Ahol megáll az idő
Piroska egyre növekvő dühvel a szívében nézte a nagyanyját, amint a szobában paskolgatta a dunnákat, és a máskor egymásra tornyozott párnákat. A szoba tiszta volt, rendezett, de az apró ablakon sohasem tudott betérni a napfény, így állandó félhomály uralta. Az öregasszony minden héten egyszer nagytakarítást rendezett benne, megszellőztette az ágyneműt, majd gondosan mindent a helyére rakott. Amikor végzett leterítette a magasra rakott dupla ágyat szőttessel, és egy horgolt terítőt helyezett pontosan a közepére. Oda, ahol nála megállt az idő. Ők a kisebbik szobában aludtak, ami szintén nem volt bővében a fénynek, de ezek a házak a faluban mind ilyenek voltak. Egyformák.
A lány legszívesebben sikoltott volna egyet,
hogy végre valamilyen módon tudassa vele, hogy ott áll az ajtóban. Még az
ünneplője volt rajta, amiben a templomba járt, - azt is utálta. Fekete szoknya,
pontosan fél lábszárig, fehér vászonblúz, semmi ciráda, és fekete félcipő,
fehér bokazokni. Mint egy múlt századi matróna. Többen csúfolódtak is már
miatta a társai közül -, de nem volt mit tenni.
A nagyanyja szigorú asszony volt, nemigen
szokott a kedveskedéshez, mindig keményen kellett dolgoznia. Így aztán meg is
becsülte, amihez hozzájuthatott. Semmitől nem vált meg, sokszor az egészen
hasznavehetetlen dolgoktól sem, és nem tűrt pazarlást. Mindennek haszna, és
helye volt az életében, pontosan tudta, hogy miből mennyi elég. Számára
hatalmas vagyon volt az apró parasztház, nagy udvarral és kerttel, amiben
azután reggeltől estig dolgozott. Voltak tyúkjai és kecskéi, a tehenet, lovat,
elvitte már a szükség, ha valamire nagyon kellet a pénz. Hétvégeken városokban
piacolt, vitte, amit megtermelt. Hamar megtanulta, hogyan kell megállnia a
saját lábán, mert alig ment férjhez, a kis ház tulajdonosához, máris
megözvegyült. Az embert elsodorta a háború szele, olyan messzire, ahová már nem
lehetett követni. Nem gondolt vele, milyen életük lehetett volna, ha nem így
történnek a dolgok, mert azt tartotta, nem érdemes olyannal terhelni a fejet,
ami soha nem létezett, és már nem is fog.
Amikor embere halálhírét meghozták a
döbbenettől szinte megállt a szíve. Nemcsak a hozzá való kötődés miatt, hanem
attól is, hogy mi lesz velük ezután? Ki gondoskodik róluk, ki keres kenyeret a
szájukba, hiszen alig vonult be a férje, megszületett a lányuk. Néhány napig
semmit sem tett azon kívül, hogy megetette az éhségtől sírdogáló csecsemőjét.
Kétségbeesésében már az is megfordult a fejében, hogy a gyerek is csak nyűgnek,
büntetésnek született, elég lenne csak önmagával törődnie.
Azután valahogy összeszedte magát, és
elkezdett dolgozni. Keményen.
Amikor megtudta, hogy a lánya terhes, első
gondolata az volt, hogy agyoncsapja. Azonban semmi más nem történt, minthogy
még keményebben dolgozott, és még kevesebbet mozdult ki a portájáról. Soha nem
tudta meg, hogy ki a gyerek apja, mert a lánya nem sokkal a szülés után
meghalt. Igaz, nem is nagyon kérdezgette a történtekről, mert azt is minek,
amikor már úgyis megtörtént A lánya meg hallgatott konokul, ahogyan ő szokott,
amikor valami nehézséggel került szembe. Az unokáját magához vette, és gondját
viselte. Eltökélte magában, hogy ha egy nap megjelenne egy férfiember, hogy a
kicsi az övé, akkor sem adná oda. Ha nem kellett az anyja, ne kelljen a gyerek
sem. Teltek az évek, de nem jelentkezett senki, még az is meglehet gondolta
néha-, hogy nem is tud róla, hogy valahol gyereke van. Mostanra már 17 éves
lett, és bizony észrevette, hogy nagyon kevés ő már ehhez a lányhoz. Makacs,
erőszakos, tiltakozik, szinte minden ellen. Többnyire hallgatással, amit tőle
örökölt. Egy év, és végez a középiskolában, (azt is hiába ellenezte), - hiszen
minek annyira kiművelődni egy lánynak, ha úgyis férjhez megy? De Piroska
győzött, iskolába jár, most meg még mindig tanulni akar tovább. Jó, elismerte,
hogy tudós elméjű, de akkor is minek?
Amennyire csak elgyengült kezei engedték,
csapkodta a párnákat, és nem vett tudomást az ajtóban álldogáló lányról.
Végül Piroska elunta a hang nélküli háborút,
kiment a konyhába, maga elé kapta a kötényt, és elkezdte leszűrni a levest.
Majdcsak kijön az öreganyja, ha megéhezik.
Szerette a nagyanyját, és azt is tudta,
valahol a lelke legbelső zugában, az is szereti őt, mégsem tudtak szót érteni.
Pedig most, muszáj lesz, - gondolta magában, csak nem tudta, hogyan kezdje el.
Mire megterített, valóban kijött a szobából,
és némi ide, oda csapongás után, le is ült az asztalhoz. A lány felrakta a
levesestálat, szedett mindkettőjüknek. Míg ettek, a tányér fölött nézegette az
idős asszonyt, várva a pillanatot, hogy megszólalhasson. Az csak nem akart
eljönni, így nagy levegőt vett, és elkezdte:
- Egyetemre megyek öreganyám.
Az semmit sem szólt, csak egyre sebesebben
kanalazta magába a levest.
- Be kell adnom a papírokat, - folytatta,
keservesen Piroska – még most az őszön, de tudnom kell, hogy belegyezik-e? Ha
nem, én akkor is elmegyek.
Összeszűkült szemmel nézte a nagyanyját.
- Ne hallgasson, mert avval most nem megy
semmire, meg avval se, ha kiabálni kezd. El akarok innen menni. Nem akarok
ilyen ruhákban járni, földet túrni, mint maga, és nem akarok minden vasárnap
templomba menni. Nem akarok senki gyereke lenni, és nem kellenek a falusi
legények. Nem ilyen házban fogok élni, és nem rázogatom hetente a dunnáit, mert
azok sem kellenek. Meg akarom tudni, hogy ki vagyok, mire lennék képes. Nekem
már elegem van!
Egyszuszra mondta, belevörösödött, és eltolta
maga elől a levest, jelezvén, hogy az sem érdekli.
A nagyanyja csak nézte. Tudta, hogy egyszer
így lesz. Az éjjel meg is álmodta. Kicsapkodta minden dühét délelőtt a
szobában.
- Egyél, - mondta az unokájára nézve, - úgy
lesz, ahogy akarod. Ne legyél kumhátas. Elfáradtam, már nincs erőm harcolni,
sem veled, sem mással. Ha nem kell semmi, hát nem kell, majd jó lesz annak, akinek
ennyi sem jutott. Amikor előbb öregapád, aztán az anyád is végleg elment, azt
hittem, itt a vég. Érted vettem erőt magamon. Azt akartam, hogy jó lány legyél,
és több jusson neked a földi javakból, mint nekem. Nem volt könnyű. Sokáig
magam sem tudtam mennyire vagyok veled, de bárhogyan volt is, te vagy az
egyetlen a világon, akit még képes voltam szeretni. Most már kimondtam: tudod.
Lehet, hogy ennyi lesz az útravalód is, nem tudok semmit eladni, valahogy meg
kell lennem, amíg élek. Mehetsz az utadra, de most egyél, edd meg itthon, velem
a vasárnapi ebédet.
Piroska visszahúzta maga elé a tányért, és
lassan kanalazni kezdett. Könnyei vegyültek a levessel, de még csak el sem
szipogta magát, ne lássa a nagyanyja, hogy sír.
Valójában szeretett volna odamenni hozzá, megölelni, de náluk ez nem volt szokás. Kemény fából faragták a nagyanyját, az időt is képes volt megállítani. Egészen idáig
.
Lebilincselő történet. És milyen egyenes, őszinte fogalmazás... Imádom. Lesz ebből regény is?
VálaszTörlésHogy szerettem volna egy olyan kis falusi házban felnőni és azt majd örökölni. Kellett a fészkes fenének önmagamra találni egy nagy városban. De sajnos nem volt olyan szerencsém, mint Piroskának.
Köszönöm Attila! A Te véleményed számomra olyan, mint a fáklya, megvilágítja az utat. Lehetne regény is, kis kitartással, én falun nőttem fel. Akkor még az volt, ma már város, csak tudnám miért? Olyan értékek vesztek el, melyekért nagy kár volt!
VálaszTörlésSzeretném tudni, hogy mi lesz aztán Piroskával, a házzal, meg a nagymamával.
Törléshttps://www.youtube.com/watch?v=VnLYpdGrTp8&ab_channel=AttilaMuzsi
Ezen a linken a témát annyira érinti, hogy ez egy ilyen falusi nagymamaféle. Ezt a filmet egy barátnőm kérésére készítettem, aki szociális nevelő volt és ezt a nénit meglátogatta. Van már asszem 15 éve.