Utolsó dal ... Mama (dalszöveggel)

Boldog Új Esztendőt!

Fülim, és az első havas napja

Mint a hóember, vagy hókutya

 

Itt térdemen kapaszkodik, szemek bűnbánóak

És itt is, így igazi kutya képe van...

Ő még mindig egy igazi kicsi kölyök kutya. Hogy nő-e még, vagy mennyivel lesz nagyobb, sejtelmem sincs. Tegnap is, ma is a hóban játszottunk, a kertben, és az udvaron. Nem tudta megunni, pedig a végén már úgy nézett ki, mint akit megfürdettek. Furcsa, hogy ilyen kicsi, mindig nagytestű kutyám volt. Hangja az van, felnőttes, mindent jelez, mindent észrevesz.

Jól elvan kinn egyenlőre, jó meleg helye van, és késő este mindig kimegyek még betakarom.

Jó, hogy van, megszépíti a napjaim, persze a lányok is.

Itt pl. Pityukám, aki ugye lány, szemléli a időjárási viszonyokat bentről. És itt van még két kicsit régebbi kép Fülike és Kenézke a szomszéd unokája.

Hát így zajlik az életünk mostanság, kisebb-nagyobb kitérőkkel.

Ő Fülöp a rendes férfi nevén, nekem csak Fülike...

Kedves Barátom, ott a távolban, hozzon egy kis vidámságot a nehéz napokban, az én új kicsi szőrös gyerekem, akivel együtt szorítunk Nektek, hogy minden úgy legyen, ahogy mindannyiótoknak a legjobb.
Ajánlom ezt a bejegyzést Meggyes József barátomnak, akit személyes ismeretség nélkül is bátran így merek nevezni.
Szóval megérkezett, ilyen volt másnap. Kicsit szomorú, kicsit elveszett, se anyuka, se testvérek, csak kert és udvar, ismeretlen kutyaház, ahol egész éjjel rendületlen szorgalommal, kisebb-nagyobb szünetekkel sírdogált, szinte vigasztalhatatlanul.
Másnap finomakat evett, éjjelre beáldoztam egy bunda béléses kabátomat, amit alá tettem, és nem zártam be a kennel ajtaját. Csend volt. Reggel hatalmas örömmel fogadott, aprókat ugrott a lábamra, kérte, hogy vegyem fel.
És én felvettem, és mindig felveszem, ahányszor csak akarja. Van egy régi fotel beraktam a kennelbe, (szőnyeg is van ott), szóval a fotelban üldögélünk délutánonként, amikor oda süt a nap. Füli néha úgy megszunnyad az ölemben, hogy még horkol is. Esténként abban alszik el, és én berakom az ólacskájába, mint a kisgyereket az ágyba.
Ha dolgom van, el van magában, rágcsál, mindent, amit csak el tud érni, kaparintani, vagy éppen kinyúlva alszik valahol, ahol eléri a fáradtság.
Fülike egyenlőre hosszú, mint egy csuklósbusz, nagy fülei vannak, testéhez viszonyítva nagy a feje is, és görbék lábai. Kis mellén, hasán most nő a szőr, amikor érkezett szinte csupasz volt. Úgy tud futni, mint egy nyúl, és legalább olyan cikkcakkban is, ha jó kedve van. Egyenlőre mindig eszik, amikor igénye van rá, hiszen még nagyon kicsi. Majd lesz rendszer is benne kicsit később, jön a napi kétszer. Szeretjük egymást, sok puszit kapok, ha felveszem, vagy az ölembe szüszkörödik. Csak a cicákkal nincs megbékélve, meg azok sem vele. Már a koruknál fogva sem. Törpe a 12. évébe lépett, ő az:

már Pityuval, (aki végül is lány és egy anyától származnak), szóval vele sem jön ki jól, nem még egy kutyussal. Ő Pityu:

Már ő is elmúlt 10 éves. Mindketten ivartalanítva vannak, a nemkívánatos szaporodás ellen.
Egyenlőre a legnagyobb gondom úgy igazgatni őket, hogy ne találkozzanak egymással. A két cica benti, Pityu, ha kedve szottyan rá, időnként felköltözik a padlásra. Azonban benn is két külön szobában tartózkodnak, egy légtérben kitör köztük a háború. Pityu egyébként szenvedélyes egerésző, szerencsére nem eszi meg, csak irtja őket.
Ez pedig Fülike a mai mostani állapotában:

Itt a legalsón elmélyülten rágcsál, épp egy gallyat. Az udvarban egy pár papucsom, a lábtörlő, reggelre a takarója, gallyak, műanyagtányér, amit előszeretettel hurcol,és két nagy csont, amelyet néha elás, néha megtalál. Úgy ás, hogy időnként jajgat közben, azután, mint a kismalac, betúrja az orrával. Hagyom, a rendetlenséget, meg mindent. Most ez az időszak van. Majd túléljük. A labdát még nem szereti, és szívesebben szórakozik magában. Ha ott vagyok, akkor csak ölbe akar kerülni, és megy a simi ezerrel. Most még csak a szeretet kell, a biztonság, a játék, a tanulás még kicsit várhat. Akkor legyen így.

És újra nélküled...

Mama!!!

Nem is tudom mióta hallgatok már, néha úgy tűnik talán csak egy nap volt, máskor meg úgy mintha közben eltelt volna egy egész élet.

Legtöbbször úgy érzem, nem segít világgá kiáltanom a bánatom, mert semmi nem változik tőle, s annyian végigjárták már ezt az utat, mégis kibírták, akkor én miért nem jutok tovább pár lépésnél? Türelmetlen lennék, vagy makacsul helyben járó? Miért hiányzik mindenhol, mindenből valami, miért van az, hogy mire előhúzom a széket a sarokból, már nem is akarok leülni?

Az anyámat keresem, még mindig...

Mindenhol, minden nap...

 Anyák napján (is)                                                              

Sötét a lelkem,

csak a fájdalom nehezül rám,

elfogy levegőm lassan…

Riadtan ébredek nélküled,

már hányadszor?

Édes jó Anyám!

Csak bujdosom,

s csavargok minden éjjel,

nyugtalan csillagok

versengnek hajnali fénnyel.

Még találkozhatunk?

Édes jó Anyám.

Tenyered kúszik a hajamon,

mint fák tövén a moha,

ahogy könnyű pillangó a szélben,

úgy szálltál tova…

Csak a csend maradt utánad

Édes jó Anyám!

Kell ott fenn egy ország

Fájdalom

Ma csillagok karcolnak vérszínt,

ezüstbe súrolt könnyeken,

verejték gyöngyökké hasad a fény,

míg utat szakít magának

a csend közepén.

Lélektől,

lélek mélyig kúszik a sötét,

körötte izzó világ,

mintha meggyújtották volna a poklok tüzét,

s elvesznél, ha eloltanád.

Lángol, kívül, s belül,

sebeket ejt, míg tovább penderül,

mint a jégkockákba zárt sóhajok,

remegek még kicsit,

mielőtt megfagyok.