Az a "randa" szúnyog...

Hogy igaz, vagy sohasem történt meg, nem tudni. De beszélik, és azóta is akadnak, akik ilyen - olyan történések kapcsán megszeretik még a szúnyogot is.

- Gyere be öreg, megesznek a szúnyogok! - kiabált le Rozi a kert végére az urának. Mivel nem jött a válasz azonnal úgy, mint szokott, nyugtalanság költözött a szívébe.

- Tán’ baj érte ezt az embert - suttogta maga elé, mielőtt megismételte a kiáltást: - Öreg, merre vagy?

Semmi válasz, csak a békák kuruttyolása hallatszott a kertvégi Tócsás patak partjáról. Rozi szíve egyre hevesebben kalapált, és korához, valamint tömegéhez viszonyítva elég sebesen megindult a hátsó udvaron át, a kertbe. A patak parton ülve aztán megtalálta emberét.

- Pityu, hát mér’ nem válaszolsz? – reccsent rá, amikor odaért mellé. Az megfogta a kezét, és ölébe húzta a háborgó asszonyt.

- Te Rozi, Rozikám, ne ess kétségbe, még éngem látsz – mondta az ember, és még hozzátette, kicsit halkabban: - Megmutatom mingyán, ki az öreg.

- Hászen’ megbolondult kend! - fogta magázóra a dolgot Rozi, mert érezte, hogy ebből itt bizony még lehet valami. A sötétség a nyakukon, meg hát igazából nem is olyan sok itt a szúnyog. A szerelem meg, ha rátör az emberre, nemigen nézi, hogy hol van. Főként meg úgy, ha csak illemből tiltakozik ellene.

Az ura azonban erre már nem is válaszolt.

Később, amikor mindketten elégedetten ballagtak felfelé a házba, a teljes sötétségben Rozi egy szúnyogcsípést érzett meztelen karján. Nem csapta agyon, mert mindketten egyre gondoltak az urával: Csak jó valamire még ez a randa szúnyog is.

                                      (Festmény, olaj)