Gondolatok anyák napjára

                                                                      

Szóljanak ezek a szavak az én édesanyámon kívül minden olyan anyának -, akinek nincs gyermeke, hogy elmondja neki, vagy olyan gyermeke van -, aki még egyszer sem mondta el.

Csak nézlek Téged, és arra gondolok, hogy sohasem mondtam még Neked egy percnél tovább olyan mondatokat, melyek csak Rólad szólnak. Állok melletted és csodálkozom: milyen kicsi lettél, és már nem emlékszem, milyen volt, amikor még nem volt fehér a hajad. Szemed fénye már megkopott, néha riadtan, összeráncolt homlokkal nézel rám - nem érted, mit akarok Tőled. Talán én sem tudom, időnként miért vitázom szinte végeérhetetlenül Veled. Csak dőlnek belőlem a lesütött szemmel mondott, dacos szavak, mint gyermekkoromban, amikor a meg sem kóstolt ételről századszor mondtam el, hogy nem szeretem.

Az arcom két kis görcsös tenyeredbe fogod, szelíden a Tiédhez húzod, apró puszikat lehelsz rá. Szeretettel suttogsz a fülembe, s míg a hajam megsimítod, tenyered a szívemen érzem.

Huncut mosollyal nézed a csokoládét, reggelid mellett a kistányéron, és jó gyermek módjára szemezgeted gyógyszereid, a dobozból a szádba.

Még néhány nap, és kórházban leszel, Te aki beteg csak ritkán voltál, és én nem mondhatom el Neked, mennyire kétségbe vagyok esve. Ebben a pillanatban értem meg igazán - most először az életben, milyen az, amikor nem Te vigasztalsz -, nekem kellene megnyugtatnom Téged. De nem teszem, mert haragszom a kórházra, az orvosokra, önmagamra -, hiszen nem tudtam eléggé vigyázni Rád.  Könnyek a torkomban, az orromban, a számban és rettegek attól, hogy a szememben is megjelenjenek.

Egyfolytában beszélsz, amíg a fürdőszobában mosom a hátad, és én tudom, egyetlen szavadra sem emlékszem majd holnap, amikor már nem leszel velem.

Azután az indulásnál csak nézem a két könnycseppet a szemedben, melyeket ugyanaz az erő nem enged legördülni, mint az enyémet, hogy ne szomorítsuk egymást.           

Az autó üvegén át búcsúzóul kezed az enyémhez simul, - még itt vagy, de milyen lesz nélküled? Azután éjjel nem enged pihenni a gondolat: hány idegennek mondunk szépeket életünk során, és az miért természetes, hogy pont annak nem, akit a legjobban szeretünk? Pedig Ő mondja -, milyen sokszor elmondja, amíg felnövünk: hogy neki mi vagyunk a legszebb, a legjobb, és nem adna oda semmiért!

Mama! Talán még nem késő elmondom Neked, hogy mindig, mindenkinél jobban szerettelek! Hogy számomra ma is Te vagy az egyetlen, akinek feltételek nélkül hiszek. Hogy a hangod százezer közül is kiválasztanám, és ha vak lennék is tudnám, hogy Te értél hozzám! Hogy elmúlt a félelem, bánat és fájdalom, ha magam mellett tudtalak, s igazi boldogság volt, amikor karodba zártál! Mindig tudtam, bármi rosszat tehetek, Te már akkor megbocsátottad, amikor még csak készültem elkövetni. Te akkor is láttál, amikor nem néztél rám, és akkor is fogtad a kezem, amikor messze voltam Tőled!

Mama! Elmondom Neked, hogy nagyon hiányzol, ha nem vagy velem, szeretlek hallgatni és nézni. Szeretnék érted valami csodásat tenni, szeretnék Neked igazi, nagy örömet szerezni!    

Ezért most a szavaimat kötöttem csokorba Neked, és Veled együtt minden édesanyának. Talán soha nem mondtam ki még, de tudnod kell, az egész életem minden napjának egy része a Tiéd volt bennem: MAMA!