Képek a budapesti könyv átadóról

APOSZTROF KÖNYVKIADÓ KÖNYV ISMERTETŐ ÜNNEPÉLY

 

Könyv ismertető és átadó a színházban. Nagy boldogságomra az én versem is kiválasztásra került, Gáti Oszkár színművész adta elő.

A fotók a húgom telefonjával készültek.

 

Muzsi Attila...

Él egy ember, történetesen a határon túl, akinek az írásaival már akkor ismerkedtem, amikor volt  egy jó csapat a blogokon, akik tisztelték, olvasták egymást, és messziről is úgy tudtak társalogni, mintha a szomszédos kerítésnél állva csevegnének. Mára sajnos széthullottunk, van aki már nem él, a blogokat pedig elsöpörte a FB. szele. (Ami szerintem nagy veszteség).  Ő egyike azoknak aki maradt, és az elmúlt időszakban kellemes meglepetés ért. Kaptam egy füzetet, mely munkáinak egy részét tartalmazza. Foglakozása szerint asztalos, (de abban sem hétköznapi), kitűnően ír, rajzol, karikatúrái egyenesen lenyűgözőek, és zenél teljesen autodidakta módon. Nagyobb figyelmet érdemelne, de ő is egy példa arra, hogyan kallódnak az életben tehetségek, ha a szerencse nem pártol melléjük olyanok személyében, aki tudnának segíteni, ha akarnának...

Néhány fotó a füzetből:

 

Végül is ennyit tud a fényképezőgépem, időnként bekékül, de remélem azért a lényeg látható. Ezuton is gratulálok Attila, és ne add fel soha, még akkor sem amikor a legkilátástalanabbnak látszik az egész! És köszönöm a megtiszteltetést, amit a küldeményed jelentett! Gratulálok!

Trianon emlékmű Lőrinciben

Volt egy nagyon szép műsor tegnap a Kegyeleti park emlékművénél: ami a múltban Trianon volt, az mára a Nemzeti Összetartozás Napja lett. Ami nagyon szép lenne, ha össznépi érzelmeket takarna, és valóban úgy szeretnék egymást a magyarok szerte a világban, mint amit ennek az elnevezésnek takarnia kellene.

Ez viszont egyáltalán nincs így. Elég olvasgatni itt-ott, gyűlölködő ellenséges mondatokat szavakat, az elültetett magvak lassan elérték a virágzás idejét. Még vannak ünnepek, alkalmak, amikor a szívekben túlcsordul a szeretet, mint a Csíksomlyói búcsún, vagy egy-egy megemlékezés alkalmával, de sokan hiába keressük szeretett múltunkat, az idő szekerén utazva. Hol vannak már a gyönyörű nyarak Gyergyószentmiklóson, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Tusnádfürdőn eltöltve, szinte hátulgombolós gyerekkortól kezdve? Anyai nagyszüleimet, rokonokat látogattunk és eszmélésem óta hiszem, hogy nekem két hazám van, az egyik Romániában-Erdélyben, a másik Magyarországon. Nem, nem volt igazi béke akkor sem, de elfogadóbbak voltak az emberek egymással, viszont nehéz volt abban az időben Romániában magyarnak lenni. Akik most innen "átgyűlölködnek", azok nem látthattak bele az életükbe. Akik pedig onnan visszagyűlölnek, azok azt nem tudhatják, hogy milyen valójában az itteni élet. Sajnálom, hogy így van, de nekem most is olyan fontos minden egyes barátom a határon túl is, mint itthon. Soha, semmi nem történhetne, amiért képes lennék őket megtagadni.

Visszatérve az itthoni megemlékezésre, az egyik helyi felsőbb iskola hozta a műsort, (általában mindig ők, minden ünnepen a HMSZ Március 15. Tecnhikum, Szakképzó iskola és Kollégium) diákjai, na ez valami csodálatos volt. Igazán szép dalok, versek hangzottak el, és annyira szívből, hogy hirtelen nem is értettem, hogyan lehet így átélni, ennyire fiatalon valamit, amit csak a tanulmányaikból ismerhetnek. Megvallom elérzékenyültem előkerült a zsebkendőm is, mert nekem már ott volt a múltam ahhoz, hogy olyan emlékeim legyenek, amelyek könnyet csalnak az ember szemébe. Ott volt az édesanyám, tiszta, szerető tekintete ideszármazva a határon túlról, itt alapítva új családot úgy, hogy nemcsak az ő szívében lett két hazája, a miénkben is. Akinek egyformán fontos volt a Székely himnusz, és a Magyar himnusz is, élhetett volna bárhol a világban.

Hogy hoz e majd a jövő igazi nemzeti összeborulást, vagy legalább olyan békét a határokon kívül, és belül élő magyarok között, mint az pár évvel ezelőtt még meg volt, nem tudni. Addig marad az, hogy ünnepeken érezzük csak, milyen is lenne, ha valóban szeretnénk, kedvelnénk, becsülnénk egymást.

                                 (Néhány fotó a Városi könyvtár oldaláról.)

Isten tenyere...

Mindig is hittem benne, hogy időnként Isten a tenyerére veszi az embert, (írom ezt úgy, hogy soha nem voltam temlomjáró, padon térdelős fajta). Az én vallásom, hitem a lelkemben van, és mindig is egyekeztem ennek megfelelően élni, bár volt, hogy nem sikerült. Ott ültem a tenyerén akkor is, amikor pár évvel ezelőtt, a fiatalon meghalt unokaöcsém búcsúztataóján a helyi pap, szinte teljes egészében az általam megírt, és FB-on közétett írásomat olvasta fel a temetésén. Nem tudtam róla előre, és még a térdem is belereszketett a meghatottságba, olyan érzés volt, mintha egy pillanatra eltávolodtam volna a földtől.

Nem voltak kiemelkedő sikereim, nem jelöltek soha, semmilyen címre, de volt pár ember az életemben, akinek a véleménye hajtott tovább, a választott utamon, akik miatt hittem abban, hogy jó az út, még akkor is, ha olykor telve van reménytelenséggel, buktatókkal. Nem akartam soha minden áron, mindenütt jelen lenni, csak alapos átgondolás után jelentkeztem néhány helyre, többnyire meghívtak. Az értékelés, elismerés, az esetleges siker, az maga a boldogság. Mindegy honnan, kitől érkezik, de az, az Isten tenyere, amint éppen helyed ad rajta.

Az Aposztrof Könyvkiadóra, egy már nem élő barátnőm hívta fel a figyelmem, egy "tizenakárhány" éve hirdetett pályázat kapcsán. Addig erősködött, amíg jelentkeztem. Aztán bekerültem egy minden szempontból igényes könyvbe: "Kövek az óceán partján" volt a címe, és azóta is őrzöm. Most egy véletlen folytán találtam egy újabb pályázatukra, és egy percig sem gondolkodtam azon, hogy jelentkezem.  Másfél hónapig gyötrődtem, kételkedtem önmagamban, amíg megjött az értesítés, hogy bekerült a versem. És akkor újra helyet adott nekem Isten a tenyerén.

A vers:

Édesanyámnak

                   

Szép vagy, mint bölcsek arcán

a mindent tudó félmosoly,

mint szántók göröngyén

az átbúvó élet,

mint a könnyekben fürdőző lélek.

 

Fájóan szép, mint a szemekre

gyógyult múltbéli kép,

mint a fenyvesek mélyén

szunnyadó világ, mint a tenger

 vizéből felszökő  sziklák.

 

Szép vagy, ahogy tenyered mélyén

a távolt ringatod éppen,

ahogy a gondolat mélyen

az arcodba szánt,

s riadt madárként rebben a szád.

 

Szép vagy, mint gondokat rejtő

némaság ráncos homlokon,

mint az ébredő fényjáték

a hajnali ablakon.

(Cserényi Zsuzsanna)

 

Volt egy kiállítás, (tárlat), ezúttal Egerben.

A meghívó

A tárlat még bárki számára megtekinthető május 28-ig Egerben a Vitkovics Alkotóház és Galériában Eger Széchenyi u. 55

Az emléklap a részvételről

                            A kép amely bejutott a bemutatóra (itthoni fotózás)

A festményem fotója a falon, amit sajnos alig tudtam elővarázsolni, ugyanis nem vettem észre, hogy a fényképezőgépem alaposan el van állítódva. Minden egyes fotó, amit Egerben készítettem kék színű, és mellé még homályos is. Így jártam, de nem is ez a lényeg. A fotón nem én vagyok természetesen.

Boldog névnapot Édesapám!

 

2010. szeptember 14-én reggel.

 

Minden érzékszervem önállósította magát, egymástól függetlenül működnek. Anélkül hallok, látok, tapintok, hogy az agyam képes lenne összpontosítani. Csak azt tudom, hogy itthon vagyok, és történik valami, ami eddig még sohasem. Az ágyon ott fekszik az apám, maradék életéért küzd, minden egyes hörgésnek hangzó légvétellel, valami utazik a légcsövében: fel, le, és mindig újra. Kék szeme, mint a végtelen tiszta, kék tenger, nem csak a színe miatt, hirtelen akkora lett, hogy belefért a világ, s most legelsőre talán én, hiszen tekintetével követ. Mintha mondani szeretne valamit, de nem tud, mert az, ami a hörgésre kényszeríti, nem engedi ki a szavakat.

Nappal még aludt keveset, de ahogy eljött az este, mint jó ideje már, most is felébredt. Régen átformálódott benne a rend: nappal aludt, éjjel virrasztott. Talán folyton félt, attól, „aki” most már véglegesen odaült mellé. Nincs nála kasza, mint a mesékben, vagy a képeken: lehet, hogy nem is fekete, csak nagyon szomorú, ijesztően szomorú, és kétségbeejtő.

Teszem, amit a szívem diktál, mindig csak azt, mert nem gondolkodom. Az egyik lépés követi a másikat, a szó legszorosabb értelmében, egyszeriben ösztönlénnyé alakultam. Nincs bennem logika, eltűnt a „mi lesz a következő percben, órában, napban” gondos megtervezése, már semmi sem érdekel, egy fontos maradt ebben a tömény szomorúságban, hogy ne hibázzak, mert azt már nem lesz módomban helyre igazítani. Megszűnt számomra minden, nincs múltam, eltűnt a jövőm, a jelenem sem más, mint bizonytalan, homályos jelenlét valahol, ahová nem akarok megérkezni.

Hörgés, láz, vizes ruha, és ellenkezve minden orvosi utasítással, mégis újra, és újra megpróbálom nagyon óvatosan megitatni. Iszik, és csinálja, amit mondok, hogy fújja kifelé, ha már elég, így azzal is tisztában vagyok, hogy sajnos teljesen a tudatában van minden történésnek. Most jó lett volna az, ami az utóbbi időben oly sokszor előfordult, hogy elborult az elméje egy-egy rövid időre, akkor nem nagyon tudta, hogy hol van, kivel, miért?

Nem is tudom, hogy tulajdonképpen mivel, és hogyan kezdődött ez az egész, nekem hirtelen jött, és nem számítottam rá. Nem, még akkor sem, ha ez az év már szemmel láthatóan nagyon nehéz volt, ráfogtam a korra. Láttam nála sokkal fiatalabbakat nagyon rossz állapotban, mindig azzal vigasztaltam magam, hogy hozzájuk képest remekül néz ki. Nem volt ez hazugság, derekasan küzdött: imádott élni. Minden lehetőséget megragadott, minden utasítást betartott, mert tudta: csak ez az egyetlen lehetősége van, nem követi másik. Legalábbis soha senki nem jött még vissza elmondani, hogy hová lett „az után”.

Hosszú az este, és még hosszabb az éjszaka, érzem az árvaságunkat, az anyámét, aki ott áll a hátunk mögött, és hallgat. Úgy hallgat, ahogyan az „ez” után következő napokban is teszi majd, amikor próbálunk egymás szemébe nézni, amikor keresgélünk legbelül, hogy hol, és mit tettünk rosszul.

Már elmúlt éjfél, talán egy óra is, amikor elnyúlunk az ágyunkon. Anyám, apám mellett, én a lábuknál a heverőn. A ránk nehezedő csendet apám hörgése szaggatja darabokra, meg a saját fájdalmunk, ami minden mást kitöröl a szoba képéből, mintha rajtunk kívül még bútorok sem lennének benne. Lebegünk önmagunk felett sejtjeire tépett szívvel, amit az apró lámpa gyenge izzója barnára fest, és szétken a falakon.

Rövidke álom után felrezzenek, anyám elmegy mellettem, és gyengéden nyom vissza a heverőre, hogy pihenjek még. Felülök, és nézem, ahogyan kicseréli a vizes ruhát, vörösre sírt szemébe könnyek kövültek, az arcán fegyelemre, és bátorságra cserélődtek a ráncok, olyan, mint aki most már mindent tud. Soha, az életben nincs számára több titok, mostanra mindent megfejtett.

Apámra vált a tekintetem, és látom, egyenesen a szemembe néz. Szeretettel, szinte kérlelőn, úgy, ahogyan talán csak akkor nézhetett, amikor újszülöttként a kezében tartott.Felkelek, és odakucorodom mellé, az anyám helyére. Kezembe veszem a kezét, és a hüvelykujjammal gyengéden simogatom a kézfejét. Megint üres a fejem, a lelkem, olyan vagyok, mint egy kiszáradt patakmeder, nem jut eszembe semmi.

Annyit tudok, ez az út itt a Földön, már sehová nem vezet, ahol vagyunk, az most a nagy folyó innenső partja, és lassan ideje csónakba szállni. Azt is érzem, most én vagyok a révész, aki karjában viszi a túlsó partig, de onnan, már egyedül kell visszatérnem. Így hát átölelem, és suttogok a fülébe, egészen addig, amíg azt érzem, már nincs válasz. Hatalmas lett a csend, én pedig eltévedek benne. Semmi másom nem maradt, csak az arcára hullatott könnyek.

Boldog névnapot Édesapám! Bárhol is vagy most ezen a világon kívül!

Izus történetek...

 

Izuskám küzd

Szerinte nagyon jó idő van, az én meglátásom az, hogy hűvös. A nap alig bújik elő a felhők mögül, és a szél is fúj. Végül megegyezünk abban, hogy ő fürdik, én meg nézem. Leballagunk a kertbe a medencéhez. Azonnal beleveti magát, és teljes gőzzel előre! Játszik, bukdácsol, nevet, csacsog.

Jól szórakozunk, mint annyiszor, ha együtt vagyunk. Bőven van mesélni, megmutatni valója, én pedig úgy bámulom, és csodálom, ahogy mindig is teszem, ha vele vagyok.

Később eszembe jut, hogy egyre hűvösödik, és elfelejtettem levinni a fürdőköpenyét, s ha kijön majd a vízből megfázik, amíg felérünk a kertből. Fel kellene mennem érte, de tudom, hogy veszélyes lehet egyedül hagyni, hiszen a nagy játékban még bele fulladhat a vízbe, ha valamitől hirtelen megijed. Így hát cselhez kell folyamodnom.

- Izuskám, szeretnék kérni tőled valamit, de nem tudom, hogy meg tennéd-e nekem?

Rám néz csodálkozón elbűvölő barna szemeivel, ugrik még párat az úszógumira, majd odaevickél elém.

- Hát persze, hogy meg tudom, - mondja máris meggyőződéssel a hangjában.

- Én most felmennék, és hoznék neked egy nagy törölközőt, hogy ne fázz, amikor kijössz a vízből. Ehhez azonban azt kellene tenned, hogy ide ülsz a medence oldalához, jó szorosan megfogod az úszógumit, és nem mozdulsz el innen, amíg vissza nem jövök. Közben én mindig ide kiáltok neked, hogy: Izuskám meg vagy még? Te meg visszakiáltanál, hogy: megvagyok! Mit gondolsz, el tudnánk ezt játszani?

- Én el tudom, biztos! – néz rám, és nevet.

-  Akkor jó, most kezdjük, - mondom és indulok felfelé.

A dolog sikerült, én kiáltoztam, ő válaszolt. Ahogy visszaértem, újra pörgött, ezerrel. Egyszer látom, hogy eltűnik, körülötte buborékok, csapkodás, majd felbukkan egy pillanatra, és újra le. Már ugrok, hogy kihúzzam, de hirtelen talpon van. A szája sírásra görbül, ahogyan kétségbeesetten néz rám. Kapcsolok.

- Hű, de ügyes voltál! Én már azt hittem, hogy nekem kell kihúzni téged és vízből, és tessék! Felküzdötted magad! Ez aztán a valami, ilyet nem mindenki tudna megcsinálni!

Rám néz, még mindig sírásra készen, de a szeme már mosolyog. Köhög még párat, már inkább az ijedségtől, meg a félelemtől, amit a vízzel való hirtelen küzdelem okozott neki.

- Te meg csak néztél, - szólal meg szemrehányóan.

- Hát persze, hogy néztelek, és egészen biztosan tudtam, hogy ki tudsz bújni a víz alól, épp úgy, ahogy belebújtál. Ha esetleg mégsem sikerül, akkor odaugrok, megfogom a coffid, és hopp, már ki is húztalak! De te ügyes vagy, szépen megtanulsz küzdeni.

Ez a „küzdj” szó, mindennapos kettőnk viszonylatában. Ha lehet, soha nem hagyom, hogy bármit feladjon. Tevőlegesen akkor segítek, ha már tényleg nem megy valami, egyébként csak elmagyarázom, vagy hagyom, hogy magától jöjjön rá. Jól bevált, mert így sokkal jobban örül mindennek, amit már önmaga is meg tud már csinálni.

- Miért pont a coffim? – kérdezi ázott coffocskáját szorongatva.

- Így szokták kimenteni egymást az emberek a vízből. Megfogják a haját annak, aki elmerül, így ő is tud kapálózni a lábával, meg a kezével, és könnyebben fennmarad a víz felszínén. Akarsz még maradni, vagy mára elég volt a fürdésből?

- Még egy kicsit, jó?

Nem bánom, sőt most örülök neki, hagy barátkozzon még a vízzel össze újra, az ijedség után. Már semmi jele az előbbi afférnak, vígan ficánkol, sőt el is játssza nekem időnként az előbbi jelenetet, lebújik a víz alá, és feljön, megmutatva újra és újra, hogy milyen ügyes.

Én meg azon gondolkodom, hogy mi történhetett volna, ha épp nem vagyok ott? Meg azon, hogy milyen jó, hogy ilyen pici létére is meg lehet benne bízni, hogy amit megígér, azt meg is teszi. Azután még azon is, hogy az életben többé nem felejtek el magunkkal törölközőt vinni.

Lassan tényleg kezd már nagyon hűvös lenni. Komoly erőfeszítésembe kerül, míg kicsalogatom a vízből. Rögtön belecsavarom a töröközőbe, belebújik a papucsába, megfogja a kezem, és indulunk. Közben felnéz rám, és nagy komolyan azt mondja:

- Ittam.

- Mit, életem? – kérdezem csodálkozva, mert hirtelen nem értem miről van szó.

- Az előbb, amikor fulladoztam, a vízben.

- Sokat? – kérdezem.

- Csak egy kicsit, egészen kicsit, az baj?

- Hát, ha nem ittad ki a medencét, akkor nem kell bele tölteni. De azért máskor ne igyál belőle. Első szabály a víz alatt: csukva kell tartani a szájat. Rendben?

- És az orrom?

- Azt is.

- De azt, hogy csukjam be?

- Holnap megmutatom, hogy mit kell tenni, ha a víz alatt vagy. Jó lesz így?

- Jó – mondja elégedetten.

Közben felérünk, és minden elékerülőnek elmeséli, hogy milyen ügyes volt. Tényleg az volt, ügyes és bátor. A barátja maradt a víz, amit pici kora óta nagyon szeret.

Nekem meg kimondhatatlan nagy szerencsém van vele, az én okos, megbízható és küzdő kis Izusommal.

 

Izus megéhezett

Elmúlt már éjfél, halkan beszélgetünk „Anyaizussal”, ilyenkor lehet, hiszen a kicsi már alszik. Túl vagyunk egy hatalmas sétán, végig a folyóparton, egyes számú kedvencén. Ő végig gyalogol, nincs cipelés, nyafogás, megy rendíthetetlenül. Egyik kezében hosszú nádszál, a végén a „bojttal”, a másikban virágok, mindenféle, amit meglát leszedi. Viszi a dédinek.

Hősiesen tűri, vagy veri vissza a hatalmasra nőtt szúnyogok támadását a naplementében. Közben cseveg, csacsog, néha megáll, mindent lepakol a kezéből. Alaposan szemrevételez egy csigát, hangyát, kis botokkal apró lyukakba piszkálgat, hogy van-e benne valami. Semmi nem kerüli el a figyelmét, ami él és mozog. Jönnek a kérdések, megállapítások, azután „felcuccol” újra, és indulhatunk.

Ez naponta így van, ha nálunk tartózkodnak. Semmiképp sem maradhat ki, esetleg akkor, ha egész nap esik, mert ha időben eláll, akkor keményen dagasztunk, ha kell térdig érő sárban.

Hazaérve fürdés, vacsora, élménybeszámoló, lambada az ágyon, mese, majd elalvás a másodperc egy töredéke alatt.

Éppen, hogy elhallgatunk, már mindketten szenderegni kezdünk az anyjával, amikor Izuskám megszólal:

- Anya, éhes vagyok!

- Izuska, tudod hány óra van? Különben is vacsoráztál, nem lehetsz éhes! Egyébként mindjárt reggel, és akkor ehetsz újra.

- De én éhes vagyok – közli újra, őszinte elszántsággal a hangjában, hogy ebből bizony ő most nem fog engedni. Felkapcsolom a villanyt, egy pillanatig magam sem tudom, hogy mit fogok tenni, amikor rögtön hozzám fordul:

- Zsuzsa, éhes vagyok!

Én meg álmos, annyi szent, de kezdek magamhoz térni. Megnyugtatom „Anyaizust”, aki felháborodottan tiltakozik az éjjeli evés gondolata ellen, majd felkelek, megkeresem a kicsi papucsát. Felveszi és indulunk a konyhába. Mozgolódás támad a szomszéd szobában is, azt hiszik valami baj van. Őket is megnyugtatom, hogy csak evésről van szó.

Izus leül az asztalhoz, megkérdezem tőle, hogy mit enne?

- Szalonnát – mondja nyomatékkal a hangjában. Elkészítem, apró kenyér kockák, rá szalonna, arra paradicsom. Szorgalmasan dolgozza befelé. Nem beszélget, eszik. Tényleg éhes.

Amikor befejezi megkérdezem:

- Mit innál, vizet, tejet, narancslevet, teát?

- Tejcsit, vágja rá gondolkodás nélkül. Elé adom a csészében, közben teát készítek a kis üvegjébe, amiből éjjel iszik, ha szomjas.

- Kész? – kérdezem amint leteszi a bögrét.

- Igen.

- Akkor mehetünk aludni?

- Mehetünk – mondja, majd kis szünet után felnőttes komolysággal hozzáfűzi:

– Aranyos vagy, hogy adtál enni, pedig mindjárt reggel van.

- Te vagy aranyos, sőt nagyon aranyos, amikor ilyeneket mondasz.

Anyja már alszik, mire visszaérünk. Befészkelődik a helyére, betakarom, simi az arcára, pár puszi, és „szép álmokat”, suttogom a fülébe.

Átfogja a nyakam, magához ölel, jönnek a „hű, de finom puszikák”, és még egy igazi ajándék:

- Zsuzsa szeretlek.

Egyáltalán nem csodálkoznék, ha reggel csak egy zsírpacni jelezné, hogy itt álltam, mert szinte elolvadok.

Miközben én is befészkelem magam az ágyamba, még arra gondolok:

- Bárcsak máskor is megéhezne, így éjfél után.

                                        Ilyen is volt. (Izuska)