Dundi

 Dundi

Kemény 3 hetembe került, amíg úgy igazából magához engedett, nem bújt az ágy alá, amint a lépteimet meghallotta. Szerintem régen megdőlt az az  állítás, hogy a macskák a helyhez ragaszkodnak, nem az emberhez. Ugyanis ő pontosan ott van, ahol eddig élt, a maga választotta helyen.

Rengetegen voltak már, az alsó kert gazdájához tartoztak, aki nem nagyon törődött velük. Aztán a gazda meghalt, de már előtte is mindenhol ott voltak csapatostul. Helyet kellett találni nekik. Mikor a költözésre került a sor, ő elbújt, és napok múlva került elő. Maradt, ott ahol addig élt.

Évek teltek el, a befogadója mellett aludt, élt, olyan kemény akarattal, hogy kiszorította az addigi kedvencet is, annak kellett engedni a szokásaiból. Most pár hónapra magára maradt, én próbálom helyettesíteni a gazdáját. Ennek lassan két hónapja. Azt hiszem már elfogadott, talán valamennyire szeret is, de korántsem egyforma lelkesedéssel.

Már nem bújik el, néha ott vár a lépcső tetején, és nyávog. Hol szemrehányón, hol panaszosan, hol csak úgy egyet-kettőt, mintha köszönne. Aztán csalódottan megfordul, elindul be a szobába. Nem engem várt, tudom. 

Azért engedi, hogy simogassam, néha oda bújik, hozzá nyomja kis pofáját az enyémhez, és dorombol, de ezt sem egyformán. Van benne magasabb tónusú, sírós-panaszos, gyorsabb ritmusú. Aztán a belenyugvó, elfogadó mélyebb, és nyomja egyfolytában megunhatatlanul. Ha van valami szívszorító, akkor ez az! 

Nem felejt: várja azt a valakit, akinek az érintése, hangja, nem ugyanolyan, mint az enyém. Akihez éjszakánként bújt, és úgy  aludtak el, aki a biztonságát, az életét jelentette. Akihez az ő számára semmiben nem tudok hasonlítani, hiába szeretem teljes szívvel!

Mindezt csak azért írtam le, hogy én már tudom: a macskák éppen olyan hűségesek, mint a kutyák, és éppen olyan okosak is! Olykor talán még okosabbak, de a szeretetük egy végtelenített zene, dorombolás formájában, amire csak oda kell figyelni, mert a lelkük is benne van. Kifejezi az érzelmeiket.

Tudatosabban kell élnünk az állataink jövőjét illetően. Ha módunkban áll, ne hagyjunk magunk után árvákat, sem cicát, sem kutyát, bármennyire fáj is pillanatnyilag, hogy le kell mondanunk róluk. Nekik éppen úgy fáj, amikor elveszítik azt, ami addig az életük volt. Nincs két egyforma ember, ahogy igazi gazdi is csak egy van.

Neki van, és haza fog térni. Nem vár hiába. Ott folytatódik az élete, ahol abbamaradt  rövid időre.

Vége a nyárnak?

Lassan vége a nyárnak, még akkor is, ha néha úgy érezzük, mintha tegnap kezdődött volna. Későn indult be úgy igazán, de az idén bőven volt melegünk, és szembe találtuk magunkat a víz hiányával is. Tavak, folyók száradtak ki, most ilyen az időjárás, ebbe elég kevés a beleszólásunk.

Nekem az tűnt fel pár hete, hogy nagy a csend. Először nem értettem miért, aztán rájöttem: eltűntek a madarak. Nincs csivitelés, szépen cifrázott füttyögés, a rozsdafarkúak sem csalogatják kétségbeesetten maguk után a frissen repülni tanuló fiókákat. A gerlék is viszonylag csendben vannak, talán egy költés volt a fenyőfán, de ebben sem vagyok biztos. Nem látok rigókat sem, legfeljebb a kis bagoly visít bele a levegőbe olykor, ha éppen a környéken jár.

Nálam mindig volt friss víz, a kutyám Füli általában a lakásban volt, mert fekete is, és dús szőrű. Pityu a garázsba száműzte magát napközben, nyitott ajtó és ablaknál, egy szuper helyet talált magának a szundikálásra. Csak éjjelre jött be, na és ha megéhezett. Ők tehát nem zavarták a madarak életét.

Akkor hová lettek? A költés már későn lenne, az elköltözés meg korán. 

Figyelem a gólyák életét a madármentő állomások híradásaiból, és olvastam, hogy a fiatalabbak, egy tapasztalt idős vezetésével, már csapatokban készülnek útra kelni. Aztán nem kell sok idő, indulnak mind. Olyan szép, és megható ez! Szeretjük a gólyákat mi magyarok, biztosan sokkal jobban, mint mások a világban. Emlékszem, talán 2019-ben volt, amikor épp itt nálunk landoltak pihenőre a házainkon, a réteken. Annyi gólyát együtt, még soha nem láttam életemben. Mint a fecskék gyerekkoromban a villanydrótokon, vagy körözve a fejünk felett búcsúztak.

Most, amikor arra készülnek, hogy erdőket pusztítsanak el az emberek azért, hogy melegben lehessenek, vagy ezen gazdagodjanak, vajon ki gondol arra, hogy a madarak hány ezer km-t tesznek meg azért, hogy egy napon újra visszatérhessenek nekünk segíteni? Pusztítani a kártevőket, mosolyt csalni az arcukra puszta jelenlétükkel, és különös szép zenét szolgáltatni a füleinknek?

És ki gondol a gyönyörű fák méltóságára, árnyékára, ahogy önzetlenül szolgálnak bennünket hosszú éveken át? A mondatra, hogy ha igazán szomorú vagy, ölelj át egy fát! Mert ez valóban hat, én tudom.

Az ember sok mindent eltűr, kibír, még azt is, ha addig rakják a hátára a terheket, amíg meg nem görbül. Elszántan küzd a betegségek ellen, birkózik saját szegénységével, és tehetetlenségével, de most, hogy azokról van szó, aki szavakkal nem tudnak kiállni magukért, vajon teszünk e valamit?

 A madarakért, az állatokért, a fákért?

                                           Fák. Saját festményem

                                            

Horgász birodalom Hatvan kavicsbánya tava

Kirándultunk egyet, jó barátommal, (és ez értendő a szó igazán nemes, valódi barátság, minden romantikus cirkalmazás nélküli tényében). Ő az, akire a bajban is számíthatok, aki ott van, ahol kell, és amikor igazán kell. Nagy szó ez a mai világban, amikor a barátságok általában addig tartanak, amíg minden rendben van, vagy amíg politikai nézet, állásfoglalás, vagy egyéb apró félreértések véget nem vetnek neki. Évtizedes barátság ez, és nem mondom azt, hogy nem akadtak zökkenők, hiszen senki nincs hiba nélkül. A mi dolgaink mindig rendeződtek, anélkül, hogy elnézést kellett volna kérnünk egymástól.

Nincsenek elvárásaink egymással szemben, nem akarjuk megváltoztatni a másikat, elfogaduk úgy, ahogy van. Tiszteletben tartjuk a döntéseit, és bármiről tudunk beszélgetni, nincs tabu döntögetés. Amikor úgy hozza a sors nevetünk, amikor másként, nem szégyellünk könnyezni sem. Mindketten nagyon szeretjük az állatokat. Ha úgy hozza a sors, hogy valamelyikünknek el kell mennie otthonról, gondolkodás nélkül odaadjuk a lakásunk kulcsát, és tudjuk jó kezekben van az otthonunk, amíg haza nem érünk.

Szóval krándultunk egyet, azzal az elhatározással, hogy kinn töltjük az éjszakát is a tónál, azonban a természet közbe avatkozott. Este, sötétedés után úgy tűnt, nagy vihar van készülőben, és bár nekünk jó helyünk lett volna, hiszen jól felszerelt lakókocsi van kinn, kettő is, egyik a fiáé, a másik az övé, mégis haza jöttünk. Pár perc alatt összepakoltunk, és indultunk. A kutya miatt, nem az ő kutyája, az enyém miatt. Az övé jól tűri a viharokat, az enyém viszont pánikol. Az övé jól tűri azt, ha ő távol van, (igaz én akkor gyakran átmegyek), az enyém viszont semmi másra nem figyel, csak arra, mikor nyílik végre a kapu, és lépek be rajta. Közben pedig nem érdekli semmi, még a szomszédasszony is hiába szólongatja, pedig őt is szereti.

Szóval haza startoltunk azzal az elhatározással, hogy lesz másik alkalom, amikor még majd újra kimegyünk. El ne felejtsem, nagy horgász, fogott is 3 szép halat, igazán méreteset, még nem elhízott pontyokat. Amiket azután közösen megsajnáltunk, és szépen visszaengedte őket a vízbe. 

                                               beetető kis hajó

                                                   a lakókocsik

                                           hattyú család fotózása

                                               földön vízen béke

                                       amikor összeér a víz és az ég

                                            partok itt, és a távolban

Képek a budapesti könyv átadóról

APOSZTROF KÖNYVKIADÓ KÖNYV ISMERTETŐ ÜNNEPÉLY

 

Könyv ismertető és átadó a színházban. Nagy boldogságomra az én versem is kiválasztásra került, Gáti Oszkár színművész adta elő.

A fotók a húgom telefonjával készültek.

 

Muzsi Attila...

Él egy ember, történetesen a határon túl, akinek az írásaival már akkor ismerkedtem, amikor volt  egy jó csapat a blogokon, akik tisztelték, olvasták egymást, és messziről is úgy tudtak társalogni, mintha a szomszédos kerítésnél állva csevegnének. Mára sajnos széthullottunk, van aki már nem él, a blogokat pedig elsöpörte a FB. szele. (Ami szerintem nagy veszteség).  Ő egyike azoknak aki maradt, és az elmúlt időszakban kellemes meglepetés ért. Kaptam egy füzetet, mely munkáinak egy részét tartalmazza. Foglakozása szerint asztalos, (de abban sem hétköznapi), kitűnően ír, rajzol, karikatúrái egyenesen lenyűgözőek, és zenél teljesen autodidakta módon. Nagyobb figyelmet érdemelne, de ő is egy példa arra, hogyan kallódnak az életben tehetségek, ha a szerencse nem pártol melléjük olyanok személyében, aki tudnának segíteni, ha akarnának...

Néhány fotó a füzetből:

 

Végül is ennyit tud a fényképezőgépem, időnként bekékül, de remélem azért a lényeg látható. Ezuton is gratulálok Attila, és ne add fel soha, még akkor sem amikor a legkilátástalanabbnak látszik az egész! És köszönöm a megtiszteltetést, amit a küldeményed jelentett! Gratulálok!

Trianon emlékmű Lőrinciben

Volt egy nagyon szép műsor tegnap a Kegyeleti park emlékművénél: ami a múltban Trianon volt, az mára a Nemzeti Összetartozás Napja lett. Ami nagyon szép lenne, ha össznépi érzelmeket takarna, és valóban úgy szeretnék egymást a magyarok szerte a világban, mint amit ennek az elnevezésnek takarnia kellene.

Ez viszont egyáltalán nincs így. Elég olvasgatni itt-ott, gyűlölködő ellenséges mondatokat szavakat, az elültetett magvak lassan elérték a virágzás idejét. Még vannak ünnepek, alkalmak, amikor a szívekben túlcsordul a szeretet, mint a Csíksomlyói búcsún, vagy egy-egy megemlékezés alkalmával, de sokan hiába keressük szeretett múltunkat, az idő szekerén utazva. Hol vannak már a gyönyörű nyarak Gyergyószentmiklóson, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Tusnádfürdőn eltöltve, szinte hátulgombolós gyerekkortól kezdve? Anyai nagyszüleimet, rokonokat látogattunk és eszmélésem óta hiszem, hogy nekem két hazám van, az egyik Romániában-Erdélyben, a másik Magyarországon. Nem, nem volt igazi béke akkor sem, de elfogadóbbak voltak az emberek egymással, viszont nehéz volt abban az időben Romániában magyarnak lenni. Akik most innen "átgyűlölködnek", azok nem látthattak bele az életükbe. Akik pedig onnan visszagyűlölnek, azok azt nem tudhatják, hogy milyen valójában az itteni élet. Sajnálom, hogy így van, de nekem most is olyan fontos minden egyes barátom a határon túl is, mint itthon. Soha, semmi nem történhetne, amiért képes lennék őket megtagadni.

Visszatérve az itthoni megemlékezésre, az egyik helyi felsőbb iskola hozta a műsort, (általában mindig ők, minden ünnepen a HMSZ Március 15. Tecnhikum, Szakképzó iskola és Kollégium) diákjai, na ez valami csodálatos volt. Igazán szép dalok, versek hangzottak el, és annyira szívből, hogy hirtelen nem is értettem, hogyan lehet így átélni, ennyire fiatalon valamit, amit csak a tanulmányaikból ismerhetnek. Megvallom elérzékenyültem előkerült a zsebkendőm is, mert nekem már ott volt a múltam ahhoz, hogy olyan emlékeim legyenek, amelyek könnyet csalnak az ember szemébe. Ott volt az édesanyám, tiszta, szerető tekintete ideszármazva a határon túlról, itt alapítva új családot úgy, hogy nemcsak az ő szívében lett két hazája, a miénkben is. Akinek egyformán fontos volt a Székely himnusz, és a Magyar himnusz is, élhetett volna bárhol a világban.

Hogy hoz e majd a jövő igazi nemzeti összeborulást, vagy legalább olyan békét a határokon kívül, és belül élő magyarok között, mint az pár évvel ezelőtt még meg volt, nem tudni. Addig marad az, hogy ünnepeken érezzük csak, milyen is lenne, ha valóban szeretnénk, kedvelnénk, becsülnénk egymást.

                                 (Néhány fotó a Városi könyvtár oldaláról.)

Isten tenyere...

Mindig is hittem benne, hogy időnként Isten a tenyerére veszi az embert, (írom ezt úgy, hogy soha nem voltam temlomjáró, padon térdelős fajta). Az én vallásom, hitem a lelkemben van, és mindig is egyekeztem ennek megfelelően élni, bár volt, hogy nem sikerült. Ott ültem a tenyerén akkor is, amikor pár évvel ezelőtt, a fiatalon meghalt unokaöcsém búcsúztataóján a helyi pap, szinte teljes egészében az általam megírt, és FB-on közétett írásomat olvasta fel a temetésén. Nem tudtam róla előre, és még a térdem is belereszketett a meghatottságba, olyan érzés volt, mintha egy pillanatra eltávolodtam volna a földtől.

Nem voltak kiemelkedő sikereim, nem jelöltek soha, semmilyen címre, de volt pár ember az életemben, akinek a véleménye hajtott tovább, a választott utamon, akik miatt hittem abban, hogy jó az út, még akkor is, ha olykor telve van reménytelenséggel, buktatókkal. Nem akartam soha minden áron, mindenütt jelen lenni, csak alapos átgondolás után jelentkeztem néhány helyre, többnyire meghívtak. Az értékelés, elismerés, az esetleges siker, az maga a boldogság. Mindegy honnan, kitől érkezik, de az, az Isten tenyere, amint éppen helyed ad rajta.

Az Aposztrof Könyvkiadóra, egy már nem élő barátnőm hívta fel a figyelmem, egy "tizenakárhány" éve hirdetett pályázat kapcsán. Addig erősködött, amíg jelentkeztem. Aztán bekerültem egy minden szempontból igényes könyvbe: "Kövek az óceán partján" volt a címe, és azóta is őrzöm. Most egy véletlen folytán találtam egy újabb pályázatukra, és egy percig sem gondolkodtam azon, hogy jelentkezem.  Másfél hónapig gyötrődtem, kételkedtem önmagamban, amíg megjött az értesítés, hogy bekerült a versem. És akkor újra helyet adott nekem Isten a tenyerén.

A vers:

Édesanyámnak

                   

Szép vagy, mint bölcsek arcán

a mindent tudó félmosoly,

mint szántók göröngyén

az átbúvó élet,

mint a könnyekben fürdőző lélek.

 

Fájóan szép, mint a szemekre

gyógyult múltbéli kép,

mint a fenyvesek mélyén

szunnyadó világ, mint a tenger

 vizéből felszökő  sziklák.

 

Szép vagy, ahogy tenyered mélyén

a távolt ringatod éppen,

ahogy a gondolat mélyen

az arcodba szánt,

s riadt madárként rebben a szád.

 

Szép vagy, mint gondokat rejtő

némaság ráncos homlokon,

mint az ébredő fényjáték

a hajnali ablakon.

(Cserényi Zsuzsanna)