A búcsúzás ideje
Széthullunk, mint hamvadó parázs
a lángok után, még világítunk kicsit,
melengetjük a felénk nyúló kezet,
de ez az út, már a semmibe vezet.
Ültünk a kert aprócska teraszán egymás
mellett, miközben utolsókat lobbant a száraz falevelek izzó kupaca. A nap
lassan búcsúzott a szomszédok magas fái mögött, néha előtűntek aranyló sugarai,
majd megbújtak az ágak sűrűjében, a színes falevelek mögött.
Néhány kondenzcsík jelezte a repülőgépek
távolodó útját a levegőben, először határozott vonallal, aztán már úgy nézett
ki, mint az a bizonyos cirrus felhő, mely esők előtt jelenik meg az égen, és
melyekről pontosan megmondta, mikorra jön a csapadék. Mint ahogyan minden
időjárással kapcsolatos jelenséget ismert, annyi idő múltával is, időjelző
pilóta korából.
Hallgattunk. Megfakult kék szemét
gondosan végig járatta a kert minden apró zugán, növényén, amiről nekem az
jutott eszembe: talán búcsúzik. Még egyszer mindent látni, érezni akar, mielőtt
végleg bezárul az ajtó mögötte.
Szomorú lettem, szerettem volna magamhoz
ölelni, és mondani valami nagyon okosat, olyat, amit annyiszor várt volna
tőlem, és én mindig olcsó közhelyekkel tömtem be a réseket, melyek oly sokszor
közénk húzódtak. Ritkán öleltük meg egymást, még ritkábbak voltak az eseményhez
nem köthető puszik, valahogy így alakult. Mindketten kerültük az erős érzelmi
kitöréseket, még a vitáink is véget értek azelőtt, hogy meggyőzhettük volna a
másikat. Minidig kimondtunk valamit, ami napokig ott keringett a fejünk felett
sokszor kimondhatatlan fájdalmat okozva a lelkünkben, de hallgattunk. Egyikünk
se forszírozta a megoldást, bebújt saját sértődöttsége mögé, ilyenkor
mérföldeket nőtt köztünk a távolság, amit nagyon nehéz volt méterenként
leküzdeni.
Azt hiszem egyre inkább eltévedt a
hozzám vezető úton, sokszor a legjobb szándékom is megcsúszott, mint óvatlan
tébláboló a hirtelen megvastagodott jégen. Néha azt gondoltam, már soha sem
tehetek a kedvére. Pedig valójában nagyon vágytam rá, mégis elvesztem a
bizonyítani és tenni akarás kényszerében-, nem sikerült elválasztanom a
fontosat, a halaszthatótól. Próbáltam fizikai rendet tartani a házban, ma mégis
úgy emlékszem vissza, hogy igazából sohasem volt az. Mindig volt olyan valami,
aminek nem ott kellett volna lennie, és mindig volt olyan, amit már régen fel
kellett volna söprögetni, porszívózni, elmosni, letörölni. Igyekeztem
igazságosan megosztani magam, a tennivalók, és a már betegeskedő szüleim
között, de azt hiszem folyton vesztésre álltam.
Elmondani is nehéz ezt így utólag, mert
olyan, mintha az ember lecsupaszítva állna mások előtt, miközben arra
kényszerítik, hogy tegyen úgy, mintha ünnepi ruhában verset mondana. Ha kell
könnyezve, nevetve, vagy csak egy mosollyal az arcán. Semmilyen miértre nincs
válasz így utólag, nincs magyarázat, csak magyarázkodás. Ha nem vagy ott,
akkor, és amikor nagyon kellene, később nem marad másod, mint a belemagyarázás.
Látod a képeket ébren, és álmodban, hallod a jól ismert hangot, már nyújtanád a
kezed, de semmid sem maradt, az emlékeken kívül.
Azon a napon, és éjszakán, amikor ott
ültem az ágya szélén, ujjaimmal szünet nélkül simogatva eres vékonybőrű
kézfejét, hallgatva, ahogyan megküzd minden lélegzetvételért, már egészen
biztosan tudtam, hogy van még valaki a szobában. Valaki, akivel eddig még soha
nem találkoztam így ennyire közelről, valaki, aki könyörtelen, és végleges. Aki
elveszi majd tőlem, és viszi magával valahová, ahol vagy találkozunk majd, vagy
mégsem.
Nem mertem sírni, nem akartam, hogy
tudja: megadtam magam. Úgy toltam előre a makacsságom, mint egy védőbástyát,
amin egy ágyúgolyó sem üthetne lyukat. De ezúttal nem voltam elég erős.
Nagyon szerettem, és minden
valószínűséggel Ő ugyan így szeretett engem. Aznap, amikor az utolsó útjára
indult, végre átöleltem, és kimondtam. Az ölelésemből távozott a túlsó partra,
azzal a mondattal, amit akkor nem is volt olyan nehéz kimondani: Édesapám,
nagyon szeretlek Téged!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése