Menj Lilikém...

Menj Lilikém, és vissza se nézz erre mocskos világra, ahol sem embernek, sem állatnak nincs méltó halál. Most már elengedlek téged, mert belátom hiába minden küzdelem, és még fájdalmat is okozok neked.

A tüdőgyulladást még legyűrtük, de ott van a korod, és még valami, amiért nem akarsz enni. Egy hónapja próbállak táplálni, kitaláltam már mindent, hogy egy kevés ételt jutassak a gyomrodba, de most már odáig jutottunk, hogy elfordítod a fejed, és le sem nyalod, ami a szád szélén marad. Már inni sem iszol, időnként sem: vagy nem tudsz, vagy nem akarsz.

Igazad van: elég volt! Elég volt ebből a nyomorúságos életből, ahol lassan drágább az állat eledel, mint az emberi étel. Ahol egy városnak titulált helyen nincs egy tisztességes állatorvos, akihez bizalommal lehetne fordulni, ha baj van. El kell utazni kilométerekre egy másik városba segítségért.

Elengedlek téged: menj! Ott talán jobb dolgok várnak rád, még akkor is, ha én nagyon szerettelek. Tizenhárom év még nem sok, ettől maradhattál volna, azt hiszem. Hogy mégis miért nem lehet, talán a jó Isten sem tudja.

Én is csak azt tudom, hogy nagyon sok örömem volt benned. Hányszor ültél az ölemben szelíden, a téged simogató tenyeremen át belém költözött valami megmagyarázhatatlan nyugalom. Nem azt mondom, hogy nem lett volna, aki pár jó szóval helyre tudott volna tenni, ha baj volt, de az emberek néha nem tudnak hallgatni. Többnyire akkor kezdenek el beszélni, amikor jól esne a csend, de ezzel sincs semmi baj, hiszen mi ilyenek vagyunk. Ti meg mások, - szerencsére, ki tudjuk egészíteni egymást. Együtt vagyunk egy, az ember, a kutya hűség, meg a cica szelídség. Tanítjuk egymást egy életen át, mindenki adja magából a legjobbat.

Fáj a szívem érted, ennyi év után nehéz az elválás. Rettenetes látni, amint nap, mint nap kisebb leszel, és ahogy simogatlak, külön érzem minden csigolyád. Ha szólítalak, csak megbillented a farkad végét, jeléül annak, hogy hallasz, de nem nagyon tudsz már mit kezdeni velem. Különösen szép zöld szemed már bebarnult, és egyre kisebb a rés, amin még látod a környezeted. Talán haragszol is rám, amiért folyton etetnélek, itatnálak, de annyi erőd sincs, hogy nyávogással tiltakozz.

Egy hete elbúcsúztál a naptól is, szépen sütött, te meg felmásztál valahogy a szomszéd ól legtetejére. Amikor délután belenéztem a kosaradba, üres volt. Kétségbeesetten kerestelek, és már majdnem sötét volt, amikor végre megláttalak. Felmásztam érted, és vittelek a biztonságos melegbe. Egyik kezemben te, a másikkal meg próbáltam megkapaszkodni a rozoga tetőn, (még jó, hogy nem látott meg senki), mert azt hiszem Lilikém kevés az ilyen bolond ember.

Te viszont biztosan tudod, hogy az efféle „eszehagyottak” tudnak csak igazán jók lenni. Az emberek sokszor még egymáshoz is nagyon rosszak, hát még az állatokhoz. Megígérem neked, hogy én már nem változom meg soha, ilyen maradok akkor is, ha már nem leszel velem. Vigyázok a két lányodra, és őket is éppen így fogom szeretni, ahogy téged. Ahol csak tehetem, el fogom mondani, hogy titeket bántani épp olyan bűn, mint amikor egymást marják az emberek. Persze lesz olyan, aki meg sem hallja, de talán egyre, többen lesznek olyanok is, akik a feltétel nélküli szeretetért, legalább nem kínoznak meg titeket. Ha egyszer odakerültök valaki mellé, az gondoskodik rólatok, hiszen teljes egészében ki vagytok szolgáltatva neki. Lehet, hogy valaki nevet majd mindezen, de neked elárulom Lilikém: engem, ez cseppet sem érdekel.

Hát menj Lilikém, nem tudom, hogy megtettem-e érted mindent, amit lehetett, de nagyon igyekeztem. Ne szenvedjünk tovább, sem te, sem én. Biztosan fogok sírni, ha nem látja senki, mert nem lesz könnyű elfelejteni téged. Tudod, egy állat helyett hiába lesz majd másik, az sohasem ugyanolyan. Mint ahogy mi sem vagyunk egyformák.

Csak az óra ketyegését hallani a csendes éjszakában, mutatván, hogy az idő megy tovább, akkor is, ha a következő pillanatban elengedi majd valaki kezét. Emberét, állatét egyformán.

Hányszor búcsúztunk már el ez idő alatt?

Tegnap éjjel biztosan tudtam: ez lesz az utolsó, reggel már nem vársz rám. Így történt, 2012. december 10-t mutatott a naptár. Téged eddig ölelt az élet.

Lilike

Világtalanul

Ült a fotelban némán, lábánál a kutyája. Várt, és reménykedett. Számba vette, amit még lehetett, külföldi segítség, vagy valami csoda. Miért ne történhetne épp vele?

Pár hónapja, még rendben volt minden. Látott, most pedig sötét van, iszonyúan sötét. Egyformán fekete minden, csak az idegei játszanak még a már megismert színekkel, fényekkel, a képzeletében. A tárgyak megérintése emlékeztette, tudatában ott volt a formájuk, le tudta tapogatni milyen anyagból készültek. Néha arra gondolt vajon halványulnak-e az idő múlásával ezek az ismeretek? Helyükbe biztosan valami más kerül, ami fontosabb: meg tanulnia a látás képessége nélküli világot.

Túl kell élni akkor is, ha örökre így marad. Élni. Egyszerűen el sem tudta még képzelni, hogy hogyan lehet így létezni. Kicsi gyermekkorában nagyon félt a sötétségtől, s most kamaszként, a vakság börtönében, ismét jelentkezett ez a félelem. Fulladozott benne, nem kapott levegőt, a szíve hevesen vert, kitörni készülő sírás fojtogatta a torkát. Hatalmas erő kellett ahhoz is, hogy ne kezdjen el zokogni újra, és újra, világtalan szemét tapogatva: vajon képesek-e a könnyek átjutni, vagy azok is ott maradnak a „zárt páncél ajtón” belül?

Minden nappal távolabbinak érezte a remény vékony csíkját, mely kettéosztotta a lelkét, egy még bizakodóra, és egy mindent feladóra.

Családja türelemmel tanítgatta mit, hány lépésre talál, felesleges falakat, ajtókat bontottak az első napoktól, mégis gyakran elesett, nekiment valaminek, ami nem csak a testrészein okozott fájdalmas sérüléseket, de a szívében is.

Fekszik, ül, jár, és tapogat. Hangokat, tárgyakat azonosít be, s ha valami újat észlel, elfogja a rettegés: „Ki az, aki szólt hozzá, hogyan néz ki, milyen az arca, szeme, amikor hozzá beszél? Vajon sajnálkozik, vagy csak kíváncsi?”

Megkérte az anyját, küldje el a barátait, mindig azt mondta: „Majd később valamikor találkozom velük, most nem”. A barátnőjét sem tűrte többé maga mellett: „keressen valakit, aki lát, ő már csak fél ember, rá nem számíthat. Már önmagát sem képes megvédeni.” A lány sírt, könyörgött, de ő hajthatatlan volt, pedig őrülten hiányzott, már akkor is, ha eszébe jutott.

Tudta, hogy nem jó ez az állapot senkinek, sem neki, sem a családjának, mégsem volt képes arra, hogy rendezze a gondolatait. Nem volt akarata, nem vágyott semmire,

Ez maga volt a nihil, elfogadása a semminek, a lebegés a lét, és a nemlét között. A pokol, ahol ugyanilyen sötét lehet, és úgy járkálnak benne az elkárhozott lelkek, ahogyan ő bolyong most itt a földön a látás képessége nélkül. Azt is tudta, hogy nem ő az egyetlen, aki ilyen állapotba került, vannak, akik már így születnek. Azoknak, még annyi sem jutott, mint neki. Neki legalább vannak „látó” emlékei, de talán azért fájt sokkal jobban ez a reménytelen sötétség. Azok születésüktől úgy tanultak meg élni, szemük helyett más érzékszervek, pótolták a hiányt. És mi van neki?

Egyetlen érzékszerve sem adott többet az átlagnál. Dühös volt, önmagára, a világra, csak az igazságtalanságot érezte: „Miért pont vele történt?”

Nem akart pszichológust, neki ne mondja meg senki, mit gondoljon, mert amit mások vigasztalásul mondhattak, azt ő mind tudta, de nem nyugtatta meg. Férfivé kellett volna válnia, elvenni feleségül Emit, és családot alapítani, kenyeret keresni nekik, gondoskodni róluk, megvédeni, ha valaki bántani akarná őket. Ehelyett még arra sem képes, hogy saját magán segítsen.

Az egyetemet is abbahagyta, hiába győzködték az ellenkezőjéről tanárai, évfolyamtársai. Csak várt, minden nap várt – valami csodára. Végül már azt sem tudta, hogy hányadika, vagy milyen nap van, egyetlen hatalmas masszává alakult az élete a fekete fogságában.

Nem tudta megfékezni az állandó dühöt, gyakran fölhöz vágott valamit, ami a keze ügyébe került. Később valahogy eltűntek ezek a tárgyak a közeléből, valószínű elpakolták őket, de erről senki sem beszélt. Aztán, az öklét verte az asztalba, vagy a széket törte össze. Ma már csak fotel van. Ha megsebesítette magát, az anyja fájdalmát tisztán érezte saját szívében, pedig az nem szólt egyetlen szót sem. Kötözgették, ápolták a sebeit, babusgatták, erre viszont egyáltalán nem vágyott, így abbahagyta az értelmetlen őrjöngést. Maga sem értette hogyan, de sikerült kordába szorítania feltörő dühét.

Egy lépés, egyetlen egy eddig, amit létrehozott magában mióta elveszítette a látását.

Legnagyobb fájdalma a motorkerékpárja volt. Minden pénzét arra költötte, minden szabadidejében újítgatta, mosta, törölgette, ápolta. Felülni rá, és elindulni a többiekkel egy találkozóra, mennyei élmény volt számára. Maga a szabadság csókolgatta az arcát a vele suhanó szél képében, belesimult az előtte levő országútba, a szíve csordultig telt boldogsággal, legszívesebben átölelte volna az egész világot. Érezte a gépet maga alatt, mint igazi lovasok a paripájukat, és tudta a motorja is érzi őt: egyek voltak az utakon. A motorkerékpárjához mindennap kibotorkált, bár a kulcsát eldugták a szülei. Tudta miért. Ha ott van a közelében, talán felül rá, és vakon belehajt a nagyvilágba, neki a kerítésnek, kapunak, és ennek az egész pocsék életnek, ami ezután jöhet még.

„Szép halál lenne, együtt, a motorom meg én”, gondolta sokszor, de ez eszébe jutott másoknak is, ezért leláncolták, és nem volt kulcs. Az apja felajánlotta, hogy menjenek el egyszer-egyszer, majd ő vezet. Csak a fejét ingatta válaszul, mert ezt a motort rajta kívül még nem vezette senki sem.

Egyetlen barátja volt a kutyája, akit megtűrt maga mellett: Rocky. Az pedig, mint egy mindent tudó, és értő, el sem mozdult mellőle. Azelőtt kinn aludt, volt rendes helye, de mióta ő csökkent képességű lett, beköltözött az ágy mellé. Nem lehetett kiűzni onnan. Rocky, egy közepes termetű keverék kutya volt, hihetetlen ésszel, és hűséggel megáldva. A helyi kocsma előtt találta, egészen pici volt, az úton cikázott az autók, és egyéb járművek között, piszkosan, éhesen. Nem tiltakozott, amikor ő megállt, és a nyakba akasztható táskájába szuszakolva, hazavitte. Ezután a kutya számára újra kezdődött az időszámítás, és ezt minden rezdülésével a gazdája tudomására is hozta.

Rocky újabban furcsa szokásokat vett fel. Amikor ő felállt, szorosan a lábához tapadt, volt, hogy úgy érezte, mintha odébb akarná taszigálni, máskor pedig óvatosan keresztbe feküdt előtte, mintha nem akarná tovább engedni. Nem értette a dolgot, néha meg is szidta, de a kutya nem engedett ebből a hirtelen jött viselkedési formából. Időbe telt, míg végre megértette, így irányítja, mert ha nem engedett, biztos, hogy nekiment valaminek, ha átlépett a kutyán, akkor lezuhant a lépcsőn.

„Második lépés, mióta vak vagyok”-, gondolta magában – „megértettem, amit a kutyám mondani akart”. Rocky egyik napról a másikra tanítás nélkül is vakvezető kutyává léptette elő magát. Mindez semmi volt ahhoz képest, ahogy ráérzett a hangulatára. Időről, időre ökölbe szorított tenyerébe fúrta nedves, meleg orrát, szelíd erőszakkal, amíg a tenyér meg nem nyílt, és el nem indult a szőrén fentről le, egy-egy simogatást kiprovokálva.

Ilyenkor eláradt a lelkében valami furcsa nyugalom. Körülöttünk csend, egyetlen szót sem kellett szólnia, de belül tisztán értette a kutyája hangját: „ne félj, én majd segítek neked”.

Hát valahogy így kezdődött, és azóta nagyon sok lépés történt a sötétség világában. Elvégezték az egyetemet Rockyval együtt, bár a kutyán nem látszik, hogy diplomázott. Ugyanolyan, mint addig volt: szeretnivaló, kedves, figyelmes, hűséges. Ó pedig tanult írni, olvasni, tájékozódni látás nélkül, tanít a helyi általános iskolában, egyelőre történelmet.

Rocky a főnök, mert neki semmiben sem csal a szimata. Emi ugyan férjhez ment máshoz, de a kutyának mostanság nagyon szimpatikussá vált egy lány, s egyre ösztökéli a maga módján, hogy próbáljon közelebb kerülni hozzá, mert nyitott lélekre talál. Egyszer már elővették a féltve őrzött kincset. A lány vezetett, ahogy a háta mögött hozzásimult valami finom, könnyed illatot érzett az orrában. Majdnem olyan volt, mint maga a szabadság.

„Szóval minden után van élet, amíg a Föld fenti oldaláról csodálhatjuk a világot, mert az igazi sötétség a másik oldalán van”-, gondolta egy napon, amikor elérkezett a reggel. Azóta pedig tudja, az ember az egyetlen lény, aki képes alkalmazkodni minden helyzetben. Ha akar.

Világtalan, így mondják arra, aki nem lát. Ostoba kifejezés, lehetne világosság nélküli. Inkább-, mert a világ marad. Az egész világ ott van, annak a számára is, akinek nem nyílik a szeme ablakként rá. Érdekes ez a magyar nyelv, mennyi szó van benne, ami másként is értelmezhető. Szerencsére.

 (A kép illusztráció)

Ha kell

 Ha kell

(lovamnak)

„Az égig érő fának, ha nem nő újra ága,

 úgy élj, hogy te legyél, virágnak virága”

                          (Demjén F. Honfoglalás)

Vágtass a szélben, míg izmod kötegekbe feszül,

mint féktelen paripának, határok nélküli nyílt

mezőn, vágtass szabadon, akadályt  legyőzve

bátran, mert kinn a nagyvilágban csak az nyer

ki futni, vagy harcolni mer.

Vágtass, kitágult remegő orral szívj tüdődbe

annyi levegőt, hogy oldalad feszítse megújult

erőd, ne engedd, hogy fogaid közé zablát

szorítsanak, s bordáid ívébe biztatásul

durva sarkantyúk nyomuljanak!

Vágtass, örök szabadság dicső szimbóluma

büszkén, felemelt fejjel, sörényed lobogjon

felbolydult tenger hullámaként a szélben,

szállj, mint egy dallam, lélekbe  tapadva

halkan,  vagy zengjen indulót lábad alatt

a Föld, legyél a Himnusz, vegyél, ha indulsz

a hátadra minden magyart!

Magunkat siratom

Messze jársz a háborútól - Hazám!

Mégis mennyi könnye hull az égnek:

itt vérét veszi szegény a szegénynek!

Nem él kettő békében egymással,

hogyan élhetne hát Egy a Mással,

hogy lehetne testvér, száz a százzal?

Itt gyermekek éheznek- Hazám!

Amíg a pártok táncot járnak,

ők kenyérre, melegre vágynak!

Mennyi hajléktalan és bujdosó,

mennyi pénz, mit bankokba zárnak,

de olcsó az élete, hazányi árvának!

Ha egyszer megharagszol - Hazám,

Majd megrázod e szemetes Földet,

s akkor egy a Másért, száz a Százért,

hiába ejt már keserű könnyet!