu mögül az enyém. Meg volt az eligazítás, biztosan bevésődött neki örökre. Volt olyan, akinek ha megártott a kannás, egész nap egyfolytában ordítozott, éneklés címszó alatt. Megszoktuk, ha nagy volt a csend már hiányzott. Egy másik családban a fiú tangóharmunikázott, a lány énekelt az udvarukon, az viszont valódi élmény volt.

Olyan volt az utca, mint egy nagy család, az összes bajával, zajával, bánatával, boldogságával. Amikor „betört” a televízió az életünkbe, akkor megindult a menet hozzánk, székekkel, sámlikkal, olyanok voltunk, mint egy rosszul összerakott szénakazal, a hangok elkeveredtek a készülékével, ami tökéletlen volt még, és kicsi, a neve Kékes. Mint a mi Mátránk csúcsa, és ez külön örömet jelentett. Aztán egyre több készülék lett, elmúlt a varázs, és visszatértünk a bolt lépcsőjére.

Hatalmas eseménynek számított, amikor építették a közutat. Főként „Józsi”, meg az úthenger. Mi már átéltük ezt egyszer az Árpád úton, mégis éppen úgy örültünk, mint akik először látták.

Észre sem vettem, hogyan alakult át minden. Igaz, néha ki is maradtam belőle, kisebb-nagyobb kitérőkkel. Aztán mégis úgy hozta a sors, hogy végleg itt ragadtam.

Hogy ma mindez eszembe jutott, az ősznek köszönhető. Hiányoznak a szomszédom nyírfái az út mellől. Amikor meghozta, kicsi csemeték voltak, és gyönyörű, hatalmas fákká nőtték ki magukat. Csak egy baj volt velük, hogy egyre veszélyesebbek lettek az út mellett. Elmentek a fák, amikor nyirbálni kezdtük a veszélyesebb ágakat, még ő is itt volt velünk. Ült egy rönkön az udvaron, és cikiztük egymást, ahogy mindig. Mosolygott a bajsza alatt, sűrű, göndör hajában megkapaszkodott az őszi szél. Apró darabokra „miszlikelte” a vékony ágakat a metszőollóval, és nézte, hogyan kínozom magam az elektromos láncfűrésszel. Tudom, sajnálta a fát, úgy szerette mindegyiket, ahogyan én. Isten veled Laci, ültess sok fát odaát, és ígérem, azokat már senki nem vághatja ki. 


Hiányzol...




(Valakinek, aki a hatályban lévő törvények szellemében, hivatalosan ami. Csak egy tárgy)

 

Hiányzol, ebben az őrült malomban, amit többnyire úgy hívnak: Élet! A nyugalom voltál, világosság a sötétben, kapaszkodó, ha elengedtem magam. Velem jártál az úton, születésed napjától, akkor is, ha bánatom volt, és akkor is, ha boldognak éreztem magam. Csak néztél a különös zöld szemeiddel, és tudom, hogy értettél, mintahogyan én is megértettem minden rezdülésedet.

Hiányzik az orrocskád, ahogyan az enyémhez dörzsölöd-, mint az eszkimók úgy adtunk egymásnak puszit. A párnás talpacskád, ahogyan végig simítod az arcom, amikor azt szeretted volna, hogy simogassalak. A döngő ugrásaid a bútorokról, ha valamiért nyugtalanság fogott el. Nem fekszel a fejem mellett a kis párnácskádon, és nem csapsz többé a kezemre, ha véletlenül úgy érek hozzád éjjel, hogy felébresztelek. Nem száguldasz végig a folyosón, valami földöntúli hangot kiadva úgy, hogy az összes szőnyeg összekuszálódik. Milyen jókat tudtam nevetni ilyenkor! Nem nyitogatod az ajtókat, mint valami szellem, amikor kimész, vagy bejössz a szobába.

Eszembe jut, amikor ivartalanítani vittelek, és csak másnap mehettem érted, sírva fakadtam. Amikor az orvos megkérdezte miért, azt mondtam: nem tudom, hogy fogok elaludni nélküled. Soha, egyetlen éjszakát sem töltöttél kinn, a szabad ég alatt. Mindig megvártalak, bármikor jöttél be a sétádról, amit szigorúan, csak a saját portánkon tettél.

Szerettél az ablakban pihengetni, az arra járó gyermekek nagy örömére.

Hónapokig ültél a papa ágyán, amikor örökre elment, vártad türelmesen, hogy egyszer majd újra haza jön. Amikor mama elment, már nem mozdultál mellőlem, érezted, hogy most arra van nagyobb szükség.

Nagyon okos voltál, de éppen olyan makacs is. Mindig annak kellett történnie, amit te akartál.

Nem vettem észre, hogy nagy a baj, betudtam annak, hogy öregszel. Azért mégis kihívtam az állatorvost. A hányásaid nyugtalanítottak igazán, bár utána újra ettél. Rendesen elvégezted a dolgod is minden nap, abban sem láttam semmi különöset. Nem volt hasmenésed soha.  Azt is később vettem észre, hogy szokatlanul nagy a hasad. Néha hallottam, hogy húzó a légzésed, vagy köhögsz, de ilyen régebben is volt, könnyen megfáztál. Kaptál injekciókat, gyógyszert, de semmi nem használt. Lassan eljött az idő, és már nem ettél, nem is ittál. Lefeküdni sem tudtál már, csak ültél éjjel, nappal, két mellső lábad magad elé húzva. Néha próbáltál lefeküdni, talán el is szenderültél picit, én meg sem mertem mozdulni, nehogy felébresszelek. Tűrtél csendesen, mintha az mondtad volna, hogy minden rendben így is. Már nem engedted, hogy felvegyelek, biztosan nem volt jó úgy.

Egy nap mégis felkéreckedtél az ölembe, és még ugyanazon a napon este, felugrottál az ágyra mellém. Az volt az utolsó alkalom, amikor elnyújtózva elaludtál. Azt hiszem akkor köszöntél el tőlem.

Fájdalmas napok voltak.

Végül ki kellett mondani…

Miután megkaptad az elsőt, a kábítót, még utolsó erőddel néztél rám, mintha azt mondtad volna: „ezt miért engeded?”

És igen-, azt mondta az állatorvos, hogy a víztől nem találta el a szíved. A tüdődbe adta. Csúnya altatás volt, amíg élek nem felejtem el-, bár az orvos biztosított róla, hogy már nem érzel semmit.

Amikor „végleg elaludtál”, a karomba vettelek, és 1 órán át sétáltam veled, végigjárva minden utat, amit szerettél. És meséltem neked, mindenről, ami eszembe jutott. Kértem, hogy ne haragudj rám, mert talán most is neked volt igazad. Lehet, hogy mégsem kellett volna engednem, hogy ezt tegyék veled. Én nem tudhattam, mi várt volna még rád, valószínű sokkal rosszabb, mint ami így történt.

Később megástam a sírod a kertben, egy bokor alatt, ahol sokat üldögéltél.

Azóta minden nap kimegyek, és elmondom neked, hogy mennyire hiányzol. Talán másik orvosnak is meg kellett volna mutassalak, talán rosszul döntöttem. Nem jól vigyáztam rád. Nem tudom, ha egyszer találkozunk, majd megbeszéljük.

2021 február 11. volt Törpikém. Nem vártad meg a tavaszt, és a 13. születésnapodat sem.